11. Rész

<Kyung>
Az éjszaka folyamán többször felkeltem, rosszat álmodtam, rosszul aludtam és rosszul is éreztem magam.
Olyan hajnali kettőkor még a hányinger is elkapott, úgyhogy mehettem éjszakázni a WC mellé.
Reggel a kádnak dőlve ébredtem. Mindenem elgémberedett, fájt. Annyi kedvem sem volt az élethez, mint egy szomorúfűznek.
Miután reggel átestem az önsajnálatomon, nehezen összekészülődtem és elindultam az iskolába.
Egész nap csak élő halottként viselkedtem. Azt hiszem még a matek dogám is egyes lesz.
Ugyan reggel bekapcsoltam a mobilom és megkaptam Jiho millió üzenetét és hívását... Nem volt erőm válaszolni neki.
Nem akartam megbántani ezért inkább nem írtam neki semmit.
Nem Ő tett nekem rosszat. Én csak egyszerűen képtelen vagyok ezen túllépni. Míg nem volt aki úgy szeressen, ilyeneket csináljon velem, addig könnyű volt. Mélyen eltemettem a lelkemben a szörnyű emlékeket és éltem az életem. De legbelül tudtam, hogy egyszer eljön az is, mikor ezzel szembe kell néznem. De sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire nehéz.
Jiho nem ezt érdemli. Nem ezt a szenvedést amit én okozok neki a múltammal. Egy csinos lányra van szüksége, aki mindent meg tud neki adni.
Tanítás után a suli egyik mosdójába zárkóztam és csak ücsörögtem a WC felett. El akartam tűnni.

<Zico>
Másnap egész nap a telefonomat szorongattam, hátha választ kapok. Ötpercenként nézegettem a telefont, mint valami idegbeteg, de semmi. Délután aztán bevettem egy adag gyógyszert, és összeszorított fogakkal felkapaszkodtam az ágyból. Mivel nem tudtam felöltözni, a pizsamámra csak a köpenyemet szenvedtem fel és öregember tempóba lefelé indultam.
- Hova-hova? - állt elém anya a nappaliban, mikor nagy nehezen lemásztam a lépcsőn.
- Kyung-hoz megyek. Ne is próbálj megállítani! - szögeztem le azonnal.
- Legalább hadd segítsek, ha ennyire nem bírok veled. - karolt belém anya, majd óvatosan átvezetett a szomszédba.
- Jiho! - nyitott ajtót az anyukája. - Te nem beteg vagy? -De! De beszélnem kell Kyung-al!
- Még nem ért haza, de gyertek be! Megvárod a nappaliban. - invitált be.
- Oké! - szusszantam, majd anya segítségével betotyogtam,  és a kanapéra helyezkedtem.
- Hozzak valamit? - guggolt elém az anyukája.
- Nem, köszönöm! - mosolyogtam, majd a kanapén doboltam az ujjaimmal.

<Kyung>
"Vajon az alkohol tényleg jó a bánatra?"- írtam az üzenetet Yookwon-nak.
"Miről beszélsz? Mi van veled? Egész nap olyan furcsa vagy... Mi a baj?"- érkezett azonnal a válasz.
"Áh nem... Semmi. Csak jó lenne egyet repülni. Szerinted melyik emeleti teremből esni nagyobbat?  "
"Hol vagy Kyung? Oda megyek. Mondd meg! Ne csinálj baromságot!"
"Hm... Igazad is van... Ez nem jó ötlet... Szerinted Yongguk még mindig utazik drogban?"
"KYUNG! Ne szórakozz!"- amint megkaptam az üzenetet már csengett is a telefonom.
- Merre vagy?
- Szia Kwonnie... Miattam ne fáradozz. És megleszek. Rajtam már semmi sem segít. Menj csak haza a Te Hyukkie-ddal. Élvezzétek az életet!
- Mi a bajod? Ittál? Összevesztetek Zico-val?
- Én baromi józan vagyok. Nem. Nem vesztünk össze. Csak nekem van bajom magammal... Na további szép napot.- tettem rá a telefont.
Elraktam a zsebembe a mobilom és kimentem a mosdóból.
Nem akartam én öngyilkos lenni. Csak egy kicsit egyedül tengetni az órákat, megfeledkezve minden gondról.
Még pont volt nálam annyi pénz, hogy tudjak venni magamnak egy kis üveg gyomorkeserűt a kisboltban. Miután megszereztem az én bánatom enyhítőjét, leültem a parkba egy padra és két részletben lehúztam.
Végigperzselte az egész szájüregemet, a nyelőcsövemen keresztül egészen a gyomromig. Éreztem, ahogy végigfut bennem majd kiráz a hideg. Máris jobb. Van ami jobban fáj, mint a szívem.
Nem akartam én alkoholizálni sem. Csak egy kicsit regenerálódni.
Késő este estem haza és amint beléptem a nappaliba, fordultam volna vissza de anyám nem engedett.

<Zico>
Estig punnyadtam a nappaliban. Mrs. Park néha bejött hozzám megnézni, hogy vagyok, vagy hozott nekem teát, vagy leült beszélgetni, amikor épp semmi dolga nem volt.
- Nem tudom, hol marad ilyen sokáig. - tördelte a kezeit. Láttam, hogy ő is aggódik, akárcsak én.
Elővettem a telefonom, hogy felhívjam B-Bomb-ot, hogy adja meg Yookwon számát, hátha ő tudja, hol van Kyung. Aggódtam, hogy esetleg elkapták és bántották a verekedés miatt, amit a hétvégén rendeztem.
Ekkor azonban mindketten megugrottunk, mert hangosan kivágódott a bejárati ajtó. Mrs. Park felugrott és kiszaladt, de mivel nekem ez nem ment ilyen könnyen, inkább feszülten vártam a nappaliban.
- Jaj, gyere már te kölyök, ne makacskodj! - hallottam meg az asszony mérgelődő hangját, majd egy imbolygó Kyung-gal tért vissza.
- Te részeg vagy? - néztem rá nagy szemekkel. Végigmértem. Járása kissé bizonytalan, arca kipirult, szemei csillogtak.

<Kyung>
- Nem vagyok!- morogtam.- Engedj el anya. Nem vagyok rab. Nem szököm el.- sóhajtottam.
- Mégis milyen viselkedés ez, fiam?! Későn hazajárni, részegen és még így is beszélsz? Mivel érdemeltem ezt ki?- sóhajtott szomorúan. Már majdnem elsírta magát.
- Azzal, hogy megszülettem... Sajnálom.- indultam meg a szobám felé dölöngélve.
- Miben segíthetek?- fordultam vissza Jiho felé.

<Zico>
Sokkolt szemtelen viselkedése, nem hallottam még soha így beszélni.
- Kérj bocsánatot anyukádtól azonnal! - szóltam rá, mert az asszony  könnyezni kezdett. Fájdalmas arccal kapaszkodtam fel, eléggé fájt az erőlködés.
- Beszélnünk kell! Millió üzenetet hagytam, meg legalább ugyanannyiszor hívtalak! Nem gondolod, hogy meg kellene beszélnünk a tegnapi elrohanásodat?

<Kyung>
- Sajnálom.- fordultam anyám felé, aki elfordult majd sírva elszalad.
- Ülj vissza.- szóltam Jiho-nak. Kissé kábult, lassú felfogásomnak köszönhetően csak pillanatokkal később esett le, hogy Jiho-nak minden mozdulat fáj.
- Mit akarsz hallani? Mit mondjak? Sajnálom, hogy úgy otthagytalak. Nekem ez nem megy. Nem is fog.- nyeltem egy nagyot.- Nem kérhetem, hogy örökké várj rám. Egy selejt vagyok, sajnálom...

<Zico>
- M-mi? Nem azért vagyok itt, hogy bocsánatot kérj! Én is hibáztam, nem kellett volna... tapogassalak. - halkult el a hangom. - Nem vagy selejt, ez egy nagy marhaság! Én... szeretlek! - fordítottam el a fejem. - Mondtam, hogy várok, amíg kell. Heteket, vagy hónapokat. Sajnálom, hogy folyton bepróbálkozom, tiszteletben kellene tartanom, hogy neked ez így nem megy egyik napról a másikra.

<Kyung>
- Szerintem meg ne vádaskodjunk. Sehogy sem jutunk előrébb... Mi lenne ha egy időre hagynánk ezt? Inkább gyógyulj meg hamar és utána majd valahogy lesz...

<Zico>
Mondata olyan volt, mint egy vödör jeges víz. A nyelvemre haraptam, hogy ne mondjak semmi olyat, amit megbánnék. Nem néztem rá, féltem, hogy szégyenszemre könnybe lábadnak a szemeim. Mély levegőt vettem, majd a kanapé szélébe kapaszkodva felküzdöttem magam.
- Jó. Mennem kell! - indultam meg őt kikerülve a bejárat felé. Már nincs itt mit keresnem.

<Kyung>
- H-haza... Hazakísérjelek?- fordultam utána de már kilépett az ajtón. Én nem azt mondtam, hogy legyen vége mindennek...
Én úgy elszúrtam...
Felszaladtam a szobámba és megint álomba sírtam magam és egy hasonlóan csodás éjszakának néztem elébe, mint előző este.

<Zico>
Hazasétáltam, otthon anya felsegített a lépcsőn. Lefektetett, majd megkértem, hogy hagyjon magamra, nem kell vacsora, nem kell semmi. Mikor elment, sorra vettem be  gyógyszereket, majd a fejemre húztam a takarót és utat engedtem a könnyeimnek. Nem tudom, mikor buktam ki, de eléggé lebegtem a sok gyógyszertől, amit beszedtem. Úgy éreztem, hogy  repülök, majd elnyelt a sötétség.
Mikor legközelebb felébredtem, egy ismeretlen helyen voltam. Körbenéztem, anya az ablak melletti fotelben olvasott egy magazint.
- Hol vagyok? - suttogtam rekedten.
- Felébredtél, kicsim? - sétált mellém. - Kórházban vagy. Apával behoztunk, mert hiába ráztalak, nem keltél fel. Miért vettél be olyan sok gyógyszert? Nem lett volna szabad. Ki kellett mossák a gyomrodat. - simogatta arcomat anya.
- Kidobott. - suttogtam halkan. - Kidobott, mert azt mondta, hogy ez neki nem megy. - sóhajtottam fájdalmasan. - Milyen nap van?
- Csütörtök. Tegnap hoztunk be, de a gyomormosás után inkább altattak, amíg felszívódik a gyógyszer a szervezetedből és lenyugszik a gyomrod. Sajnos nem vihetünk haza, itt kell maradnod, amíg meg nem gyógyulnak a bordáid. Az orvos nem bízik benned, mindig csak annyi gyógyszert hoznak majd, amennyit bevehetsz.
Bólintottam, logikus, hogy félnek, hogy megismételem.
- Ne mondd el neki, hogy itt vagyok. Nem akarom látni. Nem akarom, hogy tudja hol vagyok. - hangom halk volt. - Majd hozd be a könyveket, ha megjönnek.
- Rendben. Nem kellene megint beszélned vele? - puszilta meg homlokom.
- Nem. Nem égetem jobban magam. Ha vége, akkor vége. Nem is kellett volna elkezdenünk. Nem lett volna szabad hagynom, hogy a közelembe kerüljön. - csuktam be a szemeimet.

<Kyung>
Borzasztóan rossz érzéssel keltem. Forgott a világ, a gyomrom kavargott, szúrt a szívem.
Elmentem a mosdóba, hogy könnyítsek a gyomromon de már 2 napja nem ettem szinte semmit, nincs ami visszajöjjön.
Összekapartam magam és köszönés nélkül leléptem.
Az iskola felé indultam de út közben meggondoltam magam. Inkább veszek ki egy kis szabadságot. Sarkon fordultam és a városba indultam.
A délelőtt hamar eltelt, nem csináltam semmit csak nézelődtem. Késő délután ellátogattam egy szórakozóhelyre.
A hangulat jó volt és gyakorlatilag ingyen berúgtam, mert annyi italra hívtak meg idegenek, hogy már az ajtóig sem tudtam eljutni.
Néhány csaj bepróbálkozott de hamar lepattintottam őket.
Nem emlékszem, hol és mikor de valamikor sötétben elaludtam.
Reggel egy ágyban ébredtem. Azt nem mondom, hogy meztelenül de szokatlanul kevés ruhában. Azt sem állítom, hogy egyedül... Mert valahogy ketten még mellettem feküdtek.
Semmivel sem foglalkoztam, kipattantam az ágyból, összeszedtem a cuccaimat, megnéztem, hogy mindenem meg van-e és lelépni készültem.
- Hé! Cica fiú!- szólt utánam egy nyávogós női hang.- Ne menj el! Olyan jó voltál az este... Maradj még...
- El akar menni?- hallottam meg mellőle egy enyhén ismerős férfi hangot.
- De el ám!- szóltam majd úgy rohantam, ahogy az erőmből tellett.
Addig szaladtam, míg ismerős környékre keveredtem.
- Nem lehet igaz... Hogy hozhatott vele össze a sors megint?- morogtam magamban.- Remélem nem követett... Ahj de hülye vagyok... De a fene sem tudta, hogy az a hely is az övé...
Ráérősen ballagtam hazafelé.

<Zico>
A napok monoton hangulattal teltek. Anya egy nap beállított a könyvekkel, én pedig sorra merültem el bennük. Nem beszélgettem senkivel, nem volt kedvem semmihez. Apa munka után mindig benézett, Woonie is egyenesen hozzám jött az egyetemről, anya pedig minden szabadidejét velem töltötte.
Én pedig csak olvastam, nem akartam a külvilágra figyelni, nem akartam rá gondolni, nem akartam semmit. A telefonomat kikapcsoltam, hogy senki ne keressen rajta.
Így teltek a hetek, a végén már egész jól voltam. Egy röntgen után az orvos kijelentette, hogy már járkálhatok, és abbahagyjuk a gyógyszeres kezelést.
- Akkor... hazamehetek? - néztem rá reménykedve.
- Igen. De azért még ne szaladj maratont, ha lehet, rendben?
- Oké, persze.  - bólintottam, majd amíg megírta a zárójelentést, visszamentem a szobámba. Anya összeszedte a cuccaimat, egy nővér levette a kötésemet, és végre egyedül vehettem fel a saját ruháimat.
- Ma a kedvencedet csinálom vacsorára, jó? - simogatta anya a fejem. - Olyan sovány és sápadt vagy. Alig ettél az elmúlt hetekben.
Bólintottam, de nem igazán érdekelt. Nem voltam éhes, csak haza akartam menni, hogy egyedül lehessek.

<Kyung>
A napok sorra teltek el így. Hol bementem iskolába, hol nem. Vagy hazamentem vacsorára, vagy reggelig nem is láttak.
Az egyik délután Yookwon elbeszélgetett velem. Elmondta, hogy állítólag Jiho kórházba került miattam.
Na szépen nézünk ki. Én akartam a legjobban, hogy meggyógyuljon, erre miattam van fél lábbal a sírban... Jót tett nekem ez a tény. Csak még jobban el akartam süllyedni a föld alá.
Egyik nap elhatároztam, hogy nem sajnáltatom magam tovább, összeszedem magam és rendbe hozom az életem. Reggel lefürödtem, megreggeliztem és rendesen az iskolába igyekeztem. Kicsit később végeztem, mint terveztem de elhatároztam magam. Meg fogom látogatni Jiho-t.
A kórház felé a rövidebb úton vágtam át. Lehet, hogy nem kellett volna, mert Yongguk embere és Ő maga az utamat állták.
Nem mondták el, hogy különösen mit akarnak. Csak a falhoz szorítottak és jól elpüföltek. Legelőször azt hittem, hogy megint elcipelnek és egy "szuper hétvégében" lesz részem... De hála a magasságosnak, csak megvertek... Bár a végére egy kis fenyegetést is odadobtak, de az már meg sem kottyant. Megszoktam tőlük az aljas módszereke. De ha az igazat el kell mondanom... Élveztem. Megérdemeltem minden pofont. Ők térítettek észhez. Nekik hála sikerült rájönnöm, hogy kit dobtam el magamtól és kik miatt. Kinek és minek a karjaiba futottam, ahelyett, hogy azt az embert aki a világon a legjobban szeret és szüksége van rám, megtartsam.
Persze mondani sem kell az aznapi látogatás és hazamenetel is elmaradt... De megfogadtam, hogy akkor utoljára voltam rossz fiú.
És mire legközelebb be akartam menni a kórházba már csak azt láttam az ablakon kinézve, hogy Jiho-t hazahozzák.
Ismét elhatároztam magam. Meg fogom látogatni. Persze nem rögtön azonnal, ahogy felért a szobájába. De át fogok menni hozzá.

<Zico>
Mikor hazaértünk, és kiszálltam a kocsiból, nem mertem a házukra nézni. Nem tudtam, hogy mit csinált az elmúlt hetek alatt, de nem is szabad evvel foglalkoznom. Eldöntöttem, hogy meghúzom magam a suliban, elkerülöm őt és eltüntetem a szobámból a fegyvert, amint lehet.
Felsétáltam a szobámba, összeszedtem a cuccaimat, és elmentem lezuhanyozni. Végre lemoshattam magamról a kórházi illatot.
Megtörölköztem, megdörgöltem a hajam, majd a tükörben néztem magam. Az arcom valóban sápadt volt, a hajam a hetek alatt alaposan megnőtt. Beletúrtam, és eldöntöttem, hogy levágatom a szőkét. Elvégre ez is csak rá emlékeztet.
A szobámba sétáltam, hogy felöltözzek, és kitaláljam, hogyan tovább.

<Kyung>
Nem bírtam tovább várni. Fel s  alá járkáltam a szobámban.
Rendbe szedtem magam és nagy levegőt véve lementem.
- Majd jövök.
- Ne menj el, fiam.- kérlelt szomorúan reménykedve anya.- Ne pusztítsd jobban magad
- Ne aggódj annyit. Csak ide megyek a szomszédba.
Idegesen kopogtattam be az ajtón, hevesen kalapáló szívvel vártam, hogy nyitódjon a fa lap.
- Szia... Kyung...- állt velem szemben Jiho anyukája.
- Csókolom. Jiho-hoz jöttem.
- Öhm... Gyere csak beljebb. A szobájában van. Nemsokára kész az ebéd. Maradsz?
- N-nem hiszem. Vagyis nem tudom. Csak... Szeretném tudni, hogy jól van-e...- sóhajtottam pirult, lehajtott arccal.
Felmentem az emeletre és bekopogtam az ajtón.

<Zico>
- Gyere! - kiáltottam ki, mikor kopogtak. Épp a felsőmet húztam magamra, háttal az ajtónak. - Nem vagyok éhes anya, és kérlek ne kezdd el megint a milyen sovány vagyok dumát. Ha azt etted volna hetekig, amit nekem kellett, te is az lennél. - igazítottam meg a nadrágom. Mivel nem szólalt meg, felé fordultam, de azonnal a földbe gyökereztek a lábaim. Nagyot nyeltem. - T-te mit keresel itt?

<Kyung>
- N-ne haragudj a zavarásért... Cs-csak tudni szerettem volna, hogy hogy vagy... Meggyógyultál? Már n-nem fáj?- mutattam az oldalára.
Olyan kellemetlenül éreztem magam. Éreztem a kisugárzásán is, hogy nem szívesen lát.

<Zico>
- Igen. Már semmi bajom. - köszörültem meg a torkom. Megfordultam, és az ágyra rakott  cuccaimat pakolásztam. A helyére raktam a dolgokat, a könyvkupacot pedig az íróasztalomra tettem.
Ennyit arról, hogy elkerülöm. Miért érdekli, ha kidobott? Miért nem hagyja, hogy túllépjek rajta?
Egy nagy sóhaj után felé fordultam, esetlenül állt egyik lábáról a másikra.
- Ennyi?

<Kyung>
- Nézd Jiho...- vettem egy mély levegőt.- Nagyon sajnálom ami történt. A legtöbb rossz miattam történt, a gyengeségem és a butaságom miatt. Borzasztóan sajnálom...
Akkor este... Én nem azt mondtam, hogy legyen vége... Csak, hogy azt a dolgot hagyjuk egy időre..., ami nem megy. Rettentően szégyenlem magam amiatt, ahogy viselkedtem veled.
Belerángattalak mindenbe és utána jól helybenhagytalak. Bocsáss meg ha megtudsz...
Nem kérem, hogy fogadj vissza. Elfogadom ha nem kérsz belőlem többet. A helyedben én is azt tenném, amit Te. Neked sokkal jobbra van szükséged. Jobbat érdemelsz...- fájt ezeket kimondanom. Legbelül összetörve zokogtam, de akkor is ez az igazság.

<Zico>
- Ki vagy te, hogy eldöntsd, hogy nekem mi a jó, hmm? Vagy hogy eldöntsd, hogy mire van szükségem? - fordultam el. - Én mindent megpróbáltam. Akkor is megmondtam, hogy hibát követtem el és bocsánatot kértem. De rájöttem, hogy hol hibáztam valójában. Ott, hogy elgyengültem, és hagytam, hogy az érzelmeim felszabaduljanak. Hogy szinte már szánalmasan  ragaszkodtam hozzád, és az oxigénnél is nagyobb szükségem volt rád. Mindez egy hét alatt. - szemeim szúrni kezdtek, kezeim ökölbe szorultak. - Téged akartalak...  boldoggá tenni... - hagytam abba a monológot. Semmi értelme.  - Menj el. Nem akarom, hogy ennél is jobban fájjon.

<Kyung>
- Igazad van... Elmegyek... Sajnálom. De neked most pontosan annyira nem elég a bocsánatkérésem, mint nekem akkor a tiéd...- sóhajtottam. Borzasztóan fájtak a szavai. De igaza volt. Nem sírtam el magam de nem sok kellett hozzá ezért hátat fordítottam és kifelé indultam.-  Örülök, hogy jobban vagy. Remélem ezentúl nem esik majd nagy bajod. Vigyázz magadra, Jiho.- léptem ki az ajtón.
- Minden rendben? Nem maradsz, Kyung?- szólt ki az anyukája.
- Nem köszönöm. Azt hiszem most hazamegyek. Elnézést a zavarásért.- hajoltam meg előtte.

<Zico>
Mikor magamra maradtam, folyni kezdtek a könnyeim. Mérges voltam, amiért már megint sírok. Az ajtóhoz sétáltam, és elfordítottam a zárban a kulcsot. Lehet eltúloztam, de mindig megígértem magamnak, hogy elkerülöm, aztán feladtam. Most nem fogom.
Az ágyba feküdtem, és a plafont bámultam. Hallottam, hogy valaki be akar jönni, de az ajtó nem engedett neki. Aznap már ki se mozdultam a szobából, hiába könyörgött anya több alkalommal is az ajtónál.
Másnap reggel zombiként keltem. Az orvos még ki akart írni pár nap, de nem engedtem. Hiányoztam épp eleget.
Elkészültem, lementem, de nem kellett reggeli, csak kávét ittam, majd elindultam az iskolába. Útközben kikapartam az órarendet, és a nagy keresésben a kezembe akadt a cigarettás doboz. Kerestem egy kukát és beledobtam. Ha hetekig nem kellett, már nem is fog. Megnéztem, hova kell mennem, majd az iskolába beérve egyenesen oda sunnyogtam, és beültem hátra a sarokba. Nem néztem senkire, a padot bámulva vártam, hogy kezdődjön az óra.

<Kyung>
Fájó szívvel ballagtam hazáig. Ezt jól elszúrtad Park Kyung... Gratulálhatsz magadnak. Ritka egy bajkeverő vagy!
Biztattam magam hazafelé menet. Mikor megérkeztem, jeleztem anyunak, hogy ne keressen, megjöttem. Felmentem a szobámba és megint kisírtam magam.
Reggel kómásan keltem a padlón. Fogalmam sem volt, hogyan kerülhettem oda, de ott ébredtem.
Féltem az iskolától. Féltem, hogy Jiho-val találkozni fogok. De valahogy ezt is meg kell lépni. Ha nem akar, hát el kell fogadnom. Nem zaklathatom. Eleinte biztosan kínos lesz, de majd csak hozzászokunk.
Késve léptem be a terembe, ahol már mindenki a helyén ült és a tanár is bent volt.
- Csoda, hogy idetalált!- morgott a tanár.- Mostanság nem szokása bejárni.- fintorgott.
Elnézést kértem a vénembertől, hogy ne morogjon majd levágódtam Jiho mellé, előpakoltam és figyeltem az órára.

<Zico>
Felkaptam a fejem a tanár mondatára. Kyung nem jár iskolába?
Hevesen kalapált a szívem, mikor leült mellém és megcsapott egyedi, ismerős illata. A tenyerem égett, hogy megérinthesse, a nyelvemre haraptam, hogy ne bukjon ki belőlem a kérdés, hogy miért nem járt órára.
Egész órán magamban szenvedtem, a tanárt szuggerálva. A mellettem ülő fiút akarta minden egyes sejtem, hiába is parancsoltam minden percben magamra, hogy fogjam vissza az érzéseimet. Alig vártam, hogy kicsengessenek, hogy kimeneküljek, különben itt, mindenki előtt fogom leteperni.

<Kyung>
Amint vége lett az órának Jiho kiment a teremből. Gondoltam cigizni...
- Hát veletek meg mi van?- jött oda hozzám Yookwon és óvatosan tette fel a kérdését.
- Semmi. Ennél se több, se kevesebb. Nem mész a párocskádhoz?
- Nem. Majd a következő szünetben. Képzeld tegnap elvitt cukrászdába.
- Ki? Az a nagy melák?
- Hé!- csapott vállon.- Ne beszélj így a pasimról. De igen Ő.- mosolygott szerelmesen.
Hirtelen olyan irigy lettem rá. Egy hónapja még nekem is volt valakim, aki így szeretett... De sikerült elszúrnom...
Nehezen tudtam visszatartani a könnyeimet de valahogy azért sikerült.
A következő óra is ugyan ott volt, Jiho pont becsengőkor lépett be az ajtón. Furcsa mód nem volt büdös cigi szaga.
Egy fantasztikusan unalmas matematika megkoronázásaként megkaptam az egyes dolgozatomat. Oh, hogy ennek hogy fognak otthon örülni...! Magamba morogva tettem el a lapot.

<Zico>
A folyosókon bolyongtam, amíg szünet volt, nem akartam mellette lenni. Olyan ciki lenne.
Mikor becsengettek, kénytelen voltam visszamenni. A legnagyobb meglepetés azonban akkor ért, amikor az egyébként tök jó fej tanár morcosan Kyung elé tett egy nagy, piros egyes dolgozatot. Majdnem eltátottam a szám. Mit művelt ez a fiú, amíg én nem voltam itt?
A táblát bámultam, de néha beugrott a dolgozata, gondolatban a fejemet ütögettem, hogy fejezzem be ezt az őrültséget.
Mikor kicsengettek, kifelé indultam, de ezúttal nem siettem annyira. Legszívesebben megöleltem volna, de... ahj egek, Jiho legyen már egy kis eszed! Tegnap elzavartad, ma meg ölelgetnéd?
Minden bajom volt, ezért a mosdóba mentem, hogy ott bujkáljak csengetésig.

<Kyung>
A következő órához már egy újabb terembe kellett átmennünk.
A folyosón viszont összefutottam a "legjobb barátommal".
- Na nézzenek oda... Már nincs melletted a pitbullod, hogy megvédjen?- kötött belém Leo cinikusan majd behúzott egy üres zugba, hogy mások ne lássanak.
- Látom felépültél... Ha akarod én is átrendezhetem az arcodat!- morogtam szinte vicsorogva.
- Arra semmi szükség... De jól vigyázz... Nehogy  kétszeresen kapd vissza, cicus...- motyogta a fülembe, amitől kirázott a hideg. De nem jó értelemben.
- Takarodj innen te féreg! Még mindig nem fogtad fel, hogy az életeddel játszol?
- Hm... Itt egyedül én játszom... Méghozzá veled...- kezdett el simogatni.
- Vedd le rólam a mocskos kezed!- ütöttem el magamtól.- Hagy békén!- pofoztam fel.- Engem is és Zico-t is. Állj le, különben megbánod.- rúgtam meg az érzékeny pontját majd otthagytam.
A mosdóba szaladtam és bezárkóztam az egyik fülkébe. Nem akartam bemenni a következő órára. Nem akartam ebbe a suliba járni... Akkor nem lenne Jiho... Nem lenne az a két szemétláda...

<Zico>
A falnak dőlve, magam elé bámulva vártam, hogy becsengessenek, amikor egyszer csak Kyung rontott be az ajtón. A frászt hozta rám, de ő észre sem vett, annyira zaklatottan rohant az egyik fülkébe.
Ellöktem magam a faltól, és az ajtóhoz léptem, hallottam, hogy zihál.
- Kyung... - szólítottam meg habozva, mielőtt leesett volna, hogy mit művelek. - Beengedsz?

<Kyung>
- Nem.- válaszoltam röviden majd próbáltam lenyugodni.
Nincs semmi baj. Nem árthatnak nekem...- hajtogattam magamban.
Rövid idővel később hallottam, hogy becsengetnek de az ajtó előtt a két láb meg sem mozdult.
- Menj órára.- suttogtam Jiho-nak.

<Zico>
Tudtam, hogy rossz ötlet ott szobrozni, mint valami hülye, de a lábaim nem mozdultak.
- Mi a baj? Már megint ők? - hagytam figyelmen kívül kérését. Az idióta szívem nem hagyta, hogy elmenjek, hiába küzdött a józan eszem ellene. - Vagy a rossz jegy a baj, amit kaptál? Segítek kijavítani.
Woo Jiho, te a világ legnagyobb marhája vagy, szögeztem le magamban, ennek ellenére kitartóan bámultam a kopott ajtót.

<Kyung>
- A jegy nem érdekel...- sóhajtottam.- Majd megerőltetem magam... Mostanában úgysem csináltam semmit...- felálltam a WC-ről és az ajtónak támaszkodtam.
- Menj órára. Nem akarom, hogy miattam megint bajba kerülj. Nekem még egy lógás már sehova sem számít...- igazából a szívem legkisebb darabja azt akarta, hogy maradjon. Jól esett, hogy azért mégis szóba áll velem.

<Zico>
- Nem akarok menni. Sajnálom, amiket tegnap mondtam, mérges voltam magamra, mert még ennyi idő után is ugyanúgy szeretlek. - mondtam ki,  megadva magam az érzéseimnek, majd  bizonytalanul haraptam a számba.
Furdalt a kíváncsiság a sok hiányzást illetően, de attól tartottam, hogy ha erősködöm, csak azt érem el, hogy megbántom.

<Kyung>
Egy könnycsepp halkan gördült végig arcomon majd letöröltem és kezemet a kilincsre simítottam. Mély levegőt vettem, elfordítottam a reteszt és lassan kinyitottam az ajtót.
- Még szeretsz?- kérdeztem vissza halkan.

<Zico>
- Igen, én...igen. - esetlenül álltam ott. - Tudom, hogy nem volt szép az, amiket tegnap mondtam. Nem is gondoltam komolyan, csak... sértve éreztem magam és... kibuktak belőlem. Én nem bánom, hogy szeretlek és... megint megígértem magamnak, hogy elkerüllek, de nem tudlak, mert úgy érzem, hogy megbolondulok.

<Kyung>
- Szeretlek.- suttogtam majd elé léptem és megöleltem.- Úgy hiányoztál...- szívtam magamba finom illatát.- Annyira sajnálom...- lecsukott szemekkel élveztem, hogy újra ölelhetem. Kis hezitálás után Ő is visszaölelt.

<Zico>
A szívem össze-vissza kalapált, majd mikor leesett, hogy  magához ölel az az ember, akit imádok, azonnal szorosan öleltem vissza.
- Ne vesszünk össze többet, jó? -suttogtam halkan. - Olyan rossz volt megint egyedül lenni.
Megkerestem ajkaimmal az övét. Mikor végre rájuk tapadtam, elégedetten sóhajtottam fel. Szája régi ismerősként köszöntött,  majd szerelemmel teli csókba invitáltam.

<Kyung>
- Már akartam kérni.- kuncogtam ajkaira.- Annyira rossz volt nélküled... De most már itt vagy velem.- leheltem apró puszikat ajkaira.- Sajnálom, hogy hülye voltam... Többet nem lesz ilyen.- öleltem meg szorosan.- Következő óráig mit csináljunk...? Most neked is lesz egy igazolatlanod...- sóhajtottam.

<Zico>
- Nem a világ vége. - vontam meg a vállam.
Belökdöstem a fülkébe, majd magunkra zártam az ajtót.
- Itt maradunk. A folyosón lehet, hogy belefutnánk valakibe, és bajba keverednénk. - engedtem le a vállamról a táskát, majd lehuppantam az ülőkére.  - Nem meséled el, hogy miért néznek ilyen csúnyán rád a tanárok? Van rá épp elég időnk. - néztem fel rá nagy szemekkel, mert a falnak támaszkodva állt.

<Kyung>
- Mind zsémbes vén begyöpösödött szemét...- csúszott ki a számon.- Csak mert párszor nem jöttem be órára... Meg lett egy-két rosszul sikerült dogám... Ezért még nem kellene úgy nézni rám, mint a véres rongyra... Mindegy.- vontam vállat.- Tudod mire jöttem rá?- álltam mellé és magamhoz öleltem.- Már csak alig fél év és Leo és N elhúznak ebből az iskolából. Viszont Minyhuk is velük megy... Ezt sajnálom. Olyan aranyosak Kwonnie-val. Képzeld elvitte cukrászdába. Te mit szólsz hozzájuk?- pusziltam meg az arcát.

<Zico>
- Nem tudok róluk semmit. Én... kikapcsoltam a telefont, amíg a korházban voltam. Az este láttam, hogy Minyhuk keresett, de nem hívtam vissza. - húztam az ölembe velem szemben. - De örülök nekik, tényleg aranyosak. - bólogattam magam elé. - Szóval... lóginyáltál óráról? - csipkedtem gyengéden pocakját vigyorogva. - Kis rosszcsontka. - kuncogtam. - Bezzeg én nem szundíthattam órán, pedig ott a legjobb. - vigyorogtam rá.  - Hagyd a francba, pár szar jegy nem a világ vége. Nekem egész gyűjteményem volt belőle a másik suliba. - öleltem magamhoz.

<Kyung>
- Jól van na... Nélküled még a sulihoz sem volt kedvem.- sóhajtottam.- Majd együtt javítunk.- pusziltam kuncogva a nyakába.

<Zico>
Jólesően megborzongtam, amikor a nyakamba puszilt, de nem kontráztam rá. Nem akarom előről kezdeni a vitát, elfogadom, hogy neki idő kell. Nem kell semmilyen testiség ahhoz, hogy együtt lehessünk.
- Ja, a matekban úgyis penge vagyok. - bólogattam.
Puszit leheltem a homlokára, és a hátát cirógattam.
- De azért minden oké? Vagy az a segg még mindig piszkál? Még nálam van a fegyver, szólj, és golyót eresztek a lábába, hogy ne jöjjön suliba pár hétig a nyomorultja.

<Kyung>
- Tudom, hogy egy zseni vagy.- kuncogtam.
- Ne törődj velük. Majd megértik egyszer, hogy mi a helyzet. De már csak kevesebb, mint fél év és még véletlenül sem fogok összefutni velük.- sóhajtottam megkönnyebbülve.- És ameddig velem vagy, semmi sem érdekel.- csókoltam meg.
- Jut eszembe! A cigivel hogy állsz?

<Zico>
- Nem cigarettáztam úgy... nos, amióta megígértem neked. - pusziltam meg arcát. - Azt hiszem, hogy kijelenthetjük, hogy tiszta vagyok. Egyenlőre legalább is. - mosolyogtam rá, majd a haját cirógattam.

<Kyung>
- Akkor... Ha benne vagy...- mosolyogtam sejtelmesen.- Akkor megkaphatod a jutalmad. Mikor szeretnéd?- puszilgattam az arcát és a nyakát

<Zico>
- Ju-jutalmat? - szusszantam fel. - Az még érvényes? Meg...mi-milyen jutalomra go-gondolsz? - köszörültem meg a torkom, majd egy kicsit fészkelődtem.

<Kyung>
- Amit megérdemelsz.- csókoltam meg lágyan dús ajkait.- Megígértem... Nem kell többet rám várnod...- öleltem meg és a nyakába szuszogtam.

<Zico>
- D-de...ezt... ezt így hirtelen hogyan...?  Vagy mi? Én azt hittem, hogy ezt így korai. Nem kell miattam, én ráérek. - állítottam fel, majd izzad tenyereimet a nadrágomba töröltem. A múltkori eset után nem nagyon merek úgy közeledni. Félek, hogy megint bepánikol.

<Kyung>
- Én gondolkoztam... Múltkor túlreagáltam. Valóban nem könnyű nekem, de valahogy túl kell már lépnem ezen. Együtt megpróbálhatnánk.- léptem mellé és megfogtam a kezét.- Fokozatosan... Lassan csinálhatnánk. Segítenél nekem ebben?- néztem rá nagy szemekkel.- És ju-jutalmul... A tiéd leszek.

<Zico>
Mély levegőt vettem. Ezt így...még nem ajánlotta fel ezelőtt.
- Persze. - mosolyogtam kicsit bizonytalanul. - É-én... segítek neked bármiben, amiben csak tudok. - húztam vissza.
Bizseregni kezdtem izgalmamban. Ez... bezsongtam a gondolatra, hogy olyan dolgokat csinálunk majd együtt.
- De ha korai, akkor semmi baj. Nem... olyan fontos nekem az jutalom, hogy téged... összetörjelek.  -simogattam meg oldalát, majd közelebb húztam.

<Kyung>
- Ne aggódj. Majd szépen lassan együtt...- mosolyogtam rád.- Szeretlek és bízok benned. Ha nem akarnám, nem ajánlottam volna fel.- simogattam meg az arcát és megcsókoltam.

<Zico>
- Oké. Mikor benne vagyok, akkor majd szólj, mikor készen állsz az első leckére. - suttogtam ajkaira, majd rájuk tapadtam.
Egymást babusgattunk, amíg ki nem csengettek. Akkor összeszedtük a táskánkat és a tömegbe vegyülve lépkedtünk a következő órára.
- Ti meg hol a francban voltatok már megint? - könyökölt durcásan Yookwon a padunkra, mikor elfoglaltuk a helyünket.
- Nyugi már cica, csak volt egy kis megbeszélnivalónk. Egy lógás nem a világ. - vontam meg a vállam.
- De ennek a tekergőnek itt...- mutatott Kyung-ra. - Nagyon sok van mostanában.
- Na és? Szerezzek neked rájuk igazolást? - néztem páromra.
- YA! Ne biztasd a rosszra még te is! - csapott játékosan pofon, de vigyorából tudtam, hogy nem haragszik. - Amúgy... akkor szent a béke? - pislogott aranyosan Kyung-ra, aki vigyorgott, mint egy kisgyerek.

<Kyung>
- Igen.- döntöttem a fejemet mosolyogva Jiho vállára.
- Szuper! Örülök nektek!- mosolygott szeretetteljesen Kwonnie.- Alig várom, hogy elújságoljam Hyukkie-nak.
- Na azért lassabban! Nem kell a fél városnak megtudni.
- Bocsi.- húzta meg magát barátom.
A tanár kicsit késve érkezett meg állítólag valami értekezlet miatt.
- Átjössz ma?- súgtam Jiho-nak.- Vagy én mehetek hozzád?

<Zico>
- Uhum. - fogtam meg a pad alatt a kezét. Még jó, hogy leghátul voltunk. - Gyere te nálunk. Anya tudja, hogy együtt vagyunk, nem fog sem ő, sem más zavarni. Kettesben lehetünk. - suttogtam mosolyogva, és egész órán fogtam a kezét.
Egész nap egymás mellett voltunk, nem engedtem sehova magam mellől.
Mikor az ebédlő felé sétáltunk, összefutottunk B-Bomb-al, aki majdnem lerúgta a fejem mérgében.
- Hol a faszba voltál? Hetekig hívtalak. - lökött meg mérgesen.
- Nyugi már, kórházban voltam, te lökedék. - fogtam le a kezeit.
- Akkor is! A góré kerestetett, azt hitte elkaptak azok a férgek. - suttogta közelebb hajolva.
- Dehogy! Nyomtam az ágyat. Te jól vagy? Nem kötekedtek veled, amiért ott voltál te is?
- Nem. Beszólongattak, de tudod mennyire félek tőlük. - vigyorgott, miközben beállt a sorba az ebédlőben.
- Képzelem. Legalább annyira, mint én. - nevettem halkan. - Éééés? Hogy mennek a dolgok köztetek? Leráztad a másikat, akit emlegettél?
- Aha. Nagyon tetszik nekem ez a kis búgócsiga. - csípett vigyorogva Kwonnie fenekébe, aki megfordult, és vállon csapta mérgében.

<Kyung>
- Olyan aranyosak.- suttogtam vigyorogva Zico fülébe az ebédlőben.
- Minhyuk!- léptem mögé.- Figyelj csak... Én nem azért mondom... De ha Kwonnie-t megbántod... Búcsút mondhatsz a heréidnek!- néztem rá szúrósan.
- Te? Engem? Fenyegetsz?- nevetett fel.- Zico! Fogd vissza a vadmacskád, különben megijedek...- mérgesen fújtam rá majd elnevettük magunkat.
- Elmehetnénk egy páros randira!- ötletelt az asztalnál Yookwon.
- Ne már... Nem vagyunk csajok...- fintorogtam.

<Zico>
- Páros randi. - nevettem a fejemet fogva, mire Kwonnie megrúgott az asztal alatt. -Áú! Minyhuk! Szólj rá, vagy kap egy barackot a fejére! - fogtam meg vinnyogva a lábszáramat, ahol megrúgott.
- Ne merd bántani, mert én is megrúglak! Semmi baj kicsim, elmegyünk. - fogta meg a kezét. - Jöttök! Nincs mese! A hétvégén elmegyünk moziba. - szögezte le, a párjára mosolyogva.
- Mi az, hogy ezt te majd eldöntöd? - néztem rá felháborodva, mire mindketten csúnyán néztek rám. - Jól van, meg ne öljetek már szemmel! Megyünk a hétvégén. - adtam meg magam.

<Kyung>
- Megyünk...- egyeztem bele sóhajtva.- De előbb haza. Jössz kicsim?- néztem Jiho-ra aki válaszul bólintott.
- Oh... Hova ilyen sietősen?- emelgette a szemöldökét Minhyuk.
- Ne magadból indulj ki...- nevettem.
Visszavittük a tálcát majd megindultunk haza.
Kézen fogva sétálgattunk az utcán, senkivel sem törődve, apróságokról cseverészve.