20. Rész

<Zico>
Miután elköszöntünk, elsétáltam a leendő munkahelyemig.
Odafelé menet beugrottam a boltba cigiért, majd dobtam egy üzenetet anyámnak, hogy minden rendben velem, van hol laknom, van munkám, és majd hívom, csak ma a kórházban voltam egész nap Kyung-gal.
A klubhoz érve a biztonságiak már vártak, mosolyogva engedtek be.
- Úgy néz ki, laza esténk lesz Zico, lesz időd ma tanulni. - pacsizott le velem mindkettő.
Bementem, majd a pultnál ott találtam Junhyung-ot, épp egy koktélt kevergetett, közben egy hozzám képest apró, fekete hajú, szemüveges sráccal dumált, aki a túloldalt poharakat öblített.
- Hello. Késtem? - hajoltam meg.
- Zico! Dehogy is. Pont időben. - ütögette meg a mellette lévő bárszéket hyung. - Ülj le, beszélgessünk.
- Oké. - foglaltam helyet, majd előkutattam a dohányomat és rágyújtottam.
- Ő itt Taeil. Nem ismered, mert eddig a másik klubomban dolgozott, csak a környékre költözött, ezért áthelyeztem. Ő fog tanítani. Egyenlőre itt lesz veled minden este, amíg úgy nem ítéli meg, hogy már megy egyedül is. Ő már ismer téged, meséltem rólad neki. - magyarázta Junhyung.
- Az jó lesz, köszi. - bólogattam, majd a srácra mosolyogtam.
Aranyos volt a kinézete, a kezei alatt fürgén jártak a poharak, de volt benne valami... nem is tudom. Nyugodtság. Igen, talán ez a megfelelő kifejezés.
- Na én felmegyek. Menj be, barátkozzatok össze. Üdv nálunk, öcsi. - paskolta meg a vállam hyung, majd felment a boxába.
Felálltam,eloltottam a cigimet és átmentem a túloldalra.
- Üdv, munkatárs. - nyújtotta felém a kezét Taeil.
- Üdv. - csaptam bele.
Magyarázni kezdett, hogy mit hogy csináljak. Felsorolta, és meg is mutatta, hogy melyik italt milyen pohárban szolgáljuk fel, milyen mennyiséget kell beleönteni. Megkérdezte, hogy mennyi maradt meg, arra viszont nem számított, hogy újra felsorolom, pontosan ismételve a szavait.
- Wow! - nézett rám nagy szemekkel. - Megvan minden? Mondhatom tovább?
Bólintottam, mire elmagyarázta a bonyolultabb italokat, a koktélokat, megmutatta, hogy csapoljak sört és elmondta, hogy felváltva mosogatunk, addig a másik összeszedi az asztalokról az üres poharakat.
Figyelmesen hallgattam végig, mindent memorizálva, hogy ne bénázzak.
- Ha valamivel gondod akad, szólsz. Az elején mindig figyeld, mit csinálok, és akkor belejössz. Jól számolsz fejben?
- Aha. Matekban penge vagyok. - néztem körbe.
- Oké. Ha van valami kérdésed, hajrá. -  vett elő egy cigit. Rá gyújtott, majd egy ideig méregetett.
- Junhyung elmondta, hogy kerülsz ide. Ne mondd senkinek, hogy kiskorú vagy. A kapcsolatai miatt nem jönnek ellenőrök, de ha elterjed, hogy egy gyereket alkalmazott, a zsaruk rászállnak. Nem nézel ki olyan fiatalnak, szóval nem fog feltűnni senkinek. Viszont jóképű vagy, a csajok bukni fognak rád. - vigyorodott el. Így olyan volt, mint egy cápa.
- Nem érdekel. Szerelmes  vagyok valakibe. - toporogtam kicsit idétlenül, mert zavart, hogy bámul.
- Tudom. Azt is, hogy egy fiúba. - vonta meg a vállát. Nagy szemekkel néztem rá. - Nyugi, nincs bajom a melegekkel.
Az esténk valóban nem volt zsúfolt. Az én dolgom egyenlőre a figyelés volt, közben mosogattam, beszedtem az üres poharakat.
Hajnalban, mikor kiürült a hely, Junhyung megjelent és kijelentette, hogy zárunk.
Mikor mindent elrendeztünk, bezártunk, és hyung-gal együtt mentünk haza.
- Na milyen volt? Tetszeni fog? - mosolygott rám.
- Aha. Tök jó meló, és jófej Taeil is. Mindent megmutatott, szerintem menni fog. - bólogattam.
Mikor hazaértünk, lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba aludni pár órát.

<Kyung>
Szörnyű fájdalmakkal kellett megküzdenem csak azért, hogy ne adjam ki magamból azt a kevés mócsingot, amit legyűrtem. Görcsölt a hasam és éreztem magamban a nyomást. Izzadtam, hiába feküdtem bárhogy, kényelmetlen volt.
Felhúztam a lábaimat és összegömbölyödve igyekeztem átvészelni a délutánt, majd az estét.
Néhány órával később megéreztem a gyógyszer hatását, amit kaptam, így tudtam már pihenni.
Pihenőmet egy kopogás zavarta meg majd valaki bedugta az ajtón a fejét.
- Szia. Nem zavarok?- mosolygott édesen a fiú. Mély hangja halk volt, mégis betöltötte a teret.
Válaszul megráztam a fejem mire beljebb merészkedett.
- Hogy vagy?- érdeklődött kedvesen majd kihúzta a széket és leült rá. A válaszom egy szép fintor és egy vállrántás volt.
- Hoztam neked csokit.- nyújtotta át az édességet szégyenlősen mosolyogva.
- Köszönöm.- hajoltam meg egy aprót, elvettem a csokit és az asztalra tettem. Kérdőn nézett rám.
- Nem tudom megenni... Lassan 4 hete semmit sem ettem, a gyomrom most nem bírná. De amint jobban leszek,  megeszem. Köszönöm.- adtam magyarázatot mosolyogva.
- Értem. És mi a bajod, hogy nem ettél? Ezért vagy a pszichiátrián? Tegnap olyan csúnya dolgokat mondtál. Összevesztél valakivel?- kíváncsiskodott finoman.
- Ah... Igen. Az egyik... barátommal. De azt hiszem, most már majdnem minden rendben lesz. Köszönöm, hogy tegnap a segítségemre siettél.
- Igazán nincs mit. A fő, hogy jobban vagy.- mondta magabiztosan.
- Te... Miért vagy bent?- néztem rajta végig. Ő is kórházi pizsiben feszített.
- Én a kardiológián vagyok. Még nem tudják pontosan, mi a bajom. De valószínűleg a szívemmel van valami. Nem igen akar rendesen működni.- mosolygott saját iróniáján.- Ezért is vagyok egy kicsit kipárnázva. Ellustultam. Már másfél hónapja itt vagyok és nem tudják mi a baja a szívemnek, de egyre csak furcsábban viselkedik.
- Jaj... Úgy sajnálom.- sóhajtottam. Mennyi baj van a világon... Pedig nagyon kedves és aranyos srácnak tűnik, biztos nem ezt érdemli...
- Majd lesz valahogy.- mosolygott szélesen. Őt aztán nem ijeszti meg úgy látszik semmi nyavalya. De ez a helyes!- Ne haragudj... Be sem mutatkoztam. Pyo Jihoon vagyok.- nyújtotta a kezét.
- Park Kyung.- szorítottam meg finoman puha mancsát.
Egész sokáig elbeszélgettem Jihoon-nal majd mikor elfáradtunk, visszament a szobájába de megígérte, hogy majd még meglátogat. Figyelmes és cuki fiúnak tűnt. Szimpatikus. Az én kis őrangyalom. Jaj! Jut eszembe... Majd Jaehyo-val is beszélnem kellene...

<Zico>
Rendesen kibuktam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, és rápillantottam az órára, már dél is elmúlt.
- A francba. - mormogtam csukott szemekkel. Kitapogattam a telefonomat.
" Szia nyuszóka. Hogy érzed magad? Minden rendben?" - pötyögtem félig nyitott szemekkel Kyung-nak az üzenetet, majd felültem az ágyban.
- Remélem van itthon kaja. - morogtam  magam elé, majd kimásztam, és lecsoszogtam a földszintre.
- Majd megszokod a későn fekvést és akkor nem alszod át a fél napot. - kuncogott Junhyung a kanapén tévézve.
- Kösz. - motyogtam álmosan, majd tovább mentem a konyhába.

<Kyung>
Reggel időben keltem. A nővér megkérdezte, hogy kérek-e reggelit de inkább kihagytam. Nem hiányzott kora reggel egy újabb rosszullét. Bár azt szigorúan kikötötték, hogy ezentúl egy nap legalább egyszer muszáj szilárd ételt ennem.
Délelőtt a szüleim jöttek látogatóba a nővéremmel együtt. Teljesen oda voltak, hogy már az este ettem és képes vagyok szóba állni velük.
Bár amint megtudták, hogy Jiho bent volt nálam azonnal kiverték a hisztit. De nem fogták fel, hogy miatta vagyok jobban. Egyre csak azt hajtogatták, hogy mondjam el, mi történt, hogy mit tett velem Jiho. Persze én nem mondtam semmit és elküldtem Őket. Talán Minyoung volt az egyetlen, aki megértett és kiállt mellettem de Őt is letorkolta apa, hogy miért Jiho pártját fogja. Azt már el sem mertem nekik mondani, hogy még mindig szeretem Zico-t és nem dobtam ki.
Hát ez a kis látogatás jól tönkre vágta a kedvemet...
Dél körül Zico írt üzenetet.
"Szia. Minden rendben van, igen. Te hogy vagy? Hogy ment a munka? Tudtál pihenni?"- válaszoltam majd félre tettem a mobilom és kedvetlenül feküdtem az ágyban.
Közben kb egy óra után megérkezett az ebédem, amit ugyan olyan nehézséggel toltam le a torkomon, mint a tegnapi vacsorát. Ha nem nehezebben... Már a látványától is felfordult a gyomrom ennek a pépes szarnak... De muszáj volt. Megígértem.

<Zico>
" Én megvagyok, kicsit furcsa hajnalban lefeküdni, megszoktam, hogy este ágy, mert reggel suli. De majd belejövök. Jól ment, alig voltak, mivel hétköznap van, ezért volt időm memorizálni az árakat, a mennyiségeket meg a többit. Ettél ma valamit? Mit csinálsz? Jól aludtál? Én kibuktam egy fél napra, most reggelizek. " - fogalmaztam kicsit lassan, félkézzel, a másikban egy pirítóst tartva.

<Kyung>
"Ennek örülök.  Csak ügyesen.
Én ettem, igen. Most semmit sem csinálok. Anyuék voltak bent reggel..."- nyomkodtam gyorsan a választ majd visszafeküdtem az ágyamba.
Idő közben Jihoon megint ellátogatott hozzám.

<Zico>
" Tudják, hogy ott voltam tegnap? Gondolom kiakadtak és azt akarják, hogy ne találkozzunk többé... igaz?"
Feszülten vártam, de a válasz egyértelmű volt. Az apukája a múltkor pontosan kifejtette a véleményét rólam.
Felálltam és elmosogattam magam után, majd a nappaliba mentem én is tévézni.

<Kyung>
"Öhm... Lehet. Ezt így konkrétan nem mondták. D-de ugye... Bejössz hozzám? Én megmondtam nekik, hogy Te semmiről sem tehetsz."
- Ne haragudj Jihoon csak a barátom az. Szóval. Mi a hobbid?- fordultam vissza a látogatómhoz.
- Régen kosaraztam. De aztán a betegségem miatt abba kellett hagynom.- sóhajtott szomorúan.- Aztán most néha zenélek. Neked?
- Én nem szeretem a sportokat.- vakartam meg a tarkómat.- Engem zongorára írattak be a szüleim.

<Zico>
" Persze. Ha akarod és ha nem sodorlak bajba vele. Úgyis mindig engem fognak okolni. Én is mindig magamat fogom, mert észnél kellett volna lennem. De inkább utáljanak engem, minthogy benned csalódjanak, mert megtudják az igazságot."
- Szóóóval... kibékültetek? - pillantott rám hyung mosolyogva.
- Öm... nem teljesen, de igyekszünk mindketten. Annyi biztos, hogy... még mindig ugyanolyan őrülten szeretem, csak most... minden más, mert többé nem lakom otthon, nem járok suliba... nem leszünk annyit együtt. - húztam el a szám.

<Kyung>
Üzenete után kicsit felment bennem a pumpa. Miért hiszi mindenki azt, hogy én vagyok a mártír halált halt angyal, Jiho pedig a megtestesült ördög? Ez nem igaz! Bármibe is kerül, elmondom mindenkinek az igazat! Összeszedem magam.
- Nem haragszol ha most felhívom az anyukámat?- fordultam Jihoon-hoz.
- Nem dehogy is. Nekem úgyis mennem kell. Ilyenkor szoktak jönni a barátaim.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is hyung. Szia.- amint kilépett az ajtón azonnal tárcsáztam anyut.
Megkértem, hogy ha tud jöjjön be. Ha akarja hozza Jiho anyukáját is. Az apukákat pedig jobb esetben hagyja otthon. Kicsit megijedt. De nem ellenkezett. Azt mondta négyre itt lesznek.
"Be tudsz jönni 4-re?"- írtam vissza kicsit késve Jiho-nak.
Most elmondok mindent. Nem érdekel ha kitagadnak is, de ne Jiho-t hibáztassák mindenért.
Anyuék négy előtt érkeztek. Sajnos aput nem sikerült otthon hagyni...
- Mire várunk már?!- idegeskedett apa.
- Nyugalom.- csitította anyu. Reméltem, hogy Zico is meg fog jelenni. Nélküle képtelen lennék elmondani.

<Zico>
Elbamulva bámultuk a tévét, mivel Kyung nem válaszolt. Biztos van benn nála valaki.
- Remélem helyrehozzátok. Aranyosak vagytok együtt. - böködött meg finoman Junhyung a lábával, mire csak elmosolyodtam. Én is.
A kanapén csilingelni kezdett a telefonom. "Persze, ott leszek." - írtam vissza, majd zsebre tettem.
- Megyek, összeszedem magam. Négyre vár Kyung. - borzoltam a hajába, mire fenéken csapott.
Felmentem és felöltöztem normálisan, beállítottam a hajam, majd a fürdőbe mentem fogat mosni.
- Elmentem! - kiáltottam lefelé trappolva a lépcsőn.
- Oké. Ma is nyolckor kezdesz, nem kell hamarabb jönni. - hallottam meg, de már nem szóltam, hanem becsuktam az ajtót.
Még volt időm, de valami furcsa érzés kerített hatalmába. Miért pont négyre hívott?
Elgondolkodva lépkedtem a kórházig, majd a recepciónál tovább haladtam, mert épp a tegnapi nővérke állt ott, aki intett, hogy mehetek. Felértem, de minden lépéssel egyre csak erősödött a furcsa szorítás a mellkasomban.
Halkan nyitottam be, de mikor megláttam a szobában lévő embereket, megtorpantam.
- Rosszkor jöttem? - pillantottam szerelmemre.

<Kyung>
- Szia.- mosolyogtam rá.- Nem, már vártunk. Csak Te hiányoztál.
Láttam apán, hogy nagyon nem tetszik ez neki. Morogva állt egyik lábáról.
- Gyere ide, kérlek.- nyújtottam felé a kezemet mire Jiho megindult.
- Hozzá ne érj a fiamhoz!- kiáltott rá apa, hangjára összerezzentem.
- Kérlek apa. Szükségem van rá.- motyogtam halkan.
- Arra aki majdnem tönkretett? Mi nem vagyunk elég jók? A szerető családod nem elég? Ennek a vadállatnak a karjaiba szaladsz?- csóválta értetlenül a fejét.
- Apa...- suttogtam a sírással küszködve. A szerelmemről beszél így és ez nekem nagyon fáj...
- Drágám, higgadj le.- fogta meg anyu apa kezét.
- De akkor most miért hívtál ide minket, Kyung?- tért a lényegre Jiho anyukája.
- El kell mondanom valamit... Muszáj ezt tudnotok, hogy megértsétek, miért vagyok itt és miért ragaszkodom ennyire Jiho-hoz.
Mindannyian kíváncsian és félve pislogtak rám.
- De előtte annyit elmondok, hogy ne bántsatok amiért ezt nem előbb mondtam el. És Jiho-t se bántsátok. Ha mégis kitagadtok, megvettek... Én Jiho-val tartok, mert ennyivel tartozom neki és szeretem...- suttogtam el a végét.
- Mi a baj kisfiam?- nézett rám ijedten anyu.- Megrémítesz. Mi történt?
- Hallgassatok végig.- Jiho rájött, hogy mit akarok és le akart róla beszélni de nem hagytam.
- Két éve... Összebarátkoztam néhány felsőbb éves sráccal. Nagyon jófejek voltak velem a suliban. Aztán többször elcitáltak magukkal bulizni. Viszont amikor nemet mondtam, mert nem volt hozzá kedvem, energiám vagy időm, akkor is elrángattak magukkal. Ez volt az, mikor azt mondtam nektek, hogy Yookwon-nál alszom és a többi...- hajtottam le a fejem. A káros szerekről nem mondtam semmit. Azért ennyire nem kell mindent tudniuk.- Aztán egy idő után rájöttem, hogy nem igazán akarok a barátjuk lenni...- Jiho-ra pillantottam. Most jön a legnehezebb része. Szorosan fogtam a kezét.- Nekik ez nyilván nem tetszett. Pedig szépen mondtam nekik... Egyik pénteken... Suli után elkaptak és elhurcoltak...- testem remegni kezdett, ahogy az emlékképek felbukkantak előttem. Egyre nehezebben tudtam beszélni erről.- Aztán egy házikóba vittek és egész hétvégén olyanra kényszerítettek... Amit nem akartam csinálni...- nyeltem egy nagyot.- Megerőszakoltak...-  gördült le egy könnycsepp de azonnal letöröltem és folytattam.- Akkor már nem is tudom mit találtam ki, miért nem mentem haza. Aztán abbamaradtak a zaklatások. Viszont én is megváltoztam. Ezért lettem olyan... Csendes.... Félénk... Jófiú. És jött Jiho. És érkezésével egy időben újra zaklatni kezdtek. De addigra olyan jóba lettünk, hogy ezt el tudtam neki mondani, megértett és meg is védett azoktól a mocskoktól.- mosolyogtam rá szerelmemre.- És nem tudom miért... De mindezek ellenére egy fiú mellett találtam meg azt a boldogságot, azt a pluszt, ami hiányzott. Szeretem Jiho-t. És csakis azért vagyok most itt, mert ott és akkor hülye voltam. Jiho pedig csak segíteni akart ezt feldolgoznom. De nem sikerült. Kérlek... Ezért ne bántsátok... Legfeljebb engem... De Ő semmiről sem tehet.- kezdtem el pityeregni.

<Zico>
Végigfuttattam a tekintetem a benn álldogáló embereken, majd megindultam szerelmem felé, majd meg is torpantam egy pillanatra, amikor az apja rám üvöltött, de  végül mégis csak tovább mentem. Melléültem és megfogtam a kezét. Gondolom védőbeszédet akar mondani értem, hogy ne haragudjanak rám.
Mikor azonban beszélni kezdett, és rájöttem mit akar, nem hagyhattam, hogy megtegye. - Kyung, nem kell ezt tenned, kérlek. Majd megoldunk mindent, mint eddig.
Csendre intett mosolyával, és tovább mesélte a történetet. Fájt hallanom a múltat, éreztem, hogy remeg és minden erejére szüksége van, hogy kimondja hangosan ezeket a dolgokat. Szorosan fogtam a kezét, hogy érezze, mellette vagyok. Mikor befejezte, sírni kezdett, én pedig a karjaimba zártam és simogatni, ringatni kezdtem.
- Nyugodj meg, semmi baj. Nem bánthatnak többé. - suttogtam halkan, tarkóját masszírozva. - Nincs semmi baj. Én itt vagyok. Mindig itt leszek.
Szorosan ölelt, tudtam, hogy nagyon szégyelli magát.
A kórteremben döbbenet  fogadta Kyung vallomását. Csak az ő sírása és az én csitításom törte meg a csendet.
- Jól van kicsim, semmi baj. - vettem arcát kezeim közé. - Megcsináltad. Büszke vagyok rád. - bólogattam mosolyogva.

<Kyung>
Halkan szipogtam Jiho karjai közt. Olyan jó volt, hogy ott volt velem és legalább Ő az én oldalamon állt.
Rettentően szégyelltem magam a szüleink előtt és rosszul is voltam.
- Kisfiam!- szaladt oda hozzám anyu.- Miért nem mondtad el ezt akkor?
- Anyu...- bújtam át az ő karjaiba.- Annyira szégyelltem magam emiatt. Attól féltem, hogy nagyon mérgesek lesztek rám... És megbüntettek... Vagy felfújjátok a dolgot...- szipogtam nyakába.- Nem haragszol rám?
- Hogyan haragudnék, kincsem!- simogatta az arcomat.- Te vagy a mindenem. Én... Azt hittem, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy mindent elmondj nekem...- szipogott Ő is.- Én nem bántottalak volna.
- Anyu... Én annyira sajnálom.
- Semmi baj kisfiam, semmi baj.- simogatta a hátam.- Majd ezentúl jó anyád leszek.
- Ne mondj ilyet anyuci...- szorítottam magamhoz még erősebben, ahogy csak tudtam. Nála jobb anyuka nem kell nekem.
Jiho-hoz is odalépett az anyukája és hátulról átkarolta.
Apa az ablak előtt állt és kifelé bámult.
- A-apa...

<Zico>
Megható volt a jelenet Kyung és az anyukája között.
Anyu átölelt hátulról, én pedig a karjaiba simultam.
- Anya nagyon büszke most rád. - suttogta nagyon halkan a fülembe. - Nagyon ügyes vagy. Nagyon szeretlek, drága kicsi fiam. - puszilta meg az arcomat.
Kyung apukáját figyeltem. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de azt előre eldöntöttem, hogyha cirkuszolni kezd, kirángatom innen, kerül amibe kerül. Utána majd feljelenthet.
- É-én... - fordult felénk. - soha nem gondoltam volna, hogy a mi családunkban ilyen megtörténhet. Hogy ilyet tesznek az egyetlen fiammal. - hajtotta le a fejét. - El kellett volna mondanod akkor. Fel kellett volna jelentenünk őket.
- Ez nem ilyen egyszerű. Azok a szemetek arra is képesek lettek volna, hogy megöljék Önöket. - néztem a szemeibe. - Elintéztem őket. Az a két rohadék... megfizetett azért, amit Kyung-gal tett. Igaz, hogy az én bordáim is rámentek. De higgye el... rosszabbul néztek ki, mint én.
Rezzenéstelen arccal nézett engem, majd a fiát.
- Nem is a lépcsőn estél le, igaz? - nézett rám anya, mikor leesett neki, amit mondtam. - Verekedtél a szerelmedért?
- A becsületéért. - mosolyogtam kedvesemre.

<Kyung>
Lassan sikerült lenyugodnom és a sírást abbahagynom. Bár apa reakciója miatt nagyon izgultam. Ha balhézna, azt nem élném túl. De tudom, vagyis bízok benne, hogy ezt is intelligens módon intézi el, ahogy eddig mindent.
Jiho is és én is az anyukánk ölébe bújva vártuk a választ.
- Ez... Derék dolog volt tőled Jiho.- sétált apu az ágyam végéhez.- Nekem nem volt veled bajom. És ebből látom, hogy mikor elmondtátok, mi van köztetek, nem alaptalanul ígérted meg, hogy vigyázol a fiamra. Ezért is lepődtem meg, mikor Kyunggie ide került... Nagyon haragudtam rád, hisz Te magad ígérted, hogy megóvod... Most meg... Miattad van itt... De most már igazán nem tudom mi van...- vallotta az őszintét apu.- Mi történt pontosan, amiért itt vagy?- tette fel nekem a kérdést.- Mert Jiho volt veled egyedül utoljára, mielőtt ilyen állapotba kerültél. Kényszerített Ő is valami olyanra? Bántott?
- Mi? Nem! Apu nem! Nem csinált semmi ilyet. Csak... Tudod... Mi...- olyan kínos volt erről beszélni.- Már voltunk... Úgy együtt... És egyszer sem kényszerített... Nem! Csak hirtelen feltűnt pár emlékkép és aztán összeszólalkoztunk... És nehezen viseltem ezt a helyzetet... És ide jutottam. Jiho soha sem bántott egy ujjal sem. Apa higgy nekem.- bizonygattam az igazam.

<Zico>
Farkasszemet nézett velem az apja, miközben Kyung próbálta megértetni vele a köztünk történteket.
- Rendben. - sóhajtott végül, majd a fiára  rápillantott. - A fiam vagy és hiszek neked. De egy ideig még rajtad tartom a szemem. - mutatott rám fenyegetően ujjaival. - Segíts Kyung-nak meggyógyulni és én nem állok az utatokba. Ha ennyire szeretitek egymást... - fújta ki hangosan a levegőt. - Mit tehetnék én ez ellen?
Lehajolt és megpuszilta a a felesége, majd Kyung fejét, aki belekapaszkodott, mint egy kis majom. Miután pár percig csüngött rajta, elengedte.
- Mindent megteszek, hogy a fia meggyógyuljon és megpróbálom boldoggá tenni. Ezúttal remélem sikerrel járok. - ígértem meg, majd lassan kibontakoztam anya karjaiból.

<Kyung>
Szorosan öleltem meg apát. Hálás voltam neki, amiért hitt nekem és adott még egy esélyt.
- Köszönöm.- suttogtam a fülébe.- Szeretlek.
Jobban éreztem magam. Semmi sem számított csak az, hogy végre nem Jiho a hibás és már nem haragszanak rá, engedik, hogy szeressük egymást.
- Én... Elfáradtam.- engedtem el aput és visszadőltem az ágyba. Sok volt ez nekem egy napra. A reggeli vita és most ez.

<Zico>
Felálltam az ágyról és hagytam, hogy lepihenjen. Sok volt neki ez a mai nap. Betakargattam és megfogtam a kezét.
- Kicsim...-  szólalt meg anyu habozva, mire felé fordultam. - Te nem... jössz haza? Kérlek! Apa nem haragszik rád. Nem fog kiabálni veled. - bizonygatta.
- Nem. - fordultam el. - Jó helyen vagyok. És nem akarok többet erről beszélni. - összeszorítottam a fogaimat, hogy ne remegjenek meg az ajkaim.
Ütemesen simogattam Kyung kezét, közben magam elé bámulva.
Nagyon örültem, hogy ilyen bátor volt ma. Nagyon büszke vagyok rá.

<Kyung>
- Na jól van. Meg leszel kincsem?- simogatta meg anyu az arcomat, válaszul bólogattam.
- Akkor mi megyünk.- fogta meg a kezem apa.- Vigyázz magadra fiam. Ha valami van, hívj nyugodtan.
- Köszönöm.- mosolyogtam rájuk.
- Vigyázz magadra, Kyunggie.- simogatta meg a kezem Jiho anyukája.- Téged pedig várunk haza. Bármikor jöhetsz.- puszilta meg Jiho-t.
- Csókolom. Sziasztok.- köszöntem el tőlük.- Ugye Te maradsz még velem?- néztem fel rá.- Mikorra kell menned mackóm?

<Zico>
-  Nyolcra. Úgyhogy még maradok veled. - mosolyogtam rá halványan.
Zavart, hogy anya felhozta a dolgot. Ígyis nehéz megszoknom, nem kell még ő is megnehezítse.
- Ha meggyógyulsz, elviszlek egyszer magammal és csinálok neked egy fimon koktélt. - mosolyogtam rá. - Szóval gyógyulj meg hamar, mert már alig várom.
Rám mosolygott, én pedig megpusziltam a kezét.
- Szeretlek, kicsim. Köszönöm, hogy elmondtál mindent. Tudom, hogy nagyon nehéz lehetett, de... talán így már jobb lesz, mert kicsit megkönnyebbült a lelked.

<Kyung>
Tudtam, hogy zavarja, hogy az anyukája hívja vissza. Én sem értek Jiho-val egyet ebben a témában de Ő tudja.
Örültem, hogy még tud velem maradni.
- Csücsülj ide mellém...- kértem szépen mire leült mellém az ágyra.
- Én igyekszem a gyógyulással. Képzeld ma ettem ebédet. De kicsit... rosszul lettem. De nem jött vissza.- dicsekedtem.- Én is szeretlek.- mosolyogtam rá.- Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni.- sóhajtottam.- Deee arról mesélj, milyen a munka?- simogattam a lábát.

<Zico>
- A munka egész jó. Ha délután kellene csinálni, nem pedig éjszaka, még a suliba is visszamennék. - vigyorogtam. - Így viszont hajnalban zárunk, mikor buli van, akkor reggel. Úgyhogy a kettőt nem lehet együtt. De... egész jó. A munkatársam egy ilyen pici srác. - mutattam a mellkasomon, hogy kábé meddig ér nekem. - És mikor vigyorog, olyan, mint egy cápa. - nevettem. - De amúgy jó fej, nem kezel úgy, mint egy kölyköt és megkért, hogy forduljak hozzá, amikor nem tudok valamit.
Elmosolyodtam, és végiggondoltam, mit mesélhetnék még neki.
- Azon mondjuk meglepődött, hogy milyen hamar megjegyeztem az italokat, a mennyiségeket, és főleg azon, hogy mire a kezébe vette a számológépet, hogy összeadja a vendég fizetnivalóját, én már mondtam hangosan az eredményt. - vigyorogtam, ahogy eszembe jutott. Ő is elmosolyodott. - Képes volt leellenőrizni, hiába mondtam, hogy az annyi lesz úgyis. Kedvelni fogod. Olyan természetes nyugodtságot áraszt magából, mintha egy buddhista, szent szobor lenne.

<Kyung>
- Oh... Értelek. Akkor jó helyed van ott, ez a lényeg.- mosolyogtam rá. Nagyon sajnáltam, hogy emellett döntött de ez az Ő élete, Ő tudja. Nincs jogom beleszólni. Csak támogatni tudom, akármennyire is ellene vagyok ennek. Legalábbis most még nincs annyi erőm és a helyzet sem olyan köztünk, hogy lebeszélhetném.
- Képzeld... Én pedig találkoztam egy sráccal. Olyan aranyos. Már kétszer meglátogatott és csokit is hozott nekem.- mutattam az asztalon fekvő táblás édességre.- Szegénynek a szívével van baja, pedig olyan rendesnek tűnik és olyan fiatal...- sóhajtottam szomorúan.

<Zico>
Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy megléptem otthonról meg a suliból, de nem mert szólni. Őszintén szólva nekem sem volt könnyű, és egy-egy nehéz pillanatban én is haza akartam menni, de nem futamodhatok meg. Gyáva dolog lenne most, hogy ennyi mindent tett értem Junhyung. Ha most kellene döntenem, máshogy döntenék, de már nem számít.
A mellkasomat összeszorította a féltékenység, amikor arról a fiúról kezdett mesélni. Annyira lelkes volt, a szemei csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak, én pedig magamban őrjöngtem, mert láttam rajta, hogy a szívébe zárta.
- Aha... az tök klassz. - motyogtam a csokoládét bámulva. Tőle elfogadta, tőlem pedig nem kellett neki semmi.
Próbáltam leplezni az háborgást, ami bennem lezajlik és csak remélni mertem, hogy nem vette észre.
- Nagyon király, örülök. - mosolyogtam, bár szerintem inkább egy erőltetett fintor lett. El akartam menekülni, de akkor gyanakodni kezdett volna, hogy hova ilyen hirtelen.
- Szóval... - tereltem inkább el a témát. -  nem örülsz annak, amit csinálok, igaz? Megértelek, e-egy jobb srác kellene neked, nem egy olyan elcseszett életű, mint én. - mosolyogtam zavartan.

<Kyung>
Rövid válaszaiból levettem, hogy nem igazán örül a kibontakozó új barátságomnak. Ezért inkább hagytam is.
- Olyan hülye vagy...- sóhajtottam fel.- Állandóan ezzel jössz. Kezdem azt érezni, hogy Te nem akarsz már engem...- hajtottam le a fejemet.- Különben miért mondanál ilyeneket... Igen, nem tetszik, hogy otthagytad a szüleidet és az iskolát de attól nem vagy egy pillanatig sem züllöttebb. Mert tudom, hogy nem vagy az. És én szeretlek... Csak szerintem ebben rosszul döntöttél. De ez az én véleményem... Kész... Ne haragudj.

<Zico>
- Ez nem igaz, cicus én nagyon szeretlek, sőt imádlak. El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy kibékültünk. - fogtam meg a kezét. - Nem azért mondom ezeket, mert nem akarlak, hanem mert... annyira szeretlek, hogy mindig azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Kérlek, bocsáss meg, amiért ennyire féltelek. - puszilgattam meg sápadt kezét. - Nincs azzal baj, ha kimondod a véleményed. Én... nekem most kicsit nehéz. - vallottam be. - Ha nem lennék ennyire büszke... gyáva dolog lenne most meggondolnom magam. - vallottam be. - Hyung segített nekem. Befogadott, enni adott, munkát biztosított nekem, vállalva, hogy szarba keveredhet miattam. Hálával tartozom neki. Most pedig... fognám magam és hazasétálnék, csak mert könnyebb otthon. Mert anya mindent megtesz értem, semmi dolgom, csak elmenni a suliba, majd haza. - könyököltem az ágyára, majd arcomat a kezeimbe temettem. - Én... nem árulhatom el azt az ember, aki nem hagyta, hogy az utcán csöveljek, hanem mindent a seggem alá tett. - hajtottam a fejem az ágyra. - Így viszont mindenki más csalódik bennem. A családom, a családod... te... - fújtam ki a levegőt hangosan.

<Kyung>
- De biztos, hogy csak ez az egyetlen módja van, hogy megháláld Junhyung kedvességét? A szüleid is várnak haza. Ahj... Ez olyan nehéz. De egy pillanatig se hidd, hogy csalódtam benned. Szeretlek.- simogattam meg fejét.- Tégy ahogy jónak látod. Én melletted leszek.- cirógattam meg puha arcát.

<Zico>
- Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neki azt, amit értem tett. - motyogtam halkan. - Én... tudod jól, hogy számíthattunk rá akkor is, csak kérnem kellett. Szemét dolog lenne bejelenteni, hogy nem dolgozom többé neki és megyek haza.
Csukott szemmel élveztem gyengéd cirógatását. Jól esett, teljesen ellazultam, végre éreztem, hogy fontos  vagyok valakinek.
Viszont a kisördög fúrta az oldalamat.
- Szóval az a fiú... tetszik neked? - suttogtam halkan.

<Kyung>
- Nem tudom Jiho... Várjunk egy kicsit és majd meglátod, hogy lesz jobb.- mosolyogtam rá. Kérdése meglepett.- Mi?! Ki? Jihoon?- vigyorodtam el.- Nem is tudom... Cuki fiú. Figyelmes és megmentette az életemet... Hm... Talán... Tetszik.- játszottam a hajában a tincsekkel. Persze, hogy nem tetszett csak szimpatikus volt számomra Jihoon. Nekem csak Jiho kell. Csak kíváncsi voltam, elhiszi-e és hogyan reagál rá.

<Zico>
Összeszorítottam a fogaimat, amikor kimondta, hogy tetszik neki az a... démon. Arcomat a matracba fúrtam, oda kiáltottam, hogy tompítsam a hangom.
- Hol van? Melyik teremben? - emeltem fel a fejem. - Megkeresem és majd én megmondogatok neki! Mit képzel ő, mi? Én keményen megküzdöttem érted, ő meg megment, mint egy lovag, majd idejön, csokit hoz, meg mosolyog és levesz a lábadról. - mutogattam idegesen. Ez már túl ment minden határon! - Nem verem meg, mert szívbeteg, de ha tovább csábítgat, akkor azt is megteszem. Az enyém vagy, nehogy már idejárjon és itt udvaroljon az ÉN szerelmemnek! - magyaráztam hevesen. - Te meg mit nevetsz? - döbbentem meg, mert hangos hahotába kezdett. - Ne nevess ki! Ennyit számítanak az érzéseim?

<Kyung>
Mókás volt Jiho kirohanását látni és hallani. Azért jól is esett egy kicsit, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
- Olyan vicces vagy ilyenkor...- kacagtam.- Ennél többet érsz nekem az érzéseiddel együtt.- simogattam meg az arcát.- Szeretlek.- vallottam. Láttam az arcán a zavarodottságot.- Csak vicceltem.- világosítottam fel.- Jihoonnie tényleg nagyon aranyos fiú meg minden... De én téged szeretlek. Nyugi, jó? Ne bántsd az én szórakozásom miatt. Majd... Egyszer bemutatom neked...

<Zico>
Először nem értettem, hogy min szórakozik, de aztán felvilágosított, hogy csak viccelt velem.
- Ne viccelődj ilyen dolgokkal! - csikoltam meg oldalát. - Püföltem már el embert miattad, és bármikor képes vagyok újra megtenni.
Átöleltem, és a füléhez hajoltam. Erős gyógyszer illata volt, de nem érdekelt. Szorosan tartottam a karjaimban.
- Elárulok egy titkot. - suttogtam halkan a fülébe. - Te csakis hozzám tartozol. Az enyém vagy és nem adlak senkinek. Kerül, amibe kerül. - pusziltam meg finoman puha arcát.

<Kyung>
- Szeretlek.- simultam kuncogva karjai közé.- Egyenlőre nem is kell senkitől sem tartanod.- kacérkodtam vele tovább.- Csak téged szeretlek úgy.- pusziltam meg majd elengedtem és visszafeküdtem. Kicsit kifárasztott a mai nap. Csak csendben feküdtünk egymás mellett.

<Zico>
Némán figyeltem arcát. Fekete pillái álmosan rebbentek meg néha. Arca még mindig sápad és beesett volt, ajkai kissé cserepesek. Mégis számomra gyönyörű volt, akár egy angyal. - Kyung... - suttogtam halkan, mire felém fordult. - Lassan mennem kell. Előtte... megcsókolnál? Ha nem gond neked. - nyeltem nagyot.

<Kyung>
- Bújj ide.- nyújtottam felé a karjaimat.
Igaz, hogy arra kértem, várjunk de én mégis tudom, hogy neki erre most szüksége van.
Lassan mászott fel karjaimba. Szorosan húztam közel magamhoz és ajkaira hajoltam. Először egy apró puszit nyomtam párnáira majd hosszabb ideig tapadtam rájuk és lágyan masszíroztam. Nyelvemmel végignyaltam alsó ajkán majd gyorsan átdugtam az Övé mellé a szájába. Mikor nyelveink egymásnak simultak jólesően szusszantunk fel. Hiányzott.

<Zico>
Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, de valami kellett, ami erőt ad.
A karjai ismerősként üdvözöltek, gyengéden simultam a közéjük.
Mikor végre összesimultak nyelveink, megadóan adtam át neki az irányítást. Szükségem volt rá, belőle merítettem energiát. Éreztem, hogy remegek, de nem zavart. Mellette merek gyenge lenni, mert tudom, hogy nem nevet ki miatta.
Nyelveink mozgásának köszönhetően a keserű gyógyszer íz hamar ellepte a szájüregemet, de még ez is jól esett, mert tőle van.
- Szeretlek. - suttogtam ajkaira. Nem hajoltam el, csukott szemmel, gyengéd puszikkal cirógattam ajkait. - Fogalmad sincs, mennyi erőt adtál nekem most evvel a csókkal.

<Kyung>
- Képzelem...- sóhajtottam majd apró puszijait egy újabb lágy csókká formáltam. Tudtam, éreztem, hogy szüksége van rám, szinte kétségbeesetten kapaszkodott belém.
- Én is szeretlek.- váltam el tőle egy vékony nyálcsíkot húzva, amit gyorsan letöröltem az Ő szájáról és az enyémről is.
- Vigyázz nagyon magadra, reggel majd pihenj sokat.- öleltem meg.

<Zico>
- Rendben. - hajtottam a vállára a fejem pár pillanatra. - Miután felkeltem,  jövök hozzád. - húzódtam el egy kicsit, majd mosolyogva fürkésztem szemeit. - Tényleg köszönöm. Tudom, mit beszéltünk meg. Nem foglak folyton csókkal  nyaggatni, de... most kellett, azok után, hogy anyám felhozta azt a dolgot. Kellett valami, ami feltölt. - simítottam meg arcát. - Most megyek. Ha van valami, telefonon elérsz bármikor.
Nehezen váltunk el, de mennem kellett. Az ajtóban még intettem neki, majd lassan hagytam el a kórházat, és átvágva a városon a klubba mentem.

<Kyung>
Megértettem én a helyzetét. Nem kellett volna magyarázkodnia. Egy aprócska kis csókba senki sem halt bele. És ez egy lassú kezdetnek nem is rossz.
Miután magamra hagyott, szinte azonnal elaludtam. Tényleg nagyon kifáradtam, úgy aludtam, mint a bunda. Csak késő este ébredtem fel. Kaptam egy kis inyekciót majd visszaaludtam.

<Zico>
Mikor beértem, társam mosolyogva fogadott.
- Segítsek valamit? - álltam mellé, majd körbenéztem.
- Nem kell, egyenlőre rend van. Fújd ki magad, minden rendben? - pillantott rám, majd mivel senki nem volt a pultnál, rágyújtott. Követtem a példáját, majd megráztam a fejem. Nem ismerem, nem igazán tudom, hogy mennyire beszélhetek erről neki.
Elgondolkodva szívtam a cigimet.
- Oké, ha nem akarod elmondani. - vonta meg a vállát. - Csináljak neked egy koktélt? Ami egy kicsit ellazít?
- Hyung, le akarsz itatni munkaidőben? - ugrattam, mire felfújta az arcát. - Vicceltem, nyugi. - böktem oldalba.
- Ne kötekedj velem, te kölyök! - csapott vállon. - Inkább mondd el, mi van veled.
Kicsit haboztam, majd elmeséltem neki mindent. Meglepve hallgatta, de nem szólt közbe. - Azt hittem szar volt otthon, azért léptél meg. De neked tök jó életed volt. Velem ellentétben, akinek senkije nincs. - húzta el a száját. - Csak a munkám, meg egy pici lakásom az egyik szar környéken. - vonta meg a vállát.
- Indiszkrét dolog rákérdezni, hogy alakult így? - pislogtam rá, miközben egy kávét csináltam épp az egyik vendégnek.
- Pont azt a hibát követtem el, amit te készülsz. Vagyis... majdnem. A szüleim ellen lázadtam, ezért megléptem otthonról a pasimhoz. Három év után  rájöttem, hogy egy seggfej, aki össze-vissza fekszik mindenkivel. Akkor már Junhyung-nak dolgoztam, ezért a segítségét kértem. Ő adott pénzt, hogy eljöhessek onnan, és azóta... itt vagyok.
- Ezért költöztél a környékre?
- Igen. A másik helyen rendszeres vendég volt az exem, folyton nyaggatott volna. Itt nyugtom van.
Csendben dolgoztunk tovább, néha semmiségekről beszéltünk.
Junhyung nem jött ma be, gondolom otthon bulizik.
Mikor kiürült a klub, Taeil kijelentette, hogy mehetünk, ezért gyorsan elmosogattam, és hívtam egy taxit.
Otthon csendes volt a ház, de az ebédlőben az üres üvegekből arra következtettem, hogy tényleg buli volt.
Csendben osontam fel, majd egy gyors zuhany után ágyba bújtam.