19. Rész

<Zico>
Miután elszívtuk a ciginket, elváltam Minhyuktól és hazamentem.
A szüleim persze azonnal kiverték a balhét, nem beszélve a bátyámról. Csendben hallgattam végig a fejmosást.
- Ez mind szép és jó, de leszarom. Csak a cuccaimért jöttem, lelépek itthonról. Elköltözök. Nem tarthattok vissza. - halálos nyugalommal jelentettem ki.
- Márpedig innen nem mész sehova, fiatalember. Kiskorú vagy, és ha kell, az ágyhoz kötözlek. - jelentette ki apám.
- Ne is próbálj fenyegetni. Megverhetsz, leszidhatsz, akkor is lelépek innen. - kerültem ki őket, majd felmentem a szobámba.
Ahogy beléptem, megrohamoztak az emlékek. Mennyi szerelmes pillanatot éltünk át itt. Pont emiatt nem maradhatok.
Elővettem a bőröndömet és pakolni kezdtem, de  kopogtak, majd Woonie lépett be.
- Ha anyáék küldtek, hogy itt tarts, nem maradok. - szedtem ki a fiókjaimból a dolgokat.
- Nem anyáék küldtek. Zico... - kapta el a karomat, hogy álljak meg. - Hova akarsz menni? Van hol aludnod?
Bólogattam.
- Kihez mész? Van pénzed?
- Van. És nem mondom el. Most még nem. - fordultam el, majd mindent összeszedtem, amire szükségem lehet.
Woonie magamra hagyott, látta, hogy hiába beszél a fejemmel.
Mikor megvoltam, magamhoz vettem a telefonomat, a tárcámat és lefelé indultam.
- Ne menj! - zokogott anya, majd magához szorított.
- Anya... szeretlek, de mennem kell. Itt nem élném túl. Nekem... túl kell lépnem rajta. Megleszek, ne aggódj. - pusziltam meg a homlokát, majd kibontakoztam a karjaiból és  a bőröndömet megfogva elhagytam a házat.
Kinn nagy levegőt vettem, majd elindultam hyung háza felé. Hívhattam volna taxit, de ki kellett szellőznie a fejemnek.

<Kyung>
Sajnos a kis akcióm már az első lépésnél megbukott. Nem tudtam ellopni a kulcsokat. De nem keseredhettem el. Elhatároztam, hogy még este elhagyom ezt a lebujt és ebben senki sem tarthat vissza.
A vizit végeztével magamhoz vettem az egyik könyvemet, hogy lefoglaljam magam és ébren maradjak.
Talán éjfél is lehetett, mikor meguntam a könyvet, kiszakítottam magamból minden hülye zsinórt, fel vettem a köpenyem, zsebre vágtam a mobilom és a berendezésekbe kapaszkodva kiosontam.
A folyosón a fekete korom sötét árnyalatai vették át az uralmat, néhány gép világított csak és a Hold.
Lassan, nehézkesen csoszogtam végig a liftig. Igyekeztem kevés feltűnést kelteni, ami ahogy elnéztem sikerült is.
Nem sok erőm volt, kezdtem szédülni is de összekaptam magam.
Mikor megérkeztem a lifttel, kiszálltam, elővettem a mobilom és tárcsázni kezdtem. Kitaláltam hova megyek.
- Vedd fel...- morogtam a telefonba míg kicsengett.- Vedd fel Zico!- utasítottam idegesebben.- Hol vagy Te szemét?- morogtam.- Megtalállak! Megtalállak és akkor majd a szemembe kell mondanod, hogy gyűlölsz és csak játékra kellettem neked is...!- szorítottam erősen a készüléket. Már remegtem az idegtől. Valami elpattant bennem és legszívesebben dühöngve tomboltam volna de még nem szöktem meg, ezért nem akartam zajongani.
Mérgesen töröltem le egy könnycseppet majd levágtam a telefont.
- Gyáva!- nem sok erőm maradt ezért próbáltam gazdálkodni vele és nem idegeskedni.
Az egyik  folyosón egy ismeretlen helyre kanyarodtam be. Nem tudom, hol lehettem, minden sötét volt. Csak azt éreztem, hogy hihetetlenül kifáradtam és a lábaim bizseregnek, apró csillagok köröznek előttem. Kapaszkodót kerestem de nem találtam sehol, valamit csörömpölve levertem és elestem.
A villany abban a pillanatban kapcsolódott és valaki kikelt az ágyából és ahogy csak tudott hozzám sietett közben orvosért kiáltva.

<Zico>
Junhyung persze azonnal befogadott, nem is kellett kérnem.
- A megszokott szobába, öcsi. Ameddig akarsz. - veregetett vállon, mire hálásan hajoltam meg.
Felhúztam a cuccaimat, és kipakoltam, majd elmentem zuhanyozni, hogy kitisztuljon a fejem.
- Vele sokkal jobb volt. - motyogtam magam elé, mikor végeztem, majd elzártam a csapot.
Összeszedtem magam, és visszamentem a szobába. Ahogy a hajam dörzsöltem, hallottam, hogy csörögni kezd a mobilom. Elővettem, de mikor megláttam a hívó nevét, majdnem elejtettem a készüléket. Csak néztem, azt hittem káprázik a szemem. Mire rászántam magam arra, hogy felvegyem, elhallgatott. Az ágyra dobtam a készüléket, és mellé ülve szuggeráltam percekig.
Inkább felálltam, felöltöztem, majd lefeküdtem, de megint megnéztem az előbbi hívást. Lehet félrenyomott. Vagy álmában ráfeküdt. Vagy a telefonja megkattant.
Persze ezekkel csak magamat nyugtattam, de nem bírtam elaludni, ezért megint elvettem a telefont. Éjjel egy óra múlt. Legalább egy órája nézegetem újra meg újra a telefont.
Mély levegőt vettem, majd megnyomtam a hívás gombot. Lehet rosszul van és segítsége van szüksége.
Minden csengés után egyre nagyobb lett a görcs a gyomromban.
- Vedd már fel! - morogtam magam elé. - Minek hívtál, ha most meg nem válaszolsz?

<Kyung>
- Jól vagy?- guggolt le mellém a fiatal fiú majd segített felülnöm.
- Gyáva!- hajtogattam szegény srácnak megállás nélkül egyre halkabban.- Elrontottam... Az én hibám... Segíts meghalnom!- kapaszkodtam belé.
- B-butaságokat beszélsz. Mindjárt itt lesz egy orvos.- fogta meg a kezem.
- Elegem van...- sóhajtottam majd elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudom mi történhetett csak arra ébredtem, hogy a szobámban vagyok és rengetegen álltak körülöttem.
- Kapott nyugtatót. Jobb már, igaz?- mosolygott kedvesen a pszichiáter.
Megvontam a vállam és visszahunytam a szemeimet. Lassan kiürült a szobám.
Reggel behívták a szüleimet és elújságolták nekik, hogy rossz kisfiú voltam. Persze megint én vagyok a hibás, az őrült és a közveszélyes. Állítólag a beszámíthatatlanságom miatt állandó megfigyelés alatt állok. Én ezt nem bírom... Tényleg bele fogok kettyózni. Vagy kivisz innen valaki vagy kiugrok az ablakon de ezt nem fogom végigcsinálni.
Szótlanul, élettelenül fekédeztem az ágyamban, úgy ahogy eddig.

<Zico>
Hiába vártam, nem vette fel a telefont. Magam mellé dobtam a készüléket, de egész éjjel rajta kattogtam. Reggel összeszedtem magam, és lementem Junhyung-hoz.
- Jó reggelt, hyung! Figyelj csak... tudnál adni nekem valami munkát? Nem olyat, mint régen. Nem akarok drogot árulni. Valami... mást.
- Hmm. Az egyik pultos srácom lelépett, beállsz a helyére? A többiek kitanítanak, a klubbot jól ismered. Van kedved hozzá?
- Té-tényleg? De... persze, oké. Csak gondoltam, oda profik kellenek.
- Egy nap az leszel. - vigyorgott. - Kedvellek Zico, te vagy az én öcsikém. Nem hagylak a szarban, mikor annyi éven keresztül vásárra vitted a bőröd és kitartottál. - kacsintott rám. - Este kezdessz, oké?
- Aha! Szuper! Köszi! - hajoltam meg, majd a konyhába mentem, hogy igyak egy kávét. Közben elgondolkodva szívtam a cigimet. Végül megint elővettem a telefonom.
" Hívtál. Visszahívtalak, de nem vetted fel. Biztos elaludtál addigra. Ha még érvényes a mondanivalód, írj. Vagy hívj. Ráérek. " - pötyögtem az üzenetet Kyung-nak. Küldés előtt elolvastam, elég  béna lett. Mindegy, ennél jobbat nem tudok. Megnyomtam a küldést, majd idegesen ledobtam a telefont az asztalra és a lábammal doboltam, amíg vártam.

<Kyung>
Mikor végre mindenki kitakarodott a szobámból, nyugodtan pihenhettem. Igazából egy kicsit felhúzott a bezártság és volt olyan, hogy rám jött a szabadulhatnék de tudtam, hogy már esélyem sem lenne.
Másik pillanatokban csak a halált láttam az egyetlen kiútnak ebből a redvás szobából. Van az a koplalási szint, ami után éhen lehet halni...
Aztán később feladva a harcot, üres fejjel, meghibbanva feküdtem az ágyamon.
Az egyik ilyen üres pillanatomat a mobilom rezgése zavarta meg. Belassulva a sok gyógyszertől vettem a kezembe és olvastam el. Minden betűjét megízleltem és feldolgoztam majd lomhán pötyögtem a választ.
"gyere ide! és mond a szemembe, hogy nem kellek már! mond, hogy rossz vagyok! hogy találtál nálam jobbat. hogy csak szórakozni kellettem. akkor legalább majd nem fog annyira fájni a halál..."

<Zico>
Mikor megérkezett a válasz, megugrottam kicsit. Kíváncsian nyitottam meg, közben a kávémba kortyoltam. Nem kellett volna. Majdnem belefultam a bögrébe, amikor felfogtam a tartalmát.
Felugrottam, kiöntöttem a kávét, elmostam a poharat és felrohantam a szobámba. Magamra kapkodtam a ruháimat, összeszedtem a cuccaimat, majd lerohantam és hívtam egy taxit.
- Hova ilyen sietősen? - pillantott rám Junhyung a papírjai fölött.
- A korházba. Kyung valami hülyeségre készül, beszélnem kell vele. Ő... í-írta, hogy menjek oda.
- Akkor menj. Sok sikert! - mosolygott rám.
- Köszi! - szusszantam, majd mikor meghallottam a dudálást, kirohantam, és bepattabva az anyósülésre bemontam a címet.
A sofőr látta, hogy ideges vagyok, ezért sietett, ahogy tudott. Gondolom, azt hitte, valakimet most vitte be a mentő.
Mikor leparkolt, hamar fizettem, majd beszaladtam, de a recepciónál megtorpantam.
" Itt vannak a szüleid? Apukád nem fog beengedni."

<Kyung>
Nem olyan mélyen aludtam, csak csukott szemmel pihentem. Zico újabb üzenete zavart meg.
"egyedül vagyok."- válaszoltam röviden majd félredobtam a mobilom és visszahunytam a szemeimet.

<Zico>
Megnyugtatott kicsit a válasza. Legalább az apukájával nem kell összebalhézzak. Mivel tudtam, hogy merre van, elindultam a lifttel az emeletre. A folyosókon azért körbekémleltem, nehogy valahol belefussak egy szülőbe vagy orvosba.
A kórterem előtt mély levegőt vettem. Izgatott voltam és féltem attól, hogy rossz vége lesz. Halkan nyitottam be. Kyung a megszokott ágyon feküdt, szemei csukva voltak.
Remegő lábakkal sétáltam oda, és leültem az ágy szélére, majd megérintettem a kezét.
- Szia. - suttogtam, hogy ha elaludt valami gyógyszertől, ne ijesszem meg.

<Kyung>
Hallottam, hogy nyílt az ajtó majd az ágy besüppedt mellettem.
Mikor Zico megfogta a kezem, testem összerezzent, szívem hevesen dobogott, szemeim lassan kinyitottam és elhúztam a kezem.
- Mond.- suttogtam erőtlenül.- Mond ki... És mindennek lesz értelme... Hallani akarom, hogy már nem kellek!

<Zico>
- Miért mondjak ilyet, ha nem igaz? - néztem rá értetlenül. - Mindig is kellettél és mindig is fogsz. Nem hazudok a szemedbe, csak mert azt kéred.
Zavarba hozott a kérése. Ha azért hívott ide, hogy viccet csináljon az érzéseimből, nagyon megharagszom rá.

<Kyung>
- Akkor...- néztem rá nagy, csillogó szemekkel. Teljesen összezavart.
- Akkor azt mond, hogy... Miért van most ez...- morzsoltam el egy könnycseppet.- Mert ennek így... Nincs értelme...- vettem egyre gyorsabban a levegőt. Teljesen magzavarodtam, pánikba estem és nagyon ki akartam keveredni ebből az egészből.

<Zico>
- Shhh, nyugodj meg. - csitítottam. - Vegyél mély levegőket. Nincs semmi baj. Én... tegnap is elmondtam, hogy mit érzek irántad. Ugyanúgy szeretlek, mint az elején. Ez az egész egy... az én hibám, hogy most itt fekszel. Felelőtlen voltam, tudnom kellett volna, hogy neked ez nem megy, és megelégedni avval, amit már megtapasztaltunk, és te is tudod, hogy milyen. Nagyon sajnálok mindent. Ha másnap megkerestelek volna.... akkor talán nem lennél itt.
A szívem hevesen kalapált. Örültem, hogy meghallgatott, hogy elmondhattam szemtől-szemben is, nem csak úgy, hogy elfordul tőlem.

<Kyung>
A párnába temettem arcomat és úgy zokogtam.
- S-sajnálom...- szipogtam a párnába.
De megembereltem magam, felszívtam a könnyeimet és nagyot sóhajtva néztem vissza Jiho-ra.
- Most mi lesz?- kérdeztem halkan, kicsit rekedt hangon.- Lassan a 4. hete nem ettem semmit... És tagnap meg akartam szökni de... nem sikerült. Szerintük beszámíthatatlan vagyok... Jiho... Innen soha nem fogok már kiszabadulni, csak ha a hullaházba visznek.- közöltem a szomorú tényt.

<Zico>
Pislogva hallgattam végig a beszámolót.
- Megszökni? Hova akartál menni ilyen állapotban? - néztem rá értetlenül. Bizonyára az neki is leesett, hogy ha hazamegy, úgyis visszahozzák. - Meg hogy nem vagy beszámítható. Ez marhaság, nem tudnak ők semmit. Azért, mert le akartál lépni, még nem vagy golyós. Nekem is elegem lenne. Azok után, ami történt, valahol... várható volt ez a pánikreakció.
Elmosolyodtam, és óvatosan a keze után nyúltam, de ezúttal nem húzta el.
- Viszont... enned kellene, ezt mindketten tudjuk. Az infúzión nem lehet örökké élni. Ha nem kezdessz el enni, tényleg soha nem lesz vége ennek a rémálomnak.

<Kyung>
- Ho-hozzád akartam menni. Megkeresni... És leszúrni a lábadról...- mosolyodtam el halványan de egy sós csepp megint elárult.
- A-azért nem lehet beszámítani... mert azt hiszik, hogy folyton öngyilkos akarok lenni... meg szökés közben okoztam egy kis galibát. Jiho...- sóhajtottam.
Erőtlenül fogtam a kezét és gondolkoztam.
- És... velünk mi legyen?

<Zico>
Halkan felkuncogtam azon, hogy engem akart levadászni.
- Velünk... nem tudom. Én... szeretlek, de... és ha megint megbántalak? Ha... elvesztem a fejem?
Hangos sóhaj tört fel belőlem.
- Te... mit szeretnél? Akarod, hogy ezentúl inkább csak barátok legyünk? Akkor... te is biztonságban éreznéd magad. Bárhogy döntesz, én... ahhoz tartom magam. Te vagy az én nyuszikám. Úgy  csináljuk, ahogy te szeretnéd. Csak töröljük ezt a hülye öngyilkos dolgot, mert a hideg ráz tőle.

<Kyung>
- Jiho...- cirógattam meg a kézfejét.- Én... Nem tudom.... Szeretlek. De... ez nekem most nem menne.- sóhajtottam és elfordítottam a fejemet.- Kezdhetnénk elölről? És lassabban?

<Zico>
Nem tudom, hogy lehet ezt már ezen a szinten, hogy minden volt köztünk, higy lehet újrakezdeni. De erre nem kérdeztem rá inkább, ő biztos tudja, hogyan  gondolta.
- Persze. - mosolyodtam el. - Ahogy te akarod, jó? Most... az a legfontosabb, hogy meggyógyulj és haza mehess. Tegyél meg mindent érte. Ha összeszeded magad, és látni fogják, hogy akarod, akkor... majd megbíznak benned és nem fognak semmivel piszkálni. Én pedig... egyenlőre megtartom a távolságot, amíg gyógyulsz, utána... elölről kezdjük.

<Kyung>
- Köszönöm szépen.- mosolyodtam el.- Tudod mit? Miattad nem adom fel.- nem tudom mi ütött belém. Talán... túlságosan is szeretem, de ez még lehet, hogy korai... Talán a sors iróniája, hogy ezelőtt még miatta akartam meghalni, most meg érte akarom túlélni.
- Jiho... Megölelsz?- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Nem tudom miért. Talán csak nagyon hiányzott az ölelése és az illata.

<Zico>
- Még szép! - csúsztam közelebb mosolyogva. Kicsit nehézkesen, de feltornázta magát, én pedig a karjaimba zártam.
Hosszú percekig bújtunk össze, közben lágyan cirógattam a hátát.
- Szeretlek. - suttogtam. Ahogy simogattam, éreztem, hogy rettenetesen lefogyott az elmúlt hetekben.
- Végigcsináljuk ezt együtt. Segítek, biztos van valami terápia erre. Meg majd veszek neked sütit, meg csokit, amikor már szabad lesz. - húzódtam kicsit hátrébb. - Nagyon sovány vagy, ez aggasztó. Szeretném, ha megint olyan lennél, mint régen.

<Kyung>
Olyan jó volt hosszú idő után ismét a karjaiban lenni. Megnyugodtam és szinte minden gondom eltűnt.
- Ígérem, hogy igyekezni fogok.- mosolyogtam rá.- Apát majd elintézem, ne aggódj.- simogattam meg karjait majd visszafeküdtem, mert az erőmből csak ennyi tellett.
- De, hogy az orvosoknak mit fogok mondani? É-én nem akarom, hogy arról... kérdezzenek. Mert akkor azt anyáéknak is elmondanák és azt nem akarom...- sóhajtottam.

<Zico>
Miután visszadőlt, a takaróját igazgattam addig, amíg ő megosztotta velem az aggodalmát.
- Ez nem így megy, nyuszika. Az orvosokat köti a titoktartás. Pont, mint a papokat. Ha... beszélsz egy pszichiáterrel vagy pszichológussal vagy akit ők javasolnak... és megkéred,hogy ez maradjon köztetek, akkor neki kötelessége hallgatni. Viszont jó lenne, ha beszélnél egy szakemberrel. Én... mindent megpróbáltam, de csak rossz vége lett. Ők... segíthetnek túllépni, tanácsokat adnak, szakszemmel nézik a dolgot, nem elfogultan, mint én. - fogtam meg újra a kezét.

<Kyung>
- D-de én félek... Jiho. Miért kellene ezt elmondanom egy idegennek? Ez kínos. Ki fog nevetni. Undorodni fog tőlem. Miben segíthetne ha egyszer ez már megtörtént? És a filmekben is mindig úgy van, hogy ha súlyos a dolog, elmondják a hozzátartozóknak. A szüleim ki fognak nyírni, ha megtudják, hogy egy ilyet nem mondtam el nekik. Én ezt nem értem... És nem akarom. Miért nem felejthetem el már végre?- kezdtem megint pánikba esni de észbe kaptam és uralkodtam magamon.- Sajnálom... De gondolod, hogy ez tényleg segíthet?

<Zico>
- Nézd! Tény, hogy sajnos ezen már változtatni nem tudunk. Ha lehetne, megtenném. De... nem tudod magad túltenni a dolgon. És én... nem tudok segíteni neked. Nem fog kinevetni, ez nem szégyen. Nekik az, de neked nem. Nincs miért rosszul érezd magad. Biztos nem fog kinevetni. Meg fog hallgatni és segíteni fog. A szüleid pedig... kérj teljes diszkréciót az orvostól, biztos vagyok benne, hogy számíthatsz rá. Az nem működött, hogy magadba fojtottad. Most próbáljuk meg így. Ha nem működik, vagy nem bírod, vagy köp a szüleidnek... meglépünk innen. Megszökünk együtt. - pusziltam meg a kézfejét.

<Kyung>
- De megígéred!- néztem rá nagy szemekkel, mire mosolyogva bólintott.
- Rendben. Akkor megpróbálom.- határoztam el magam. Ha ez kell a gyógyuláshoz. Megteszem. De ha ez sem segít... Komolyan teszek magammal valamit.
- Jiho én fáradt vagyok.- mondtam halkan.

<Zico>
- Nyugodj meg. Ha elárul, visszakérem a fegyvert Junhyung-tól, és levadászom azt az orvost. - vicceltem, hogy kicsit jobb kedve legyen. - Rendben. Aludj egy kicsit, jó? Menjek haza, vagy maradjak melletted? Estére sajnos mindenképp el kell mennem. Dolgozom ma este. De ne foglalkozz ezzel. Pihenj. - mosolyogtam rá biztatóan.

<Kyung>
Kedves volt tőle, hogy így kiállt mellettem.
- Maradj velem egy kicsit, kérlek.- szorítottam meg finoman a kezét.
Bólintott egyet, betakargatott majd megvárta míg elalszom.
Kíváncsivá tett ezzel a munka dologgal de inkább nem kérdeztem rá. Csak bízom benne, hogy semmi rossz dologba nem keveredett.

<Zico>
Karját cirógattam, amíg elaludt, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Csendben figyeltem a korház parkját, a sétálgató embereket, a mentőautókat.
Mikor meguntam, visszasétáltam, de nem az ágyra ültem, hanem a székre. Nem akartam felébreszteni. Halkan nyílt az ajtó, egy nővér lépett be.
-Üdvözlöm uram. Ön kicsoda? - kérdezte halkan, mert látta, hogy Kyung alszik.
- Én... a barátja vagyok. Remélem nem baj, hogy maradtam. Ő kérte, hogy üljek itt vele. - dörzsöltem a tenyereimet a térdemhez zavaromban.
- Nem, ha ez... jobb kedvre deríti a fiatalembert. Nagyon rossz passzban van. Ha ön jobb irányba tudja befolyásolni a gyógyulását... maradjon csak. - fogta meg a vállamat.
- Megígérte, hogy enni fog, meg akar gyógyulni. Hozzon majd neki vacsorát. Beszéltem vele, azt mondta, hogy mindent megtesz a gyógyulásért.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is, nincs egyedül a beteg. Este hozok neki valami könnyű vacsorát. Fokozatosan kell visszaszoknia az evésre. - hagyott magunkra a nővér.
Csendben ültem, mosolyogva figyeltem az alvó, sápadt szerelmemet.

<Kyung>
Nem tudom mennyit aludhattam de mikor megébredtem láttam, hogy egy infúziót is cseréltek de Jiho mellettem maradt. Talán kora délután lehetett.
- Szia.- susogtam neki erőtlenül.
Jól esett az alvás, jobban éreztem magamat tőle.
- Nagyon unalmas volt engem bámulni miközben alszom?- érdeklődtem. Nem is értem, hogy lehettem ilyen önző, hogy arra kértem, hogy az egész napját velem töltse.

<Zico>
- Szia, kiscica. - üdvözöltem mosolyogva. - Nem, szívesen maradtam melletted. Szeretem nézni, ahogy alszol. - hajoltam előre, és kisimítottam arcából az odalógó tincseket. - Volt itt egy nővér. Megkértem, hogy hozzon neked majd valami vacsorát, mivel az ebédet átaludtad, én pedig nem akartalak felébreszteni. Nem kérsz valamit? Egy kis teát? Vagy valami mást? Lemegyek a büfébe érte neked, ha akarod.

<Kyung>
- Nem, köszönöm, kedves vagy. Maradj csak itt. Te nem vagy éhes? Ettél ma egyáltalán? És hányra kell menned? Mit dolgozol? És a sulival mi lesz? A szüleid mit szóltak?- bombáztam a kérdéseimmel. Szegény azt sem tudta, hova kapjon hirtelen, melyiket válaszolja meg elsőnek.
- Ne haragudj...- hajtottam le a fejem.- Nem sok közöm van hozzá, bocsi. Csak aggódok. De nem is tudom miért... Nagy fiú vagy...

<Zico>
- Ne viccelj, persze, hogy közöd van hozzá. Te nem csak a párom voltál, hanem a legjobb barátom is vagy. Kérdezhetsz bármit bármikor. Csak nem tudtam hirtelen, merre kezdjem. - vigyorodtam el. - Ömm... a nem lakom már otthon. Gondolhatod, hogy nem örültek neki, anyám könyörgött, hogy maradjak. Most Junhyung-nál lakom, ideiglenesen. Ma este kezdek, pultos leszek Junhyung klubjában. Ott, ahol együtt is voltunk. A suli... hát... nem hiszem, hogy befejezem. Pénzt kell keresnem, hogy el tudjak költözni, nem akarom kihasználni a vendégszeretetét. De a suliban meg nem tudnék figyelni, ha egész éjszaka dolgozom. - meséltem. - Ha lesz pénzem, keresek egy albérletet valahol. Ma este nyolcra megyek. Amíg tanulok, addig csak kisegítő leszek. Amúgy nem vagyok éhes, megszoktam, hogy imitt-amott eszek. Te fontosabb vagy, mint egy szendvics.

<Kyung>
- Jiho...- fogtam meg a kezét.- Biztos vagy benne, hogy ez így jó lesz? Miért mentél el a szüleidtől? Bántottak? Figyelj... Szerintem Te még ráérsz a munkával. Jobb lenne ha befejeznéd a sulit... Olyan jó képességeid vannak. De ez az én véleményem. Nem akarok beleszólni, egyszer már elrontottam így. Csak arra kérlek, vigyázz magadra, jó?- néztem rá nagy szemekkel.

<Zico>
- Dehogy bántottak. Csak ha ott maradtam volna, akkor faggatni kezdtek volna, hogy mit csináltam veled. Meg... a szobám rád emlékeztetett. - hajtottam le a fejem. - Nem mernék visszamenni, nem tudnék a szemükbe nézni. Én... nem vagyok olyan jó nekik, mint a bátyám. - sóhajtottam. Kezdett kínos lenni a dolog. - Nincs más választásom. Nem élhetek örökké hyung nyakán. A suli... ez most így alakult. De te gyógyulj meg és mindenképp menj vissza, oké? Neked végig kell csinálnod, hogy ne egy bárban kelljen dolgoznod, hanem valami jobb helyen. - szorítottam meg kicsit a kezét. - Te nem rontottál el semmit. Én rontottam el, és vállalnom kell a következményeket.

<Kyung>
- Ne mondj ilyeneket kérlek. Te semmivel sem vagy rosszabb a bátyádnál. És anyukád imád téged. Most biztos nagyon szomorú. Annyira sajnálom, hogy így alakult.- sóhajtottam mélyet. Hiába mondta, tudtam jól, hogy én is hibás vagyok.
- Meddig maradsz?

<Zico>
- Nem tudom. Innen elég egy óra nekem a klubig, de ha egyedül akarsz lenni... elmehetek. -köszörültem meg a torkom.
Hiába vigasztalt, tudtam, hogy csak miattam csinálja. A bátyám, velem ellentétben tökéletes gyerek, akire büszkék lehetnek. Anya szeret engem, mert a fia vagyok, ráadásul a kisebbik, aki világ életében nagyon anyás volt.
- Amúgy sem kellek oda. A szüleink átjárnak egymáshoz, a tieid, és a nővéred biztos neheztel rám. Így mindenkit megkímélek a kínos találkozásoktól. És a bátyám sem keveredik miattam fasírtba a nővéreddel. Woonie megvédett engem mindig is, még akkor is, mikor én voltam a hibás. Jobb nekik így. - mosolyogtam, de csak hogy leplezzem, hogy mennyire egyedül érzem magam.

<Kyung>
Annyira fájt ezt hallanom tőle. Majdnem beleszakadt a szívem. Végeredményben én tettem tönkre. Miattam van ez az egész galiba.
- Jiho... Elhiszed, hogy nekem akkor is jobb vagy a bátyádnál?- igyekeztem bátorítani és több életet, önbizalmat önteni belé az igazsággal.-  Maradsz?- kérdeztem halkan.

<Zico>
- Persze. Ameddig csak akarod. - cirógattam karját. - Aranyos vagy, tényleg. Pedig találnál jobbat is, mint egy balhés, lecsúszott srácot.
Egy ideig csendben ültünk, ujjaim nem eresztették kezét és karját. -  Ezért szerettelek meg, mondtam már? Mert az első pillanattól elfogadtál így. Nem próbáltál megmenteni magamtól, csak megérteni akartál. És szerettél, amivel elérted, hogy magamtól akarjak megváltozni. De most már mindegy. Keményen fogok dolgozni, és ügyelni fogok, hogy ne hanyagoljalak el. Jövök hozzád, meg majd a eléd megyek a sulihoz... szóval fel a fejjel. - pusziltam meg kézfejét mosolyogva.

<Kyung>
- Ölelj meg, macim.- kértem lebiggyesztett ajkakkal miközben a kezeimet nyújtogattam felé széttárva.
Kicsit feljebb csúsztam és vártam, hogy magához szorítson. Félve, vigyázva ölelte magához gyenge, csontos testem.
Halkan pityeregtem a karjai között. Annyira elcseszettnek éreztem mindent.
- Sa-sajnálom.- szipogtam halkan.

<Zico>
- Nem kell, ne sírj. Mondtam, hogy ne hibáztasd magad. - lágy hangon beszéltem hozzá, közben finoman simogattam. - Most kicsit nehéz lesz az elején, de neked semmi miatt nem kell aggódnod. Mindent megoldok,  igyekszem veled is mindent jól csinálni és mindent megadni neked. Neked annyi a dolgod, hogy meggyógyulj, iskolába járj és boldog legyél, oké? - húzódtam hátrébb, majd pillangópuszit leheltem a homlokára.

<Kyung>
- Jihooo...- zokogtam a nevét. Ahogy erőmből tellett úgy kapaszkodtam belé.
Képtelen vagyok ezt mind elvárni tőle. Eleget szenvedett és most én taszítottam vissza ennek a sűrűjébe.
- Hogy tehetném meg ezeket ha tudom, hogy közben Te nem vagy boldog. Miért kéred ezt tőlem?- töröltem le a könnyeimet.

<Zico>
- Nyugodj meg, ne sírj, kérlek. - öleltem meg újra és gyengéden ringatni kezdtem. - Azért kérem, mert boldoggá akarlak tenni. Szeretlek és mindent meg akarok adni neked. Teljesíteni az álmaidat. Én pedig boldog leszek, ha a közeledben lehetek. Akár mint egy barát, akár mint... több, mint egy barát. Mikor majd kihevered ezt az egészet.
Próbáltam lelket önteni belé, jobban aggódott értem, mint bárki. Ez jól esett, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Meg kell gyógyulnia és ehhez sok energia kell. Ne pazarolja ilyesmikre, mint az aggodalom.
- Beszéljünk valami másról, jó? Nem akarom, hogy szomorkodj.

<Kyung>
- Szeretlek Jiho.- sóhajtottam.- És ígérem, hogy mindent megteszek, hogy Te is boldog lehess.- távolodtam el tőle egy kicsit, hogy láthassam az arcát.
Csendben ölelkeztünk, simogattuk egymást de olyan hamar elment az idő. Csak arra eszméltünk, hogy a vacsorámat hozzák.
- Szép estét.- köszönt mosolyogva az ápolónő.- Minden rendben?- kérdezte, mire bólintottam.- Akkor hoztam egy kis vacsorát. Jó lenne ha ezt megenné.- tette elém a tányért.
Valami babakajához hasonlító, sűrű pépes valamit tett oda nekem.
Fintorogva fogtam a kanalat és az étel felett köröztem vele végül beletúrtam.
- Na. Rajta. Csak ügyesen.- biztatott a nővér.- Segítsek?- fogta meg a kezem mire elhúzódtam és hevesen ráztam a fejem, hogy ne.
Jiho-ra pillantottam, aki enyhén mosolyogva izgult értem.
Tovább turkáltam a pépet majd a kanálon egy keveset felemeltem. Izgalommal figyeltek mindketten. Lassan az ajkaimhoz emeltem, szétnyitottam őket, behelyeztem a falatot majd fintorogva ízlelgettem végül egy nagyot nyelve tüntettem el.
Fúj de rossz volt... Bleh... De azért a két örömteli arcért megérte.

<Zico>
- Ügyes vagy, csak így tovább. - biztattam, majd kis habozás után újabb falatot evett. Mi csak mosolyogva figyeltük.
- Egyél csak. Mikor végeztél, nyomd meg a nővérhívót és visszajövök a tányérért. - hagyott magunkra a nővérke.
- Nagyon ügyes  vagy. Büszke vagyok rád. - tapsoltam meg bátorítva.
Pár kanálka után szünetet tartott, én pedig azt hittem egy pillanatra, hogy feladja, de pár perc múlva megint nekifutott.
Mikor nagyjából végzett, letette, én pedig egy szívószálat tettem a poharába és elé tartottam.
- Nem volt valami finom igaz? - húztam el a szám. - De majd idővel biztos kapsz jobbat, csak fokozatosan kell visszaszoknod az evésre.
Mikor leöblítette pár korttyal, elvettem előle a tányért és a szekrényre helyeztem, a pohárral együtt. - Most pihenj. Ettől a trutyitól lassan, pár nap alatt majd kicsit erőre kapsz. - az órámra pillantottam. - Sajnos nekem indulnom kell. Hosszú éjszakám lesz. Reggel alszok valamennyit és majd jövök hozzád. Hozzak valamit neked?

<Kyung>
Hát ha ettől a szartól nem halok meg, akkor már csak jobb lehet minden...
- Nem kérek semmit, köszönöm.- mosolyogtam rá.- Csak vigyázz magadra és majd pihenj.- fogtam meg a kezét.- Szeretlek Jiho.- szusszantam valamivel jobb kedvűen.
Rám mosolygott, lehajolt hozzám, adott két puszit majd magamra hagyott.
Rövid idővel később kicsit rosszul éreztem magam. Émelyegtem, fájt a hasam, szédültem.
Gyorsan megnyomtam a nővérhívót, mire mosolyogva jött be az ápoló.
- Sikerült megenni?
- Igen... De... Rosszul vagyok...- fogtam a hasam. Mély levegőket vettem, hogy le tudjam nyugtatni a gyomromat. Semmi kedvem sem volt kihányni azt az izét...
- Kiviszem ezeket és hozok injekciót.- szaladt el a nővér a tányérommal majd egy szurival tért vissza szinte azonnal.
- Így ni...- nyomta bele az átlátszó anyagot az infúziómba.- B6 vitamint kapott, ettől hamar elmúlik a hányinger. Sajnos ez ezzel jár. Még néhány napig, hétig a gyomra ki akarja lökni a szilárd ételeket, mert nincs hozzászokva. De ha ezt nem engedjük neki, feladja és apránként meg fogja szokni. Egy nap nem ehet olyan sokat, mert most nagyon össze van szűkülve a gyomra. Csak szép fokozatosan. Most pihenjen. Nemsokára hat a gyógyszer. Ne hánytassa meg magát, igyekezzen inkább visszatartani.- mosolygott rám kedvesen mire bólintottam és visszafeküdtem.