18. Rész

<Kyung>
Reggel az ébresztő rikácsoló hangjára keltem. De valahol a szoba másik végében egy másik mobil is csengett. Szédülve, kelletlenül másztam ki az ágyból és kerestem meg a zajos készüléket. Jiho itt hagyta a mobilját. Kinyomtam rajta az ébresztőt és visszaestem az ágyba.
Annyira visszaaludtam, hogy késve siettem az iskolába.
- Reggeli?- szólt utánam anyu.
- Nincs időm.- kapkodtam a cuccaimat.- Jiho holmijait vidd át majd, kérlek. Szeretlek. Szia.- léptem ki az ajtón sietve és az iskoláig meg sem álltam a rohanással.
A kapuban megpihentem egy kicsit, mert pont időben voltam. De annyira megszédültem, hogy muszáj volt megpihennem.
Aztán kezdődhetett a mókuskerék... Valahogy sejtettem, hogy Zico nem fog bejönni. Nekem sem kellett volna. Feleslegesen kínzom magam csak...

<Zico>
Egész éjszaka a sötétbe bámulva kattogtam, de sehol nem találtam hibát a forgatókönyvben, csak ott, hogy durván fogalmaztam, mielőtt kidobott volna.
Reggel lementem, hogy hátha van kávé. Junhyung nagy kávévedelő, szóval biztos lesz.
- Jó reggelt,  Rómeó! Pattanj le, halljam mi van. Reggeli?
- Nem kérek. Csak egy bögre kávét. - gyújtottam rá, majd öntöttem ki magamnak a fekete mérget.
- Szóval?
- Szóval... -  kezdtem. - Szakítottunk. Tudod, mi történt vele a múltban. Bepánikolt, majd összekaptunk, mert szarul fogalmaztam meg azt, hogy nem bántanám soha, mire kihajított. Szó szerint. Kivágott a szobából és mehetek. Ezért összepakoltam, és leléptem otthonról, mert nem akarok senkivel beszélni, nem akarok suliba menni, nem akarok leülni mellé. Ő a padtársam,milyen ciki lenne mellette kuksolni, azok után, ahogy tegnap balhéztunk.
- De ti még le sem... soha? - nézett rám érdeklődve.
- De igen. Csak mindig oda kellett figyeljek, mert egy durvább érintés, és megijesztettem. Tegnap előtt este bejelentettük a kapcsolatunkat "hivatalosan"  a családjainknak, erre tegnap kibaszott a fenébe.
- Ez kemény. - rágott maga elé bámulva. - De neki sem könnyű.
- Tudom. És elismerem, hogy bunkó dolog volt az, ahogy felháborodtam, amiért a pánikrohama után azt kérdezte, hogy miért akarom bántani. De... szarul esett, hogy egyáltalán megfordult a fejében. Azért... nem mindenki tepert volna ennyit érte. Nem lett volna ennyire türelmes. Erre meg... áhh, hagyjuk. Én sem vagyok normális. Belefolytam ebbe az egészbe, alig ismertem, de megvertem érte egy embert és meg is fenyegettem, gondoltam legalább a bizalom kialakult akkor. De... mindegy, csak most had szellőzzön a fejem. - slukkoltam le bánatosan a cigimet.
- Hát öcskös, sok sikert. Itt addig maradsz, amíg akarsz. De azért rágd át alaposan. Nagy volt a szerelem, ahogy láttam.
- Részemről most is az. - halkult el a hangom, majd csendben iszogattam a kávémat.

<Kyung>
Utolsó óráról lelépve, lassan ballagtam kifelé az életemet megkeserítő épületből.
- Jössz menzára?- szökdelt mellém Yookwon.
- Nem.- zártam le ennyivel.
- Mi ütött beléd egész nap?
- Semmi.- vontam vállat.
- És Jiho hol van?
- Mit tudjam én...- vontam vállat.
- Kyung. Mi a baj? Összevesztetek?
- Csak egy kicsit...- sóhajtottam.- Na jó étvágyat. Szia.- váltam el tőle a menzánál. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy semmi bővebbet nem árultam el de egyszerűen levegőt sem bírtam venni nemhogy beszélni.
Remegő lábakkal, szédülve jutottam el a buszmegállóig és szinte úgy szédültem le a padra. Borzasztóan rosszul éreztem magam de tudtam, hogy ez a kiérdemelt jutalmam mindenért.
Lassan vesztettem el egyensúlyomat, hallásom tompult, szemeim lassan lecsukódtak és csak annyit éreztem, hogy zuhanok de valaki megfogott.

<Zico>
Egész nap a kertben, egyedül ültem. Junhyung reggeli után elment valami üzleti ügyet intézni, én pedig csak ültem ott egy ideig, majd inkább kiköltöztem a hintaágyra.
Folyton rá gondoltam. Hiányzott, de mindketten elcsesztük. Talán jobb is nekünk külön. A múltkor is kibékültünk, mégsem bírtuk sokáig. Nem egy világhoz tartozunk. Jobb pasit érdemel, nekem túl mocskos az ízlésem, túl sokat várok el tőle.
Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy hyung hazajött, csak mikor lehuppant mellém.
- Hoztam pizzát. Ha éhen halsz, senkinek nem lesz jobb. - nyújtotta felém a dobozt.
- Kösz. - bontottam fel, majd lassan, magamat kényszerítve gyűrtem le egy szeletet.
- Egyél még! - szólt rám Junhyung.
- Nem kell. Rosszul vagyok.
- De te imádsz enni!
- Csak nem most. - sóhajtottam. - Felmegyek, szédülök. - álltam fel, majd felsiettem, és a fürdőbe rontva görnyedtem a vécé elé. Ami bement, az most  ki is jött.
Összekapartam magam, és a szobába mentem. Ideges voltam. Szédültem és rossz érzésem volt.

<Kyung>
- Kyung... Hahó... Azt Istenért... Ébredj már...- hallottam tompán egy kevésbé ismerős hangot aki közben az ölében tartotta remegő testemet és az arcomat simogatta.
Alig volt bármihez is erőm de összeszedtem magam és kinyitottam a szemeimet.
- Na hála Istennek!- sóhajtott fel valamivel megkönnyebbülve felettem Jaehyo.
Értetlenül és lassan megfontolva néztem körbe.
- Mi van veled Te fiú? Rettentően sápadt vagy, ki vagy száradva, remegsz és ha nem kaplak el még mindig a földön szenvednél.- vont kérdőre de nem válaszoltam neki csak megráztam a fejem.
- Kihívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek, csak addig bírd ki.- húzott jobban az ölébe és lassan ringatni kezdett, közben az arcomat cirógatta.
Miért? Miért pont Ő és miért nem hagyott elpusztulni?
Remegve szédültem karjai közt, látásom egyre homályosabb lett a gyomrom pedig szinte borsó nagyságúra szorult össze és  fájóan görcsölt, mintha ki akart volna szakadni.
Nem kellett sokáig bírnom, mert a sarkon már láttam bekanyarodni a mentőautót, ami értem jött.

<Zico>
Nem találtam a helyem sehol. Ez a furcsa, szorító érzés nem múlt el, én pedig kezdtem bekattanni. Valami történt vele! Vagy csinált valamit magával.
Már indultam volna, hogy na most hazamegyek, aztán rájöttem, hogy teljesen elment az eszem. Dehogy mész haza, Zico! Ülj le a fenekedre, csak bebeszéled magadnak, mert hiányzik. Folyton ezt műveled! Hagyd élni, ti már nem tartoztok össze.
Az ágyra dőltem, becsuktam a szemem. Próbáltam mély levegőket venni, hogy lenyugodjak. Még a telefonom sincs nálam, hogy valakit ráállítsak, hogy figyelje. Talán ez egy jel, hogy ne tyúkanyósodjak felette.
Elaludhattam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, már sötét volt.

<Kyung>
Amint kiértek a mentősök ismét elvesztettem az eszméletemet de már nem izgatott annyira, hiszen jó kezekben leszek, tudtam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mit csináltak velem de a világ egy időre megszűnt létezni számomra. Amíg eszméletlenül volt a testem valahogy az univerzumban, minden gondom megszűnt. Semmi fájdalmat sem éreztem és senki sem hibáztatott engem.
Nem tudom hol lehettem és mennyi lehetett az idő, de mikor pilláim megemelkedtek halványan besütött a nap a kórházi szobámba.
Lassan kémleltem körbe, hogy fokozatosan fel tudjam dolgozni a környezetemben lévő dolgokat. Anyu egy széken görnyedt, Isten tudja mióta, apa pedig az ablakban ácsorgott és kifelé bámult. Kezeimre pedig furcsa gépezetek voltak kötve infúzióval együtt.
Halkan nyöszörögve hívtam fel magamra a figyelmet mire mindketten rám emelték a tekintetemet.
- Fiam.- szaladt hozzám anyu.- Mi történt veled? Miért tetted ezt?- nézett rám könnyes, csalódott szemekkel.
Mindennél jobban fájtak ezek a pillantások. Sosem akartam volna nekik rosszat... Borzasztó ember vagyok. Önző... De senki sem tudja, hogy min mentem keresztül. Elviselhetetlen fájdalmakat éltem át akkor. Jiho pedig csak úgy dobálózott azokkal a szavakkal...
Elfordítottam a fejem és mély levegőket vettem. Még egy újabb sírógörcshöz sem volt erőm de a megszólaláshoz sem. Rettentően szörnyen éreztem magam. Változatlanul meg akartam halni. Hülye Jaehyo, mi a fenéért volt ott akkor és mentett meg. Miért nem döglöttem éhen?!

<Zico>
Lementem, de ma este nem voltak vendégek a házban.
- Hyunnng! Merre vagy? - jártam körbe a földszintet.
- Ebédlő! - kiáltott vissza, mire arra vettem az utamat.
Épp vacsorázott, de én rá se bírtam nézni a kajára, ezért inkább a falat bámultam.
- Gyere, és egyél valamit. Hallottam a délutáni akciódat. Ha nem eszel rendesen, én nem hívom ki hozzád a mentőt. Ide nem kellenek zsaruk, tele van a ház fegyverrel, droggal meg alkohollal.
Meglepődtem, de tudtam, hogy úgysem hagyna meghalni.
Ettem valamennyit, majd kibontott egy üveg whiskyt, és megittuk. Közben elsírtam neki a bánatomat, és részegen már arra is hajlandó lettem volna, hogy Kyung-ék házának  küszöbén térden állva könyörögjek neki, hogy bocsásson meg.
Így ment ez napokig. Alig ettem, épp csak, hogy ne ájuljak el, esténként pedig jól leittam magam. Junhyung jó vendéglátónak minősült, hagyta, hogy igyak, amennyit bírok, becipelt, mikor nem bírtam mozdulni és még füves cigit is adott.
Egyre szarabbul néztem ki, de nem érdekelt. Az káros anyagok nélkül nem bírtam elviselni a hiányát és a fájdalmat, ami a mellkasomat szorította.

<Kyung>
Nem szóltam senkihez semmit. Anya hiába próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a baj, neki képtelen lettem volna elmondani meg főleg apának. Bár annyit levágtak, hogy Jiho-val lehetett valami, máskülönben itt lenne mellettem. Apa egy kissé pipa is lett rá de egyszerűen nem volt erőm elmagyarázni nekik, hogy felesleges ez az egész.
A napok során egy falat sem ment le a torkomon sem egy korty innivaló. Egyszerűen mikor megláttam a kaját, könnybe lábadtak a szemeim és egy belső erő azt súgta, hogy nem szabad megennem. Egy ilyen mocskos, szemét ember, mint én nem érdemel ételt.
Kezdtek egyre jobban kétségbeesni a szüleim de még az orvosok is.
Anyu egyik nap behívta Yookwon-t, abban bízva, hogy hátha a legjobb barátomnak megnyílok.
Kétségbeesetten méregetett Yookwon és Minhyuk is. Próbáltak szóra bírni de ez még nekik sem sikerült. Szegény Kwonnie magát hibáztatta, pedig egy pillanatig sem az Ő felelősségén múlott ez az egész. Ez csak az én hülyeségem.
Napok elteltével egyre jobban elegem lett az életből és abból a szenvedésből, amit velem műveltek.
Esténként kiszedtem magamból az infúziót csak, hogy egy kicsit szabadabbnak érezhessem magam. Aztán az ebédet rend szerint a falhoz szoktam vágni tányérostul, mindenestül.
Néha mikor egyedül voltam, rám jött egy-egy apró sírógörcs. Depresszióba estem. Hallottam egyik reggel, hogy az orvos a nővérrel konzultál. Valami pszichiátriát is emlegettek. Na azt várják ki fél lábon, míg én oda kerülök! Nem vagyok bolond!

<Zico>
A napok elteltével olyan lettem, mint egy függő alkoholista.
- Anyámék szerintem a zsarukkal kerestetnek. - nézegettem a poharam alján a vodkát, majd legurítottam.
- Akkor miért nem hívod fel őket? - hunyorgott rám Junhyunk.
- Nincs nálam a telefonom. Ha meg a tiedről hívnám, megtudnák, hol vagyok. - vontam meg a vállam.
Csengettek, mire hyung felállt, és magamra hagyott. Én csak tovább szívtam a cigarettámat.
- Hyung, segítened kell! - hallottam meg B-Bomb hangját a bejáratnál. - Zico eltűnt, a szülei már köröztetik. Kérlek  kerestesd meg, te biztos megtalálod hamarabb! Kyung kórházban van, és nem mond semmit!
- Nyugodj meg, Minhyuk. - csitította a főnök. - Zico-t nem kell keresni, itt van a nappaliban.
- Mi? Az a rohadék! Engedj be, szétverem a fejét!
Nem kellett sok, és barátom megjelent a nappaliban, majd felrángatott a kanapéról, és közelről fröcsögött a képembe.
- Mit képzelsz te magadról, mi? Mit képzelsz, ki vagy te? Így eltűnni, senki nem tud semmit rólad! Elment az eszed?!  A szerelmed haldoklik, te szemétláda, te meg itt iszogatsz? Tedd le azt a szart! - verte ki a poharat a kezemből.
Nem szóltam semmit, csak feltört belőlem minden. Minhyuk vállára borulva zokogtam, mint egy kisbaba. Magához ölelt, és a fejemet simogatta. Felsőjébe kapaszkodva zokogtam.
- Az én hibám! Miattam van! - fakadtam ki. - Tönkre tettem! Az... én hibám!
- Jól van, szedd össze magad! - emelte meg a fejemet. - Ülj le, és mondd el mi volt.
- Nem! Azt mondd el, hogy van! Tudni akarom! Nagyon rosszul van?
Szomjaztam minden információra.
- Kórházban van. Nem eszik, nem beszél. Infúzióval tartják életben. - mondta halkan.
- Jesszus! - ültem le, majd arcomat a kezeimbe temettem.
Mit tettem? Tönkre tettem azt az embert, akit mindenkinél jobban meg akartam óvni. Egy rohadék vagyok, meg sem érdemlem azt az angyalt.

<Kyung>
Már olyan terveket forraltam a fejemben, hogy megszökök a kórházból. Minél előbb.
Az orvos a reggeli viziten valóban megemlítette az elmeosztályt.
- Ha így folytatja a fiatal úr, kénytelenek leszünk felvinni a pszichiátriára.- próbált rám ijeszteni de nem jött be neki. Bár a szüleimet kissé megrázta ez a hír.
- Még így sem hajlandó enni vagy beszélni?- érdeklődött az orvos mire csak elfordítottam a fejem és bámultam ki az ablakon.
- Hát rendben. Nincs más választás. Ma délelőtt felvisszük a negyedik emeletre és majd ott átveszik a kollégák.- anyu halk zokogásban tört ki. Majdnem megszakadt a szívem miatta. Egy könnycsepp gördült le arcomon majd inkább megvontam a vállamat. Tegyenek amit akarnak. Rajtam semmi sem segít már.
Visszafeküdtem az ágyba és vártam, hogy kiürüljön a szoba. Bellül dühöngtem, törtem, zúztam, tajtékzottam... De egyszerűen erőtlen voltam, hogy ezt ki is mutassam.
Még ebéd előtt beültettek egy tolókocsiba és minden cókmókommal feltoltak az emeletre. Látni akarták, hogy valóban úgy viselkedem-e, mint ahogy azt nekik elmondták.

<Zico>
- Bemegyek hozzá! - ugrottam fel végül.
- Ilyen állapotban? Biztos, hogy nem! - állított le B-Bomb. - Hogy nézel ki? Csak még jobban megijesztenéd.
- De... - kezdtem.
 - Semmi de, igaza van. - vette át a szót Junhyung. - Elég volt ebből az életmódból. Menj fel, aludd ki magad, reggel mosakodj meg, egyél valamit és  menj be hozzá. Be sem engednének ilyenkor.
Kénytelen voltam beleegyezni. Hyukkie feltámogatott, és befektetett az ágyba, majd  félálomban hallottam, hogy telefonál, hogy megvagyok.
- Mondd meg neki... hogy... szeretem. - motyogtam, majd elnyelt a sötétség.
Másnap nehezen keltem, de összeszedtem magam, mert nehéz napok várnak rám. Valószínűleg nem is akar majd látni.
Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, fogat mostam, majd felöltöztem normálisan és lementem a konyhába. B-Bomb az asztalnál ült, de egyedül volt.
- Junghyung-nak dolga van, de én itt maradtam, hogy ha meggondolnád magad, elrugdossalak a kórházig.
- Hogy aztán onnan kirugdosson az apja? - ültem le, majd enni kezdtem.
- Megérdemelnéd. A fia miattad van kórházban hetek óta. Depressziós. Yookwon azt mondta, hogy fel akarják vinni a pszichiátriára.
Mély levegőt vettem. Te jó isten, mit tettem?
Reggeli után a kórház felé indultunk. A belvárosban megtorpantam az egyik ajándékos előtt. - É-én... vehetek neki valamit? Vagy csak így menjek oda?
- Gyere, vegyünk neki valamit. - mosolyodott el az ötletre barátom.
Bementünk, de elég idétlenül éreztem magam. Végül egy kicsi macit vettem, ami szívecskét tart a kezében.
Csendben haladtunk a kórházig, a recepción Minhyuk érdeklődött, hogy merre találjuk Kyung-ot.
- Nem fogja elfogadni. Látni sem akar majd. Gyűlöl engem. - suttogtam kétségbeesetten.
- Neked kell lépned. Ha nem tűnsz el, nem fajult volna eddig a dolog.
Tudtam, hogy igaza van, mégis rettegtem. Megugrottam, mikor a liftajtó csilingelve kinyílt.
Hyukkie szó szerint húzott tovább. Nem akartam menni. Nagyon nem.
Az ajtó előtt a szülei az orvossal beszélgettek, és mikor az apukája észrevett, tudtam, hogy most végem van.

<Kyung>
Élettelenül feküdtem az ágyamban. Anyáék épp látogatásból mentek haza. Feladták. Elfogadták, hogy a fiúk megbolondult és egy őrült lett.
Kintről hangos szavakat hallottam de nem tudott érdekelni. Befordultam a fal felé és csak néztem magam elé.
A pszichiáter szerint hosszú terápia elé nézek, ami ráadásul kettős. Ki kell beszélnem magamból a bajokat, lelkileg valahogy fel kell fejlődnöm és meg kell tanulnom újra enni.

<Zico>
- Még van képed idejönni? - esett nekem, teljesen jogosan az apa. - A fiam miattad van ilyen állapotban! Ki tudja, mikre kényszerítetted! Nem is akart veled lenni, csak te terrorizáltad! Neked kellene ott feküdnöd, nem neki! - üvöltött velem, miközben felkent a falra.
- Nem kényszerítettem semmire, uram. Szeretem, imádom a fiát. - suttogtam halkan, mert alig kaptam levegőt.
- Szereted? Hogy mersz ilyet mondani? Ezek után? Bíztam benned, Jiho! Azt ígérted, vigyázol rá!
- Uram, kérem! Ez egy kórház! - csitította az orvos.
- Nem érdekel! Ő menjen el innen! Semmi keresnivalója itt. Az ő hibája minden!
- Rendben, nyugodjon meg. - húzta el tőlem. - Kérem, távozzon. - fordult felém az orvos.
Megadóan bólintottam, majd a lift felé indultam, Minhyuk pedig követett. Beszálltam, és nekidőltem az oldalának. Hyukkie megnyomta a gombot, de csak egy emeletet mentünk le, ott kirángatott.
- Mit művelsz? - pislogtam rá értetlenül.
- Mindjárt lelépnek. Akkor bemész hozzá. - magyarázta a tervet.
- De... nem akar látni. - leheltem halkan.
- Az apja nem akarja, hogy lásson. A kettő nem ugyanaz. Figyelj! Lehet, hogy most elzavar, de ne add fel! Ti összetartoztok. Ő is szeret, csak nagyon sok seb van a lelkén. De te meggyógyíthatod, csak kérj bocsánatot és ne add fel! - lelkesített, majd megragadta a kezem, és elindult.
A lépcsőn mentünk vissza, Minhyuk ment elől, és minden sarkon előrement, hogy leellenőrizze, hogy tiszta-e a levegő.
A kórterem előtt leült a padra, és intett, hogy menjek be.
Mély levegő után, halkan nyitottam be. Kyung befelé fordulva aludt. Odasétáltam, és leültem a székre.
- Szia kicsim. - mondtam halkan. - Jobb is, hogy alszol, legalább nem zaklatlak fel avval, hogy idejöttem. Én... annyira sajnálom, hogy ezt tettem veled. Miattam vagy itt, mert egy bunkó vadállat vagyok. Megértem, ha soha többé nem  akarsz látni. Nem adom fel könnyen, mindent megteszek, hogy megbocsáss. Ha nem is fogadsz vissza. - vallottam halkan. Könnyebb egy fokkal, hogy nincs ébren, legalább el merem mondani a bocsánatkérésemet. - Hoztam neked egy macit. Egy kicsi Zico-t. Hogy...- fátyolosodtak el a szemeim. -  őrizze az álmaidat. Mivel engem is mindig a macidnak szólítottál. - éreztem, hogy az arcomat végigszántják a könnyeim. - Szeretlek! Egy hülye vagyok, aki folyton megbántott és ide juttatott téged. De... nagyon szeretlek és nem bírom nélküled. Hiányzol. Majd... beszökök újra, mikor ébren leszel. Remélem, nem törlek össze még jobban avval, hogy idejövök. - tettem a párnájára a mackót.

<Kyung>
A szökési tervem szövögetése közben- mert eldöntöttem, hogy én akkor is elmegyek innen és megszűnök létezni- hallottam, hogy nyitódott a szobám ajtaja. Nem mozdultam meg, gondoltam, hogy a szüleim jöttek vissza vagy valami orvos, akkor meg pláne nem érdekel.
Viszont, mikor meghallottam annak a valakinek a hangját... megállt a szívem is. Azonnal elkapott a sírhatnék és igaza volt. Legszívesebben elküldtem volna a francba de inkább beletörődtem a sorsomba, hisz Ő maga mondta, hogy nem adja fel.
Mikor a maciról beszélt és hallottam, hogy mellém fekteti halkan felzokogtam, nem bírtam tovább. Magamhoz vettem egy zsebkendőt és megtöröltem a nedves arcomat de egy pillanatig sem fordultam Jiho felé.

<Zico>
Hevesen dobogott a szívem, miután rájöttem, hogy valójában ébren van.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom. Tudom, hogy jobb lenne, ha elengednélek végleg és hagynálak. Akkor... legalább nyugodtan fel tudnál épülni és boldogan élhetnél. Jobb is lesz úgy. Önző dolog volt idejönnöm. - sóhajtottam. - Igazad van, hogy nem szólsz hozzám. Remélem, egy nap azért megbocsájtasz és... akkor majd megint mosolyogni fogsz rám.
Felálltam. Nincs itt több keresnivalóm. Azt hittem alszik, így visszajöttem volna. De így, hogy tudom, hogy ébren van, és nem akar látni, nincs értelme itt nyaggatnom, csak azt értem el, hogy felzaklattam. Jobb, ha hazamegyek, összeszedem a maradék cuccaimat, és lelépek végleg.
- Ég veled, Kyunggie.
Úgy meg akartam ölelni , de akkor valószínűleg kiabálni kezdett volna.
Inkább visszatettem a széket a helyére és még egyszer végigsimítottam karcsú testén a szemeimmel, majd elfordultam tőle.

<Kyung>
Mikor meghallottam, hogy el akar menni még inkább sírni kezdtem, hangosabban zokogtam.
Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Ki akartam dobni örökre, mert annyira fájt ahogy megbántott viszont olyan jó lett volna, ha szorosan közel bújhattam volna hozzá, az illatát szagolhattam volna.
De... Talán jobb is ha elmegy. Nem teszek több kárt az életében. Úgyis amint sikerül megszöknöm a gyogyóból, eltűnök mindenki életéből, nem kell nekik aggódniuk.

<Zico>
Ahogy azt vártam, nem állított meg. Ekkor vált számomra világossá, hogy nem akar többé látni.
Megsemmisülve léptem ki a kórteremből.
- Na mi az? Be-beszéltetek? - ugrott fel Minhyuk.
- Nem. Aludt. - hazudtam, majd a lift felé indultam.
- De... akkor várjuk meg, amíg felébred. Én nem sietek. - állított meg.
- Vége van mindennek, mit nem értesz?! Gyűlöl, nem akar látni! Ennyi volt! - remegtem meg, mire Minhyuk aprót bólintott, és inkább elengedett.
Csendben mentünk ki, de a kórház udvaránál tovább nem jutottam. Lerogytam egy padra és a zsebemből előkutattam a cigarettát. Hyukkie leült mellém, és ő is rágyújtott.
- Azt hittem, ha előkerítelek és idehozlak... jobban lesz. - fújta ki a füstöt bűnbánóan.
- Nem lesz soha jobban, amíg a közelében vagyok, mert mindig eszébe fogom juttatni azt, hogy megerőszakolták. Egy rossz mozdulat, és megint pánikrohama lenne. Elbúcsúztam tőle. Hazamegyek, összecuccolok és lelépek, végleg.
- És hova mész? - nézett rám nagy szemekkel.
- Azt még nem tudom. Egyenlőre vissza Junhyung-hoz. Kérek tőle valami munkát, és ha lesz pénzem, keresek valami lakást. - vontam meg a vállam.
- Zico... jó ez így? Gyere inkább hozzám pár napra. Vagy... adjak pénzt? Hogy keress albérletet.
- Mi? Nem! Szó sem lehet róla. Az a pénz a motorodra kell. Majd... én szerzek. Valahogy. Régen is csináltam pénzt. Akkor most is menni fog. - dörzsöltem meg a halántékomat.

<Kyung>
Jiho távozása után tökéletesen kieszeltem a szökésemet. Volt rá időm, egész nap feküdtem csak.
Mikor az orvos jön esti vizitre, kicsempészem a zsebéből a kulcsait majd este kilopózok vagy az irodájába vagy a raktárba, felveszem a ruháit, a kamerákat megtévesztve ezzel és gond nélkül ki fogok innen sétálni. Tökéletes terv.
Aztán, hogy hogyan tovább... Először legyek szabad, aztán majd kiderül.