20. Rész

<Zico>
Miután elköszöntünk, elsétáltam a leendő munkahelyemig.
Odafelé menet beugrottam a boltba cigiért, majd dobtam egy üzenetet anyámnak, hogy minden rendben velem, van hol laknom, van munkám, és majd hívom, csak ma a kórházban voltam egész nap Kyung-gal.
A klubhoz érve a biztonságiak már vártak, mosolyogva engedtek be.
- Úgy néz ki, laza esténk lesz Zico, lesz időd ma tanulni. - pacsizott le velem mindkettő.
Bementem, majd a pultnál ott találtam Junhyung-ot, épp egy koktélt kevergetett, közben egy hozzám képest apró, fekete hajú, szemüveges sráccal dumált, aki a túloldalt poharakat öblített.
- Hello. Késtem? - hajoltam meg.
- Zico! Dehogy is. Pont időben. - ütögette meg a mellette lévő bárszéket hyung. - Ülj le, beszélgessünk.
- Oké. - foglaltam helyet, majd előkutattam a dohányomat és rágyújtottam.
- Ő itt Taeil. Nem ismered, mert eddig a másik klubomban dolgozott, csak a környékre költözött, ezért áthelyeztem. Ő fog tanítani. Egyenlőre itt lesz veled minden este, amíg úgy nem ítéli meg, hogy már megy egyedül is. Ő már ismer téged, meséltem rólad neki. - magyarázta Junhyung.
- Az jó lesz, köszi. - bólogattam, majd a srácra mosolyogtam.
Aranyos volt a kinézete, a kezei alatt fürgén jártak a poharak, de volt benne valami... nem is tudom. Nyugodtság. Igen, talán ez a megfelelő kifejezés.
- Na én felmegyek. Menj be, barátkozzatok össze. Üdv nálunk, öcsi. - paskolta meg a vállam hyung, majd felment a boxába.
Felálltam,eloltottam a cigimet és átmentem a túloldalra.
- Üdv, munkatárs. - nyújtotta felém a kezét Taeil.
- Üdv. - csaptam bele.
Magyarázni kezdett, hogy mit hogy csináljak. Felsorolta, és meg is mutatta, hogy melyik italt milyen pohárban szolgáljuk fel, milyen mennyiséget kell beleönteni. Megkérdezte, hogy mennyi maradt meg, arra viszont nem számított, hogy újra felsorolom, pontosan ismételve a szavait.
- Wow! - nézett rám nagy szemekkel. - Megvan minden? Mondhatom tovább?
Bólintottam, mire elmagyarázta a bonyolultabb italokat, a koktélokat, megmutatta, hogy csapoljak sört és elmondta, hogy felváltva mosogatunk, addig a másik összeszedi az asztalokról az üres poharakat.
Figyelmesen hallgattam végig, mindent memorizálva, hogy ne bénázzak.
- Ha valamivel gondod akad, szólsz. Az elején mindig figyeld, mit csinálok, és akkor belejössz. Jól számolsz fejben?
- Aha. Matekban penge vagyok. - néztem körbe.
- Oké. Ha van valami kérdésed, hajrá. -  vett elő egy cigit. Rá gyújtott, majd egy ideig méregetett.
- Junhyung elmondta, hogy kerülsz ide. Ne mondd senkinek, hogy kiskorú vagy. A kapcsolatai miatt nem jönnek ellenőrök, de ha elterjed, hogy egy gyereket alkalmazott, a zsaruk rászállnak. Nem nézel ki olyan fiatalnak, szóval nem fog feltűnni senkinek. Viszont jóképű vagy, a csajok bukni fognak rád. - vigyorodott el. Így olyan volt, mint egy cápa.
- Nem érdekel. Szerelmes  vagyok valakibe. - toporogtam kicsit idétlenül, mert zavart, hogy bámul.
- Tudom. Azt is, hogy egy fiúba. - vonta meg a vállát. Nagy szemekkel néztem rá. - Nyugi, nincs bajom a melegekkel.
Az esténk valóban nem volt zsúfolt. Az én dolgom egyenlőre a figyelés volt, közben mosogattam, beszedtem az üres poharakat.
Hajnalban, mikor kiürült a hely, Junhyung megjelent és kijelentette, hogy zárunk.
Mikor mindent elrendeztünk, bezártunk, és hyung-gal együtt mentünk haza.
- Na milyen volt? Tetszeni fog? - mosolygott rám.
- Aha. Tök jó meló, és jófej Taeil is. Mindent megmutatott, szerintem menni fog. - bólogattam.
Mikor hazaértünk, lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba aludni pár órát.

<Kyung>
Szörnyű fájdalmakkal kellett megküzdenem csak azért, hogy ne adjam ki magamból azt a kevés mócsingot, amit legyűrtem. Görcsölt a hasam és éreztem magamban a nyomást. Izzadtam, hiába feküdtem bárhogy, kényelmetlen volt.
Felhúztam a lábaimat és összegömbölyödve igyekeztem átvészelni a délutánt, majd az estét.
Néhány órával később megéreztem a gyógyszer hatását, amit kaptam, így tudtam már pihenni.
Pihenőmet egy kopogás zavarta meg majd valaki bedugta az ajtón a fejét.
- Szia. Nem zavarok?- mosolygott édesen a fiú. Mély hangja halk volt, mégis betöltötte a teret.
Válaszul megráztam a fejem mire beljebb merészkedett.
- Hogy vagy?- érdeklődött kedvesen majd kihúzta a széket és leült rá. A válaszom egy szép fintor és egy vállrántás volt.
- Hoztam neked csokit.- nyújtotta át az édességet szégyenlősen mosolyogva.
- Köszönöm.- hajoltam meg egy aprót, elvettem a csokit és az asztalra tettem. Kérdőn nézett rám.
- Nem tudom megenni... Lassan 4 hete semmit sem ettem, a gyomrom most nem bírná. De amint jobban leszek,  megeszem. Köszönöm.- adtam magyarázatot mosolyogva.
- Értem. És mi a bajod, hogy nem ettél? Ezért vagy a pszichiátrián? Tegnap olyan csúnya dolgokat mondtál. Összevesztél valakivel?- kíváncsiskodott finoman.
- Ah... Igen. Az egyik... barátommal. De azt hiszem, most már majdnem minden rendben lesz. Köszönöm, hogy tegnap a segítségemre siettél.
- Igazán nincs mit. A fő, hogy jobban vagy.- mondta magabiztosan.
- Te... Miért vagy bent?- néztem rajta végig. Ő is kórházi pizsiben feszített.
- Én a kardiológián vagyok. Még nem tudják pontosan, mi a bajom. De valószínűleg a szívemmel van valami. Nem igen akar rendesen működni.- mosolygott saját iróniáján.- Ezért is vagyok egy kicsit kipárnázva. Ellustultam. Már másfél hónapja itt vagyok és nem tudják mi a baja a szívemnek, de egyre csak furcsábban viselkedik.
- Jaj... Úgy sajnálom.- sóhajtottam. Mennyi baj van a világon... Pedig nagyon kedves és aranyos srácnak tűnik, biztos nem ezt érdemli...
- Majd lesz valahogy.- mosolygott szélesen. Őt aztán nem ijeszti meg úgy látszik semmi nyavalya. De ez a helyes!- Ne haragudj... Be sem mutatkoztam. Pyo Jihoon vagyok.- nyújtotta a kezét.
- Park Kyung.- szorítottam meg finoman puha mancsát.
Egész sokáig elbeszélgettem Jihoon-nal majd mikor elfáradtunk, visszament a szobájába de megígérte, hogy majd még meglátogat. Figyelmes és cuki fiúnak tűnt. Szimpatikus. Az én kis őrangyalom. Jaj! Jut eszembe... Majd Jaehyo-val is beszélnem kellene...

<Zico>
Rendesen kibuktam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, és rápillantottam az órára, már dél is elmúlt.
- A francba. - mormogtam csukott szemekkel. Kitapogattam a telefonomat.
" Szia nyuszóka. Hogy érzed magad? Minden rendben?" - pötyögtem félig nyitott szemekkel Kyung-nak az üzenetet, majd felültem az ágyban.
- Remélem van itthon kaja. - morogtam  magam elé, majd kimásztam, és lecsoszogtam a földszintre.
- Majd megszokod a későn fekvést és akkor nem alszod át a fél napot. - kuncogott Junhyung a kanapén tévézve.
- Kösz. - motyogtam álmosan, majd tovább mentem a konyhába.

<Kyung>
Reggel időben keltem. A nővér megkérdezte, hogy kérek-e reggelit de inkább kihagytam. Nem hiányzott kora reggel egy újabb rosszullét. Bár azt szigorúan kikötötték, hogy ezentúl egy nap legalább egyszer muszáj szilárd ételt ennem.
Délelőtt a szüleim jöttek látogatóba a nővéremmel együtt. Teljesen oda voltak, hogy már az este ettem és képes vagyok szóba állni velük.
Bár amint megtudták, hogy Jiho bent volt nálam azonnal kiverték a hisztit. De nem fogták fel, hogy miatta vagyok jobban. Egyre csak azt hajtogatták, hogy mondjam el, mi történt, hogy mit tett velem Jiho. Persze én nem mondtam semmit és elküldtem Őket. Talán Minyoung volt az egyetlen, aki megértett és kiállt mellettem de Őt is letorkolta apa, hogy miért Jiho pártját fogja. Azt már el sem mertem nekik mondani, hogy még mindig szeretem Zico-t és nem dobtam ki.
Hát ez a kis látogatás jól tönkre vágta a kedvemet...
Dél körül Zico írt üzenetet.
"Szia. Minden rendben van, igen. Te hogy vagy? Hogy ment a munka? Tudtál pihenni?"- válaszoltam majd félre tettem a mobilom és kedvetlenül feküdtem az ágyban.
Közben kb egy óra után megérkezett az ebédem, amit ugyan olyan nehézséggel toltam le a torkomon, mint a tegnapi vacsorát. Ha nem nehezebben... Már a látványától is felfordult a gyomrom ennek a pépes szarnak... De muszáj volt. Megígértem.

<Zico>
" Én megvagyok, kicsit furcsa hajnalban lefeküdni, megszoktam, hogy este ágy, mert reggel suli. De majd belejövök. Jól ment, alig voltak, mivel hétköznap van, ezért volt időm memorizálni az árakat, a mennyiségeket meg a többit. Ettél ma valamit? Mit csinálsz? Jól aludtál? Én kibuktam egy fél napra, most reggelizek. " - fogalmaztam kicsit lassan, félkézzel, a másikban egy pirítóst tartva.

<Kyung>
"Ennek örülök.  Csak ügyesen.
Én ettem, igen. Most semmit sem csinálok. Anyuék voltak bent reggel..."- nyomkodtam gyorsan a választ majd visszafeküdtem az ágyamba.
Idő közben Jihoon megint ellátogatott hozzám.

<Zico>
" Tudják, hogy ott voltam tegnap? Gondolom kiakadtak és azt akarják, hogy ne találkozzunk többé... igaz?"
Feszülten vártam, de a válasz egyértelmű volt. Az apukája a múltkor pontosan kifejtette a véleményét rólam.
Felálltam és elmosogattam magam után, majd a nappaliba mentem én is tévézni.

<Kyung>
"Öhm... Lehet. Ezt így konkrétan nem mondták. D-de ugye... Bejössz hozzám? Én megmondtam nekik, hogy Te semmiről sem tehetsz."
- Ne haragudj Jihoon csak a barátom az. Szóval. Mi a hobbid?- fordultam vissza a látogatómhoz.
- Régen kosaraztam. De aztán a betegségem miatt abba kellett hagynom.- sóhajtott szomorúan.- Aztán most néha zenélek. Neked?
- Én nem szeretem a sportokat.- vakartam meg a tarkómat.- Engem zongorára írattak be a szüleim.

<Zico>
" Persze. Ha akarod és ha nem sodorlak bajba vele. Úgyis mindig engem fognak okolni. Én is mindig magamat fogom, mert észnél kellett volna lennem. De inkább utáljanak engem, minthogy benned csalódjanak, mert megtudják az igazságot."
- Szóóóval... kibékültetek? - pillantott rám hyung mosolyogva.
- Öm... nem teljesen, de igyekszünk mindketten. Annyi biztos, hogy... még mindig ugyanolyan őrülten szeretem, csak most... minden más, mert többé nem lakom otthon, nem járok suliba... nem leszünk annyit együtt. - húztam el a szám.

<Kyung>
Üzenete után kicsit felment bennem a pumpa. Miért hiszi mindenki azt, hogy én vagyok a mártír halált halt angyal, Jiho pedig a megtestesült ördög? Ez nem igaz! Bármibe is kerül, elmondom mindenkinek az igazat! Összeszedem magam.
- Nem haragszol ha most felhívom az anyukámat?- fordultam Jihoon-hoz.
- Nem dehogy is. Nekem úgyis mennem kell. Ilyenkor szoktak jönni a barátaim.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is hyung. Szia.- amint kilépett az ajtón azonnal tárcsáztam anyut.
Megkértem, hogy ha tud jöjjön be. Ha akarja hozza Jiho anyukáját is. Az apukákat pedig jobb esetben hagyja otthon. Kicsit megijedt. De nem ellenkezett. Azt mondta négyre itt lesznek.
"Be tudsz jönni 4-re?"- írtam vissza kicsit késve Jiho-nak.
Most elmondok mindent. Nem érdekel ha kitagadnak is, de ne Jiho-t hibáztassák mindenért.
Anyuék négy előtt érkeztek. Sajnos aput nem sikerült otthon hagyni...
- Mire várunk már?!- idegeskedett apa.
- Nyugalom.- csitította anyu. Reméltem, hogy Zico is meg fog jelenni. Nélküle képtelen lennék elmondani.

<Zico>
Elbamulva bámultuk a tévét, mivel Kyung nem válaszolt. Biztos van benn nála valaki.
- Remélem helyrehozzátok. Aranyosak vagytok együtt. - böködött meg finoman Junhyung a lábával, mire csak elmosolyodtam. Én is.
A kanapén csilingelni kezdett a telefonom. "Persze, ott leszek." - írtam vissza, majd zsebre tettem.
- Megyek, összeszedem magam. Négyre vár Kyung. - borzoltam a hajába, mire fenéken csapott.
Felmentem és felöltöztem normálisan, beállítottam a hajam, majd a fürdőbe mentem fogat mosni.
- Elmentem! - kiáltottam lefelé trappolva a lépcsőn.
- Oké. Ma is nyolckor kezdesz, nem kell hamarabb jönni. - hallottam meg, de már nem szóltam, hanem becsuktam az ajtót.
Még volt időm, de valami furcsa érzés kerített hatalmába. Miért pont négyre hívott?
Elgondolkodva lépkedtem a kórházig, majd a recepciónál tovább haladtam, mert épp a tegnapi nővérke állt ott, aki intett, hogy mehetek. Felértem, de minden lépéssel egyre csak erősödött a furcsa szorítás a mellkasomban.
Halkan nyitottam be, de mikor megláttam a szobában lévő embereket, megtorpantam.
- Rosszkor jöttem? - pillantottam szerelmemre.

<Kyung>
- Szia.- mosolyogtam rá.- Nem, már vártunk. Csak Te hiányoztál.
Láttam apán, hogy nagyon nem tetszik ez neki. Morogva állt egyik lábáról.
- Gyere ide, kérlek.- nyújtottam felé a kezemet mire Jiho megindult.
- Hozzá ne érj a fiamhoz!- kiáltott rá apa, hangjára összerezzentem.
- Kérlek apa. Szükségem van rá.- motyogtam halkan.
- Arra aki majdnem tönkretett? Mi nem vagyunk elég jók? A szerető családod nem elég? Ennek a vadállatnak a karjaiba szaladsz?- csóválta értetlenül a fejét.
- Apa...- suttogtam a sírással küszködve. A szerelmemről beszél így és ez nekem nagyon fáj...
- Drágám, higgadj le.- fogta meg anyu apa kezét.
- De akkor most miért hívtál ide minket, Kyung?- tért a lényegre Jiho anyukája.
- El kell mondanom valamit... Muszáj ezt tudnotok, hogy megértsétek, miért vagyok itt és miért ragaszkodom ennyire Jiho-hoz.
Mindannyian kíváncsian és félve pislogtak rám.
- De előtte annyit elmondok, hogy ne bántsatok amiért ezt nem előbb mondtam el. És Jiho-t se bántsátok. Ha mégis kitagadtok, megvettek... Én Jiho-val tartok, mert ennyivel tartozom neki és szeretem...- suttogtam el a végét.
- Mi a baj kisfiam?- nézett rám ijedten anyu.- Megrémítesz. Mi történt?
- Hallgassatok végig.- Jiho rájött, hogy mit akarok és le akart róla beszélni de nem hagytam.
- Két éve... Összebarátkoztam néhány felsőbb éves sráccal. Nagyon jófejek voltak velem a suliban. Aztán többször elcitáltak magukkal bulizni. Viszont amikor nemet mondtam, mert nem volt hozzá kedvem, energiám vagy időm, akkor is elrángattak magukkal. Ez volt az, mikor azt mondtam nektek, hogy Yookwon-nál alszom és a többi...- hajtottam le a fejem. A káros szerekről nem mondtam semmit. Azért ennyire nem kell mindent tudniuk.- Aztán egy idő után rájöttem, hogy nem igazán akarok a barátjuk lenni...- Jiho-ra pillantottam. Most jön a legnehezebb része. Szorosan fogtam a kezét.- Nekik ez nyilván nem tetszett. Pedig szépen mondtam nekik... Egyik pénteken... Suli után elkaptak és elhurcoltak...- testem remegni kezdett, ahogy az emlékképek felbukkantak előttem. Egyre nehezebben tudtam beszélni erről.- Aztán egy házikóba vittek és egész hétvégén olyanra kényszerítettek... Amit nem akartam csinálni...- nyeltem egy nagyot.- Megerőszakoltak...-  gördült le egy könnycsepp de azonnal letöröltem és folytattam.- Akkor már nem is tudom mit találtam ki, miért nem mentem haza. Aztán abbamaradtak a zaklatások. Viszont én is megváltoztam. Ezért lettem olyan... Csendes.... Félénk... Jófiú. És jött Jiho. És érkezésével egy időben újra zaklatni kezdtek. De addigra olyan jóba lettünk, hogy ezt el tudtam neki mondani, megértett és meg is védett azoktól a mocskoktól.- mosolyogtam rá szerelmemre.- És nem tudom miért... De mindezek ellenére egy fiú mellett találtam meg azt a boldogságot, azt a pluszt, ami hiányzott. Szeretem Jiho-t. És csakis azért vagyok most itt, mert ott és akkor hülye voltam. Jiho pedig csak segíteni akart ezt feldolgoznom. De nem sikerült. Kérlek... Ezért ne bántsátok... Legfeljebb engem... De Ő semmiről sem tehet.- kezdtem el pityeregni.

<Zico>
Végigfuttattam a tekintetem a benn álldogáló embereken, majd megindultam szerelmem felé, majd meg is torpantam egy pillanatra, amikor az apja rám üvöltött, de  végül mégis csak tovább mentem. Melléültem és megfogtam a kezét. Gondolom védőbeszédet akar mondani értem, hogy ne haragudjanak rám.
Mikor azonban beszélni kezdett, és rájöttem mit akar, nem hagyhattam, hogy megtegye. - Kyung, nem kell ezt tenned, kérlek. Majd megoldunk mindent, mint eddig.
Csendre intett mosolyával, és tovább mesélte a történetet. Fájt hallanom a múltat, éreztem, hogy remeg és minden erejére szüksége van, hogy kimondja hangosan ezeket a dolgokat. Szorosan fogtam a kezét, hogy érezze, mellette vagyok. Mikor befejezte, sírni kezdett, én pedig a karjaimba zártam és simogatni, ringatni kezdtem.
- Nyugodj meg, semmi baj. Nem bánthatnak többé. - suttogtam halkan, tarkóját masszírozva. - Nincs semmi baj. Én itt vagyok. Mindig itt leszek.
Szorosan ölelt, tudtam, hogy nagyon szégyelli magát.
A kórteremben döbbenet  fogadta Kyung vallomását. Csak az ő sírása és az én csitításom törte meg a csendet.
- Jól van kicsim, semmi baj. - vettem arcát kezeim közé. - Megcsináltad. Büszke vagyok rád. - bólogattam mosolyogva.

<Kyung>
Halkan szipogtam Jiho karjai közt. Olyan jó volt, hogy ott volt velem és legalább Ő az én oldalamon állt.
Rettentően szégyelltem magam a szüleink előtt és rosszul is voltam.
- Kisfiam!- szaladt oda hozzám anyu.- Miért nem mondtad el ezt akkor?
- Anyu...- bújtam át az ő karjaiba.- Annyira szégyelltem magam emiatt. Attól féltem, hogy nagyon mérgesek lesztek rám... És megbüntettek... Vagy felfújjátok a dolgot...- szipogtam nyakába.- Nem haragszol rám?
- Hogyan haragudnék, kincsem!- simogatta az arcomat.- Te vagy a mindenem. Én... Azt hittem, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy mindent elmondj nekem...- szipogott Ő is.- Én nem bántottalak volna.
- Anyu... Én annyira sajnálom.
- Semmi baj kisfiam, semmi baj.- simogatta a hátam.- Majd ezentúl jó anyád leszek.
- Ne mondj ilyet anyuci...- szorítottam magamhoz még erősebben, ahogy csak tudtam. Nála jobb anyuka nem kell nekem.
Jiho-hoz is odalépett az anyukája és hátulról átkarolta.
Apa az ablak előtt állt és kifelé bámult.
- A-apa...

<Zico>
Megható volt a jelenet Kyung és az anyukája között.
Anyu átölelt hátulról, én pedig a karjaiba simultam.
- Anya nagyon büszke most rád. - suttogta nagyon halkan a fülembe. - Nagyon ügyes vagy. Nagyon szeretlek, drága kicsi fiam. - puszilta meg az arcomat.
Kyung apukáját figyeltem. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de azt előre eldöntöttem, hogyha cirkuszolni kezd, kirángatom innen, kerül amibe kerül. Utána majd feljelenthet.
- É-én... - fordult felénk. - soha nem gondoltam volna, hogy a mi családunkban ilyen megtörténhet. Hogy ilyet tesznek az egyetlen fiammal. - hajtotta le a fejét. - El kellett volna mondanod akkor. Fel kellett volna jelentenünk őket.
- Ez nem ilyen egyszerű. Azok a szemetek arra is képesek lettek volna, hogy megöljék Önöket. - néztem a szemeibe. - Elintéztem őket. Az a két rohadék... megfizetett azért, amit Kyung-gal tett. Igaz, hogy az én bordáim is rámentek. De higgye el... rosszabbul néztek ki, mint én.
Rezzenéstelen arccal nézett engem, majd a fiát.
- Nem is a lépcsőn estél le, igaz? - nézett rám anya, mikor leesett neki, amit mondtam. - Verekedtél a szerelmedért?
- A becsületéért. - mosolyogtam kedvesemre.

<Kyung>
Lassan sikerült lenyugodnom és a sírást abbahagynom. Bár apa reakciója miatt nagyon izgultam. Ha balhézna, azt nem élném túl. De tudom, vagyis bízok benne, hogy ezt is intelligens módon intézi el, ahogy eddig mindent.
Jiho is és én is az anyukánk ölébe bújva vártuk a választ.
- Ez... Derék dolog volt tőled Jiho.- sétált apu az ágyam végéhez.- Nekem nem volt veled bajom. És ebből látom, hogy mikor elmondtátok, mi van köztetek, nem alaptalanul ígérted meg, hogy vigyázol a fiamra. Ezért is lepődtem meg, mikor Kyunggie ide került... Nagyon haragudtam rád, hisz Te magad ígérted, hogy megóvod... Most meg... Miattad van itt... De most már igazán nem tudom mi van...- vallotta az őszintét apu.- Mi történt pontosan, amiért itt vagy?- tette fel nekem a kérdést.- Mert Jiho volt veled egyedül utoljára, mielőtt ilyen állapotba kerültél. Kényszerített Ő is valami olyanra? Bántott?
- Mi? Nem! Apu nem! Nem csinált semmi ilyet. Csak... Tudod... Mi...- olyan kínos volt erről beszélni.- Már voltunk... Úgy együtt... És egyszer sem kényszerített... Nem! Csak hirtelen feltűnt pár emlékkép és aztán összeszólalkoztunk... És nehezen viseltem ezt a helyzetet... És ide jutottam. Jiho soha sem bántott egy ujjal sem. Apa higgy nekem.- bizonygattam az igazam.

<Zico>
Farkasszemet nézett velem az apja, miközben Kyung próbálta megértetni vele a köztünk történteket.
- Rendben. - sóhajtott végül, majd a fiára  rápillantott. - A fiam vagy és hiszek neked. De egy ideig még rajtad tartom a szemem. - mutatott rám fenyegetően ujjaival. - Segíts Kyung-nak meggyógyulni és én nem állok az utatokba. Ha ennyire szeretitek egymást... - fújta ki hangosan a levegőt. - Mit tehetnék én ez ellen?
Lehajolt és megpuszilta a a felesége, majd Kyung fejét, aki belekapaszkodott, mint egy kis majom. Miután pár percig csüngött rajta, elengedte.
- Mindent megteszek, hogy a fia meggyógyuljon és megpróbálom boldoggá tenni. Ezúttal remélem sikerrel járok. - ígértem meg, majd lassan kibontakoztam anya karjaiból.

<Kyung>
Szorosan öleltem meg apát. Hálás voltam neki, amiért hitt nekem és adott még egy esélyt.
- Köszönöm.- suttogtam a fülébe.- Szeretlek.
Jobban éreztem magam. Semmi sem számított csak az, hogy végre nem Jiho a hibás és már nem haragszanak rá, engedik, hogy szeressük egymást.
- Én... Elfáradtam.- engedtem el aput és visszadőltem az ágyba. Sok volt ez nekem egy napra. A reggeli vita és most ez.

<Zico>
Felálltam az ágyról és hagytam, hogy lepihenjen. Sok volt neki ez a mai nap. Betakargattam és megfogtam a kezét.
- Kicsim...-  szólalt meg anyu habozva, mire felé fordultam. - Te nem... jössz haza? Kérlek! Apa nem haragszik rád. Nem fog kiabálni veled. - bizonygatta.
- Nem. - fordultam el. - Jó helyen vagyok. És nem akarok többet erről beszélni. - összeszorítottam a fogaimat, hogy ne remegjenek meg az ajkaim.
Ütemesen simogattam Kyung kezét, közben magam elé bámulva.
Nagyon örültem, hogy ilyen bátor volt ma. Nagyon büszke vagyok rá.

<Kyung>
- Na jól van. Meg leszel kincsem?- simogatta meg anyu az arcomat, válaszul bólogattam.
- Akkor mi megyünk.- fogta meg a kezem apa.- Vigyázz magadra fiam. Ha valami van, hívj nyugodtan.
- Köszönöm.- mosolyogtam rájuk.
- Vigyázz magadra, Kyunggie.- simogatta meg a kezem Jiho anyukája.- Téged pedig várunk haza. Bármikor jöhetsz.- puszilta meg Jiho-t.
- Csókolom. Sziasztok.- köszöntem el tőlük.- Ugye Te maradsz még velem?- néztem fel rá.- Mikorra kell menned mackóm?

<Zico>
-  Nyolcra. Úgyhogy még maradok veled. - mosolyogtam rá halványan.
Zavart, hogy anya felhozta a dolgot. Ígyis nehéz megszoknom, nem kell még ő is megnehezítse.
- Ha meggyógyulsz, elviszlek egyszer magammal és csinálok neked egy fimon koktélt. - mosolyogtam rá. - Szóval gyógyulj meg hamar, mert már alig várom.
Rám mosolygott, én pedig megpusziltam a kezét.
- Szeretlek, kicsim. Köszönöm, hogy elmondtál mindent. Tudom, hogy nagyon nehéz lehetett, de... talán így már jobb lesz, mert kicsit megkönnyebbült a lelked.

<Kyung>
Tudtam, hogy zavarja, hogy az anyukája hívja vissza. Én sem értek Jiho-val egyet ebben a témában de Ő tudja.
Örültem, hogy még tud velem maradni.
- Csücsülj ide mellém...- kértem szépen mire leült mellém az ágyra.
- Én igyekszem a gyógyulással. Képzeld ma ettem ebédet. De kicsit... rosszul lettem. De nem jött vissza.- dicsekedtem.- Én is szeretlek.- mosolyogtam rá.- Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni.- sóhajtottam.- Deee arról mesélj, milyen a munka?- simogattam a lábát.

<Zico>
- A munka egész jó. Ha délután kellene csinálni, nem pedig éjszaka, még a suliba is visszamennék. - vigyorogtam. - Így viszont hajnalban zárunk, mikor buli van, akkor reggel. Úgyhogy a kettőt nem lehet együtt. De... egész jó. A munkatársam egy ilyen pici srác. - mutattam a mellkasomon, hogy kábé meddig ér nekem. - És mikor vigyorog, olyan, mint egy cápa. - nevettem. - De amúgy jó fej, nem kezel úgy, mint egy kölyköt és megkért, hogy forduljak hozzá, amikor nem tudok valamit.
Elmosolyodtam, és végiggondoltam, mit mesélhetnék még neki.
- Azon mondjuk meglepődött, hogy milyen hamar megjegyeztem az italokat, a mennyiségeket, és főleg azon, hogy mire a kezébe vette a számológépet, hogy összeadja a vendég fizetnivalóját, én már mondtam hangosan az eredményt. - vigyorogtam, ahogy eszembe jutott. Ő is elmosolyodott. - Képes volt leellenőrizni, hiába mondtam, hogy az annyi lesz úgyis. Kedvelni fogod. Olyan természetes nyugodtságot áraszt magából, mintha egy buddhista, szent szobor lenne.

<Kyung>
- Oh... Értelek. Akkor jó helyed van ott, ez a lényeg.- mosolyogtam rá. Nagyon sajnáltam, hogy emellett döntött de ez az Ő élete, Ő tudja. Nincs jogom beleszólni. Csak támogatni tudom, akármennyire is ellene vagyok ennek. Legalábbis most még nincs annyi erőm és a helyzet sem olyan köztünk, hogy lebeszélhetném.
- Képzeld... Én pedig találkoztam egy sráccal. Olyan aranyos. Már kétszer meglátogatott és csokit is hozott nekem.- mutattam az asztalon fekvő táblás édességre.- Szegénynek a szívével van baja, pedig olyan rendesnek tűnik és olyan fiatal...- sóhajtottam szomorúan.

<Zico>
Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy megléptem otthonról meg a suliból, de nem mert szólni. Őszintén szólva nekem sem volt könnyű, és egy-egy nehéz pillanatban én is haza akartam menni, de nem futamodhatok meg. Gyáva dolog lenne most, hogy ennyi mindent tett értem Junhyung. Ha most kellene döntenem, máshogy döntenék, de már nem számít.
A mellkasomat összeszorította a féltékenység, amikor arról a fiúról kezdett mesélni. Annyira lelkes volt, a szemei csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak, én pedig magamban őrjöngtem, mert láttam rajta, hogy a szívébe zárta.
- Aha... az tök klassz. - motyogtam a csokoládét bámulva. Tőle elfogadta, tőlem pedig nem kellett neki semmi.
Próbáltam leplezni az háborgást, ami bennem lezajlik és csak remélni mertem, hogy nem vette észre.
- Nagyon király, örülök. - mosolyogtam, bár szerintem inkább egy erőltetett fintor lett. El akartam menekülni, de akkor gyanakodni kezdett volna, hogy hova ilyen hirtelen.
- Szóval... - tereltem inkább el a témát. -  nem örülsz annak, amit csinálok, igaz? Megértelek, e-egy jobb srác kellene neked, nem egy olyan elcseszett életű, mint én. - mosolyogtam zavartan.

<Kyung>
Rövid válaszaiból levettem, hogy nem igazán örül a kibontakozó új barátságomnak. Ezért inkább hagytam is.
- Olyan hülye vagy...- sóhajtottam fel.- Állandóan ezzel jössz. Kezdem azt érezni, hogy Te nem akarsz már engem...- hajtottam le a fejemet.- Különben miért mondanál ilyeneket... Igen, nem tetszik, hogy otthagytad a szüleidet és az iskolát de attól nem vagy egy pillanatig sem züllöttebb. Mert tudom, hogy nem vagy az. És én szeretlek... Csak szerintem ebben rosszul döntöttél. De ez az én véleményem... Kész... Ne haragudj.

<Zico>
- Ez nem igaz, cicus én nagyon szeretlek, sőt imádlak. El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy kibékültünk. - fogtam meg a kezét. - Nem azért mondom ezeket, mert nem akarlak, hanem mert... annyira szeretlek, hogy mindig azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Kérlek, bocsáss meg, amiért ennyire féltelek. - puszilgattam meg sápadt kezét. - Nincs azzal baj, ha kimondod a véleményed. Én... nekem most kicsit nehéz. - vallottam be. - Ha nem lennék ennyire büszke... gyáva dolog lenne most meggondolnom magam. - vallottam be. - Hyung segített nekem. Befogadott, enni adott, munkát biztosított nekem, vállalva, hogy szarba keveredhet miattam. Hálával tartozom neki. Most pedig... fognám magam és hazasétálnék, csak mert könnyebb otthon. Mert anya mindent megtesz értem, semmi dolgom, csak elmenni a suliba, majd haza. - könyököltem az ágyára, majd arcomat a kezeimbe temettem. - Én... nem árulhatom el azt az ember, aki nem hagyta, hogy az utcán csöveljek, hanem mindent a seggem alá tett. - hajtottam a fejem az ágyra. - Így viszont mindenki más csalódik bennem. A családom, a családod... te... - fújtam ki a levegőt hangosan.

<Kyung>
- De biztos, hogy csak ez az egyetlen módja van, hogy megháláld Junhyung kedvességét? A szüleid is várnak haza. Ahj... Ez olyan nehéz. De egy pillanatig se hidd, hogy csalódtam benned. Szeretlek.- simogattam meg fejét.- Tégy ahogy jónak látod. Én melletted leszek.- cirógattam meg puha arcát.

<Zico>
- Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neki azt, amit értem tett. - motyogtam halkan. - Én... tudod jól, hogy számíthattunk rá akkor is, csak kérnem kellett. Szemét dolog lenne bejelenteni, hogy nem dolgozom többé neki és megyek haza.
Csukott szemmel élveztem gyengéd cirógatását. Jól esett, teljesen ellazultam, végre éreztem, hogy fontos  vagyok valakinek.
Viszont a kisördög fúrta az oldalamat.
- Szóval az a fiú... tetszik neked? - suttogtam halkan.

<Kyung>
- Nem tudom Jiho... Várjunk egy kicsit és majd meglátod, hogy lesz jobb.- mosolyogtam rá. Kérdése meglepett.- Mi?! Ki? Jihoon?- vigyorodtam el.- Nem is tudom... Cuki fiú. Figyelmes és megmentette az életemet... Hm... Talán... Tetszik.- játszottam a hajában a tincsekkel. Persze, hogy nem tetszett csak szimpatikus volt számomra Jihoon. Nekem csak Jiho kell. Csak kíváncsi voltam, elhiszi-e és hogyan reagál rá.

<Zico>
Összeszorítottam a fogaimat, amikor kimondta, hogy tetszik neki az a... démon. Arcomat a matracba fúrtam, oda kiáltottam, hogy tompítsam a hangom.
- Hol van? Melyik teremben? - emeltem fel a fejem. - Megkeresem és majd én megmondogatok neki! Mit képzel ő, mi? Én keményen megküzdöttem érted, ő meg megment, mint egy lovag, majd idejön, csokit hoz, meg mosolyog és levesz a lábadról. - mutogattam idegesen. Ez már túl ment minden határon! - Nem verem meg, mert szívbeteg, de ha tovább csábítgat, akkor azt is megteszem. Az enyém vagy, nehogy már idejárjon és itt udvaroljon az ÉN szerelmemnek! - magyaráztam hevesen. - Te meg mit nevetsz? - döbbentem meg, mert hangos hahotába kezdett. - Ne nevess ki! Ennyit számítanak az érzéseim?

<Kyung>
Mókás volt Jiho kirohanását látni és hallani. Azért jól is esett egy kicsit, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
- Olyan vicces vagy ilyenkor...- kacagtam.- Ennél többet érsz nekem az érzéseiddel együtt.- simogattam meg az arcát.- Szeretlek.- vallottam. Láttam az arcán a zavarodottságot.- Csak vicceltem.- világosítottam fel.- Jihoonnie tényleg nagyon aranyos fiú meg minden... De én téged szeretlek. Nyugi, jó? Ne bántsd az én szórakozásom miatt. Majd... Egyszer bemutatom neked...

<Zico>
Először nem értettem, hogy min szórakozik, de aztán felvilágosított, hogy csak viccelt velem.
- Ne viccelődj ilyen dolgokkal! - csikoltam meg oldalát. - Püföltem már el embert miattad, és bármikor képes vagyok újra megtenni.
Átöleltem, és a füléhez hajoltam. Erős gyógyszer illata volt, de nem érdekelt. Szorosan tartottam a karjaimban.
- Elárulok egy titkot. - suttogtam halkan a fülébe. - Te csakis hozzám tartozol. Az enyém vagy és nem adlak senkinek. Kerül, amibe kerül. - pusziltam meg finoman puha arcát.

<Kyung>
- Szeretlek.- simultam kuncogva karjai közé.- Egyenlőre nem is kell senkitől sem tartanod.- kacérkodtam vele tovább.- Csak téged szeretlek úgy.- pusziltam meg majd elengedtem és visszafeküdtem. Kicsit kifárasztott a mai nap. Csak csendben feküdtünk egymás mellett.

<Zico>
Némán figyeltem arcát. Fekete pillái álmosan rebbentek meg néha. Arca még mindig sápad és beesett volt, ajkai kissé cserepesek. Mégis számomra gyönyörű volt, akár egy angyal. - Kyung... - suttogtam halkan, mire felém fordult. - Lassan mennem kell. Előtte... megcsókolnál? Ha nem gond neked. - nyeltem nagyot.

<Kyung>
- Bújj ide.- nyújtottam felé a karjaimat.
Igaz, hogy arra kértem, várjunk de én mégis tudom, hogy neki erre most szüksége van.
Lassan mászott fel karjaimba. Szorosan húztam közel magamhoz és ajkaira hajoltam. Először egy apró puszit nyomtam párnáira majd hosszabb ideig tapadtam rájuk és lágyan masszíroztam. Nyelvemmel végignyaltam alsó ajkán majd gyorsan átdugtam az Övé mellé a szájába. Mikor nyelveink egymásnak simultak jólesően szusszantunk fel. Hiányzott.

<Zico>
Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, de valami kellett, ami erőt ad.
A karjai ismerősként üdvözöltek, gyengéden simultam a közéjük.
Mikor végre összesimultak nyelveink, megadóan adtam át neki az irányítást. Szükségem volt rá, belőle merítettem energiát. Éreztem, hogy remegek, de nem zavart. Mellette merek gyenge lenni, mert tudom, hogy nem nevet ki miatta.
Nyelveink mozgásának köszönhetően a keserű gyógyszer íz hamar ellepte a szájüregemet, de még ez is jól esett, mert tőle van.
- Szeretlek. - suttogtam ajkaira. Nem hajoltam el, csukott szemmel, gyengéd puszikkal cirógattam ajkait. - Fogalmad sincs, mennyi erőt adtál nekem most evvel a csókkal.

<Kyung>
- Képzelem...- sóhajtottam majd apró puszijait egy újabb lágy csókká formáltam. Tudtam, éreztem, hogy szüksége van rám, szinte kétségbeesetten kapaszkodott belém.
- Én is szeretlek.- váltam el tőle egy vékony nyálcsíkot húzva, amit gyorsan letöröltem az Ő szájáról és az enyémről is.
- Vigyázz nagyon magadra, reggel majd pihenj sokat.- öleltem meg.

<Zico>
- Rendben. - hajtottam a vállára a fejem pár pillanatra. - Miután felkeltem,  jövök hozzád. - húzódtam el egy kicsit, majd mosolyogva fürkésztem szemeit. - Tényleg köszönöm. Tudom, mit beszéltünk meg. Nem foglak folyton csókkal  nyaggatni, de... most kellett, azok után, hogy anyám felhozta azt a dolgot. Kellett valami, ami feltölt. - simítottam meg arcát. - Most megyek. Ha van valami, telefonon elérsz bármikor.
Nehezen váltunk el, de mennem kellett. Az ajtóban még intettem neki, majd lassan hagytam el a kórházat, és átvágva a városon a klubba mentem.

<Kyung>
Megértettem én a helyzetét. Nem kellett volna magyarázkodnia. Egy aprócska kis csókba senki sem halt bele. És ez egy lassú kezdetnek nem is rossz.
Miután magamra hagyott, szinte azonnal elaludtam. Tényleg nagyon kifáradtam, úgy aludtam, mint a bunda. Csak késő este ébredtem fel. Kaptam egy kis inyekciót majd visszaaludtam.

<Zico>
Mikor beértem, társam mosolyogva fogadott.
- Segítsek valamit? - álltam mellé, majd körbenéztem.
- Nem kell, egyenlőre rend van. Fújd ki magad, minden rendben? - pillantott rám, majd mivel senki nem volt a pultnál, rágyújtott. Követtem a példáját, majd megráztam a fejem. Nem ismerem, nem igazán tudom, hogy mennyire beszélhetek erről neki.
Elgondolkodva szívtam a cigimet.
- Oké, ha nem akarod elmondani. - vonta meg a vállát. - Csináljak neked egy koktélt? Ami egy kicsit ellazít?
- Hyung, le akarsz itatni munkaidőben? - ugrattam, mire felfújta az arcát. - Vicceltem, nyugi. - böktem oldalba.
- Ne kötekedj velem, te kölyök! - csapott vállon. - Inkább mondd el, mi van veled.
Kicsit haboztam, majd elmeséltem neki mindent. Meglepve hallgatta, de nem szólt közbe. - Azt hittem szar volt otthon, azért léptél meg. De neked tök jó életed volt. Velem ellentétben, akinek senkije nincs. - húzta el a száját. - Csak a munkám, meg egy pici lakásom az egyik szar környéken. - vonta meg a vállát.
- Indiszkrét dolog rákérdezni, hogy alakult így? - pislogtam rá, miközben egy kávét csináltam épp az egyik vendégnek.
- Pont azt a hibát követtem el, amit te készülsz. Vagyis... majdnem. A szüleim ellen lázadtam, ezért megléptem otthonról a pasimhoz. Három év után  rájöttem, hogy egy seggfej, aki össze-vissza fekszik mindenkivel. Akkor már Junhyung-nak dolgoztam, ezért a segítségét kértem. Ő adott pénzt, hogy eljöhessek onnan, és azóta... itt vagyok.
- Ezért költöztél a környékre?
- Igen. A másik helyen rendszeres vendég volt az exem, folyton nyaggatott volna. Itt nyugtom van.
Csendben dolgoztunk tovább, néha semmiségekről beszéltünk.
Junhyung nem jött ma be, gondolom otthon bulizik.
Mikor kiürült a klub, Taeil kijelentette, hogy mehetünk, ezért gyorsan elmosogattam, és hívtam egy taxit.
Otthon csendes volt a ház, de az ebédlőben az üres üvegekből arra következtettem, hogy tényleg buli volt.
Csendben osontam fel, majd egy gyors zuhany után ágyba bújtam.

19. Rész

<Zico>
Miután elszívtuk a ciginket, elváltam Minhyuktól és hazamentem.
A szüleim persze azonnal kiverték a balhét, nem beszélve a bátyámról. Csendben hallgattam végig a fejmosást.
- Ez mind szép és jó, de leszarom. Csak a cuccaimért jöttem, lelépek itthonról. Elköltözök. Nem tarthattok vissza. - halálos nyugalommal jelentettem ki.
- Márpedig innen nem mész sehova, fiatalember. Kiskorú vagy, és ha kell, az ágyhoz kötözlek. - jelentette ki apám.
- Ne is próbálj fenyegetni. Megverhetsz, leszidhatsz, akkor is lelépek innen. - kerültem ki őket, majd felmentem a szobámba.
Ahogy beléptem, megrohamoztak az emlékek. Mennyi szerelmes pillanatot éltünk át itt. Pont emiatt nem maradhatok.
Elővettem a bőröndömet és pakolni kezdtem, de  kopogtak, majd Woonie lépett be.
- Ha anyáék küldtek, hogy itt tarts, nem maradok. - szedtem ki a fiókjaimból a dolgokat.
- Nem anyáék küldtek. Zico... - kapta el a karomat, hogy álljak meg. - Hova akarsz menni? Van hol aludnod?
Bólogattam.
- Kihez mész? Van pénzed?
- Van. És nem mondom el. Most még nem. - fordultam el, majd mindent összeszedtem, amire szükségem lehet.
Woonie magamra hagyott, látta, hogy hiába beszél a fejemmel.
Mikor megvoltam, magamhoz vettem a telefonomat, a tárcámat és lefelé indultam.
- Ne menj! - zokogott anya, majd magához szorított.
- Anya... szeretlek, de mennem kell. Itt nem élném túl. Nekem... túl kell lépnem rajta. Megleszek, ne aggódj. - pusziltam meg a homlokát, majd kibontakoztam a karjaiból és  a bőröndömet megfogva elhagytam a házat.
Kinn nagy levegőt vettem, majd elindultam hyung háza felé. Hívhattam volna taxit, de ki kellett szellőznie a fejemnek.

<Kyung>
Sajnos a kis akcióm már az első lépésnél megbukott. Nem tudtam ellopni a kulcsokat. De nem keseredhettem el. Elhatároztam, hogy még este elhagyom ezt a lebujt és ebben senki sem tarthat vissza.
A vizit végeztével magamhoz vettem az egyik könyvemet, hogy lefoglaljam magam és ébren maradjak.
Talán éjfél is lehetett, mikor meguntam a könyvet, kiszakítottam magamból minden hülye zsinórt, fel vettem a köpenyem, zsebre vágtam a mobilom és a berendezésekbe kapaszkodva kiosontam.
A folyosón a fekete korom sötét árnyalatai vették át az uralmat, néhány gép világított csak és a Hold.
Lassan, nehézkesen csoszogtam végig a liftig. Igyekeztem kevés feltűnést kelteni, ami ahogy elnéztem sikerült is.
Nem sok erőm volt, kezdtem szédülni is de összekaptam magam.
Mikor megérkeztem a lifttel, kiszálltam, elővettem a mobilom és tárcsázni kezdtem. Kitaláltam hova megyek.
- Vedd fel...- morogtam a telefonba míg kicsengett.- Vedd fel Zico!- utasítottam idegesebben.- Hol vagy Te szemét?- morogtam.- Megtalállak! Megtalállak és akkor majd a szemembe kell mondanod, hogy gyűlölsz és csak játékra kellettem neked is...!- szorítottam erősen a készüléket. Már remegtem az idegtől. Valami elpattant bennem és legszívesebben dühöngve tomboltam volna de még nem szöktem meg, ezért nem akartam zajongani.
Mérgesen töröltem le egy könnycseppet majd levágtam a telefont.
- Gyáva!- nem sok erőm maradt ezért próbáltam gazdálkodni vele és nem idegeskedni.
Az egyik  folyosón egy ismeretlen helyre kanyarodtam be. Nem tudom, hol lehettem, minden sötét volt. Csak azt éreztem, hogy hihetetlenül kifáradtam és a lábaim bizseregnek, apró csillagok köröznek előttem. Kapaszkodót kerestem de nem találtam sehol, valamit csörömpölve levertem és elestem.
A villany abban a pillanatban kapcsolódott és valaki kikelt az ágyából és ahogy csak tudott hozzám sietett közben orvosért kiáltva.

<Zico>
Junhyung persze azonnal befogadott, nem is kellett kérnem.
- A megszokott szobába, öcsi. Ameddig akarsz. - veregetett vállon, mire hálásan hajoltam meg.
Felhúztam a cuccaimat, és kipakoltam, majd elmentem zuhanyozni, hogy kitisztuljon a fejem.
- Vele sokkal jobb volt. - motyogtam magam elé, mikor végeztem, majd elzártam a csapot.
Összeszedtem magam, és visszamentem a szobába. Ahogy a hajam dörzsöltem, hallottam, hogy csörögni kezd a mobilom. Elővettem, de mikor megláttam a hívó nevét, majdnem elejtettem a készüléket. Csak néztem, azt hittem káprázik a szemem. Mire rászántam magam arra, hogy felvegyem, elhallgatott. Az ágyra dobtam a készüléket, és mellé ülve szuggeráltam percekig.
Inkább felálltam, felöltöztem, majd lefeküdtem, de megint megnéztem az előbbi hívást. Lehet félrenyomott. Vagy álmában ráfeküdt. Vagy a telefonja megkattant.
Persze ezekkel csak magamat nyugtattam, de nem bírtam elaludni, ezért megint elvettem a telefont. Éjjel egy óra múlt. Legalább egy órája nézegetem újra meg újra a telefont.
Mély levegőt vettem, majd megnyomtam a hívás gombot. Lehet rosszul van és segítsége van szüksége.
Minden csengés után egyre nagyobb lett a görcs a gyomromban.
- Vedd már fel! - morogtam magam elé. - Minek hívtál, ha most meg nem válaszolsz?

<Kyung>
- Jól vagy?- guggolt le mellém a fiatal fiú majd segített felülnöm.
- Gyáva!- hajtogattam szegény srácnak megállás nélkül egyre halkabban.- Elrontottam... Az én hibám... Segíts meghalnom!- kapaszkodtam belé.
- B-butaságokat beszélsz. Mindjárt itt lesz egy orvos.- fogta meg a kezem.
- Elegem van...- sóhajtottam majd elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudom mi történhetett csak arra ébredtem, hogy a szobámban vagyok és rengetegen álltak körülöttem.
- Kapott nyugtatót. Jobb már, igaz?- mosolygott kedvesen a pszichiáter.
Megvontam a vállam és visszahunytam a szemeimet. Lassan kiürült a szobám.
Reggel behívták a szüleimet és elújságolták nekik, hogy rossz kisfiú voltam. Persze megint én vagyok a hibás, az őrült és a közveszélyes. Állítólag a beszámíthatatlanságom miatt állandó megfigyelés alatt állok. Én ezt nem bírom... Tényleg bele fogok kettyózni. Vagy kivisz innen valaki vagy kiugrok az ablakon de ezt nem fogom végigcsinálni.
Szótlanul, élettelenül fekédeztem az ágyamban, úgy ahogy eddig.

<Zico>
Hiába vártam, nem vette fel a telefont. Magam mellé dobtam a készüléket, de egész éjjel rajta kattogtam. Reggel összeszedtem magam, és lementem Junhyung-hoz.
- Jó reggelt, hyung! Figyelj csak... tudnál adni nekem valami munkát? Nem olyat, mint régen. Nem akarok drogot árulni. Valami... mást.
- Hmm. Az egyik pultos srácom lelépett, beállsz a helyére? A többiek kitanítanak, a klubbot jól ismered. Van kedved hozzá?
- Té-tényleg? De... persze, oké. Csak gondoltam, oda profik kellenek.
- Egy nap az leszel. - vigyorgott. - Kedvellek Zico, te vagy az én öcsikém. Nem hagylak a szarban, mikor annyi éven keresztül vásárra vitted a bőröd és kitartottál. - kacsintott rám. - Este kezdessz, oké?
- Aha! Szuper! Köszi! - hajoltam meg, majd a konyhába mentem, hogy igyak egy kávét. Közben elgondolkodva szívtam a cigimet. Végül megint elővettem a telefonom.
" Hívtál. Visszahívtalak, de nem vetted fel. Biztos elaludtál addigra. Ha még érvényes a mondanivalód, írj. Vagy hívj. Ráérek. " - pötyögtem az üzenetet Kyung-nak. Küldés előtt elolvastam, elég  béna lett. Mindegy, ennél jobbat nem tudok. Megnyomtam a küldést, majd idegesen ledobtam a telefont az asztalra és a lábammal doboltam, amíg vártam.

<Kyung>
Mikor végre mindenki kitakarodott a szobámból, nyugodtan pihenhettem. Igazából egy kicsit felhúzott a bezártság és volt olyan, hogy rám jött a szabadulhatnék de tudtam, hogy már esélyem sem lenne.
Másik pillanatokban csak a halált láttam az egyetlen kiútnak ebből a redvás szobából. Van az a koplalási szint, ami után éhen lehet halni...
Aztán később feladva a harcot, üres fejjel, meghibbanva feküdtem az ágyamon.
Az egyik ilyen üres pillanatomat a mobilom rezgése zavarta meg. Belassulva a sok gyógyszertől vettem a kezembe és olvastam el. Minden betűjét megízleltem és feldolgoztam majd lomhán pötyögtem a választ.
"gyere ide! és mond a szemembe, hogy nem kellek már! mond, hogy rossz vagyok! hogy találtál nálam jobbat. hogy csak szórakozni kellettem. akkor legalább majd nem fog annyira fájni a halál..."

<Zico>
Mikor megérkezett a válasz, megugrottam kicsit. Kíváncsian nyitottam meg, közben a kávémba kortyoltam. Nem kellett volna. Majdnem belefultam a bögrébe, amikor felfogtam a tartalmát.
Felugrottam, kiöntöttem a kávét, elmostam a poharat és felrohantam a szobámba. Magamra kapkodtam a ruháimat, összeszedtem a cuccaimat, majd lerohantam és hívtam egy taxit.
- Hova ilyen sietősen? - pillantott rám Junhyung a papírjai fölött.
- A korházba. Kyung valami hülyeségre készül, beszélnem kell vele. Ő... í-írta, hogy menjek oda.
- Akkor menj. Sok sikert! - mosolygott rám.
- Köszi! - szusszantam, majd mikor meghallottam a dudálást, kirohantam, és bepattabva az anyósülésre bemontam a címet.
A sofőr látta, hogy ideges vagyok, ezért sietett, ahogy tudott. Gondolom, azt hitte, valakimet most vitte be a mentő.
Mikor leparkolt, hamar fizettem, majd beszaladtam, de a recepciónál megtorpantam.
" Itt vannak a szüleid? Apukád nem fog beengedni."

<Kyung>
Nem olyan mélyen aludtam, csak csukott szemmel pihentem. Zico újabb üzenete zavart meg.
"egyedül vagyok."- válaszoltam röviden majd félredobtam a mobilom és visszahunytam a szemeimet.

<Zico>
Megnyugtatott kicsit a válasza. Legalább az apukájával nem kell összebalhézzak. Mivel tudtam, hogy merre van, elindultam a lifttel az emeletre. A folyosókon azért körbekémleltem, nehogy valahol belefussak egy szülőbe vagy orvosba.
A kórterem előtt mély levegőt vettem. Izgatott voltam és féltem attól, hogy rossz vége lesz. Halkan nyitottam be. Kyung a megszokott ágyon feküdt, szemei csukva voltak.
Remegő lábakkal sétáltam oda, és leültem az ágy szélére, majd megérintettem a kezét.
- Szia. - suttogtam, hogy ha elaludt valami gyógyszertől, ne ijesszem meg.

<Kyung>
Hallottam, hogy nyílt az ajtó majd az ágy besüppedt mellettem.
Mikor Zico megfogta a kezem, testem összerezzent, szívem hevesen dobogott, szemeim lassan kinyitottam és elhúztam a kezem.
- Mond.- suttogtam erőtlenül.- Mond ki... És mindennek lesz értelme... Hallani akarom, hogy már nem kellek!

<Zico>
- Miért mondjak ilyet, ha nem igaz? - néztem rá értetlenül. - Mindig is kellettél és mindig is fogsz. Nem hazudok a szemedbe, csak mert azt kéred.
Zavarba hozott a kérése. Ha azért hívott ide, hogy viccet csináljon az érzéseimből, nagyon megharagszom rá.

<Kyung>
- Akkor...- néztem rá nagy, csillogó szemekkel. Teljesen összezavart.
- Akkor azt mond, hogy... Miért van most ez...- morzsoltam el egy könnycseppet.- Mert ennek így... Nincs értelme...- vettem egyre gyorsabban a levegőt. Teljesen magzavarodtam, pánikba estem és nagyon ki akartam keveredni ebből az egészből.

<Zico>
- Shhh, nyugodj meg. - csitítottam. - Vegyél mély levegőket. Nincs semmi baj. Én... tegnap is elmondtam, hogy mit érzek irántad. Ugyanúgy szeretlek, mint az elején. Ez az egész egy... az én hibám, hogy most itt fekszel. Felelőtlen voltam, tudnom kellett volna, hogy neked ez nem megy, és megelégedni avval, amit már megtapasztaltunk, és te is tudod, hogy milyen. Nagyon sajnálok mindent. Ha másnap megkerestelek volna.... akkor talán nem lennél itt.
A szívem hevesen kalapált. Örültem, hogy meghallgatott, hogy elmondhattam szemtől-szemben is, nem csak úgy, hogy elfordul tőlem.

<Kyung>
A párnába temettem arcomat és úgy zokogtam.
- S-sajnálom...- szipogtam a párnába.
De megembereltem magam, felszívtam a könnyeimet és nagyot sóhajtva néztem vissza Jiho-ra.
- Most mi lesz?- kérdeztem halkan, kicsit rekedt hangon.- Lassan a 4. hete nem ettem semmit... És tagnap meg akartam szökni de... nem sikerült. Szerintük beszámíthatatlan vagyok... Jiho... Innen soha nem fogok már kiszabadulni, csak ha a hullaházba visznek.- közöltem a szomorú tényt.

<Zico>
Pislogva hallgattam végig a beszámolót.
- Megszökni? Hova akartál menni ilyen állapotban? - néztem rá értetlenül. Bizonyára az neki is leesett, hogy ha hazamegy, úgyis visszahozzák. - Meg hogy nem vagy beszámítható. Ez marhaság, nem tudnak ők semmit. Azért, mert le akartál lépni, még nem vagy golyós. Nekem is elegem lenne. Azok után, ami történt, valahol... várható volt ez a pánikreakció.
Elmosolyodtam, és óvatosan a keze után nyúltam, de ezúttal nem húzta el.
- Viszont... enned kellene, ezt mindketten tudjuk. Az infúzión nem lehet örökké élni. Ha nem kezdessz el enni, tényleg soha nem lesz vége ennek a rémálomnak.

<Kyung>
- Ho-hozzád akartam menni. Megkeresni... És leszúrni a lábadról...- mosolyodtam el halványan de egy sós csepp megint elárult.
- A-azért nem lehet beszámítani... mert azt hiszik, hogy folyton öngyilkos akarok lenni... meg szökés közben okoztam egy kis galibát. Jiho...- sóhajtottam.
Erőtlenül fogtam a kezét és gondolkoztam.
- És... velünk mi legyen?

<Zico>
Halkan felkuncogtam azon, hogy engem akart levadászni.
- Velünk... nem tudom. Én... szeretlek, de... és ha megint megbántalak? Ha... elvesztem a fejem?
Hangos sóhaj tört fel belőlem.
- Te... mit szeretnél? Akarod, hogy ezentúl inkább csak barátok legyünk? Akkor... te is biztonságban éreznéd magad. Bárhogy döntesz, én... ahhoz tartom magam. Te vagy az én nyuszikám. Úgy  csináljuk, ahogy te szeretnéd. Csak töröljük ezt a hülye öngyilkos dolgot, mert a hideg ráz tőle.

<Kyung>
- Jiho...- cirógattam meg a kézfejét.- Én... Nem tudom.... Szeretlek. De... ez nekem most nem menne.- sóhajtottam és elfordítottam a fejemet.- Kezdhetnénk elölről? És lassabban?

<Zico>
Nem tudom, hogy lehet ezt már ezen a szinten, hogy minden volt köztünk, higy lehet újrakezdeni. De erre nem kérdeztem rá inkább, ő biztos tudja, hogyan  gondolta.
- Persze. - mosolyodtam el. - Ahogy te akarod, jó? Most... az a legfontosabb, hogy meggyógyulj és haza mehess. Tegyél meg mindent érte. Ha összeszeded magad, és látni fogják, hogy akarod, akkor... majd megbíznak benned és nem fognak semmivel piszkálni. Én pedig... egyenlőre megtartom a távolságot, amíg gyógyulsz, utána... elölről kezdjük.

<Kyung>
- Köszönöm szépen.- mosolyodtam el.- Tudod mit? Miattad nem adom fel.- nem tudom mi ütött belém. Talán... túlságosan is szeretem, de ez még lehet, hogy korai... Talán a sors iróniája, hogy ezelőtt még miatta akartam meghalni, most meg érte akarom túlélni.
- Jiho... Megölelsz?- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Nem tudom miért. Talán csak nagyon hiányzott az ölelése és az illata.

<Zico>
- Még szép! - csúsztam közelebb mosolyogva. Kicsit nehézkesen, de feltornázta magát, én pedig a karjaimba zártam.
Hosszú percekig bújtunk össze, közben lágyan cirógattam a hátát.
- Szeretlek. - suttogtam. Ahogy simogattam, éreztem, hogy rettenetesen lefogyott az elmúlt hetekben.
- Végigcsináljuk ezt együtt. Segítek, biztos van valami terápia erre. Meg majd veszek neked sütit, meg csokit, amikor már szabad lesz. - húzódtam kicsit hátrébb. - Nagyon sovány vagy, ez aggasztó. Szeretném, ha megint olyan lennél, mint régen.

<Kyung>
Olyan jó volt hosszú idő után ismét a karjaiban lenni. Megnyugodtam és szinte minden gondom eltűnt.
- Ígérem, hogy igyekezni fogok.- mosolyogtam rá.- Apát majd elintézem, ne aggódj.- simogattam meg karjait majd visszafeküdtem, mert az erőmből csak ennyi tellett.
- De, hogy az orvosoknak mit fogok mondani? É-én nem akarom, hogy arról... kérdezzenek. Mert akkor azt anyáéknak is elmondanák és azt nem akarom...- sóhajtottam.

<Zico>
Miután visszadőlt, a takaróját igazgattam addig, amíg ő megosztotta velem az aggodalmát.
- Ez nem így megy, nyuszika. Az orvosokat köti a titoktartás. Pont, mint a papokat. Ha... beszélsz egy pszichiáterrel vagy pszichológussal vagy akit ők javasolnak... és megkéred,hogy ez maradjon köztetek, akkor neki kötelessége hallgatni. Viszont jó lenne, ha beszélnél egy szakemberrel. Én... mindent megpróbáltam, de csak rossz vége lett. Ők... segíthetnek túllépni, tanácsokat adnak, szakszemmel nézik a dolgot, nem elfogultan, mint én. - fogtam meg újra a kezét.

<Kyung>
- D-de én félek... Jiho. Miért kellene ezt elmondanom egy idegennek? Ez kínos. Ki fog nevetni. Undorodni fog tőlem. Miben segíthetne ha egyszer ez már megtörtént? És a filmekben is mindig úgy van, hogy ha súlyos a dolog, elmondják a hozzátartozóknak. A szüleim ki fognak nyírni, ha megtudják, hogy egy ilyet nem mondtam el nekik. Én ezt nem értem... És nem akarom. Miért nem felejthetem el már végre?- kezdtem megint pánikba esni de észbe kaptam és uralkodtam magamon.- Sajnálom... De gondolod, hogy ez tényleg segíthet?

<Zico>
- Nézd! Tény, hogy sajnos ezen már változtatni nem tudunk. Ha lehetne, megtenném. De... nem tudod magad túltenni a dolgon. És én... nem tudok segíteni neked. Nem fog kinevetni, ez nem szégyen. Nekik az, de neked nem. Nincs miért rosszul érezd magad. Biztos nem fog kinevetni. Meg fog hallgatni és segíteni fog. A szüleid pedig... kérj teljes diszkréciót az orvostól, biztos vagyok benne, hogy számíthatsz rá. Az nem működött, hogy magadba fojtottad. Most próbáljuk meg így. Ha nem működik, vagy nem bírod, vagy köp a szüleidnek... meglépünk innen. Megszökünk együtt. - pusziltam meg a kézfejét.

<Kyung>
- De megígéred!- néztem rá nagy szemekkel, mire mosolyogva bólintott.
- Rendben. Akkor megpróbálom.- határoztam el magam. Ha ez kell a gyógyuláshoz. Megteszem. De ha ez sem segít... Komolyan teszek magammal valamit.
- Jiho én fáradt vagyok.- mondtam halkan.

<Zico>
- Nyugodj meg. Ha elárul, visszakérem a fegyvert Junhyung-tól, és levadászom azt az orvost. - vicceltem, hogy kicsit jobb kedve legyen. - Rendben. Aludj egy kicsit, jó? Menjek haza, vagy maradjak melletted? Estére sajnos mindenképp el kell mennem. Dolgozom ma este. De ne foglalkozz ezzel. Pihenj. - mosolyogtam rá biztatóan.

<Kyung>
Kedves volt tőle, hogy így kiállt mellettem.
- Maradj velem egy kicsit, kérlek.- szorítottam meg finoman a kezét.
Bólintott egyet, betakargatott majd megvárta míg elalszom.
Kíváncsivá tett ezzel a munka dologgal de inkább nem kérdeztem rá. Csak bízom benne, hogy semmi rossz dologba nem keveredett.

<Zico>
Karját cirógattam, amíg elaludt, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Csendben figyeltem a korház parkját, a sétálgató embereket, a mentőautókat.
Mikor meguntam, visszasétáltam, de nem az ágyra ültem, hanem a székre. Nem akartam felébreszteni. Halkan nyílt az ajtó, egy nővér lépett be.
-Üdvözlöm uram. Ön kicsoda? - kérdezte halkan, mert látta, hogy Kyung alszik.
- Én... a barátja vagyok. Remélem nem baj, hogy maradtam. Ő kérte, hogy üljek itt vele. - dörzsöltem a tenyereimet a térdemhez zavaromban.
- Nem, ha ez... jobb kedvre deríti a fiatalembert. Nagyon rossz passzban van. Ha ön jobb irányba tudja befolyásolni a gyógyulását... maradjon csak. - fogta meg a vállamat.
- Megígérte, hogy enni fog, meg akar gyógyulni. Hozzon majd neki vacsorát. Beszéltem vele, azt mondta, hogy mindent megtesz a gyógyulásért.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is, nincs egyedül a beteg. Este hozok neki valami könnyű vacsorát. Fokozatosan kell visszaszoknia az evésre. - hagyott magunkra a nővér.
Csendben ültem, mosolyogva figyeltem az alvó, sápadt szerelmemet.

<Kyung>
Nem tudom mennyit aludhattam de mikor megébredtem láttam, hogy egy infúziót is cseréltek de Jiho mellettem maradt. Talán kora délután lehetett.
- Szia.- susogtam neki erőtlenül.
Jól esett az alvás, jobban éreztem magamat tőle.
- Nagyon unalmas volt engem bámulni miközben alszom?- érdeklődtem. Nem is értem, hogy lehettem ilyen önző, hogy arra kértem, hogy az egész napját velem töltse.

<Zico>
- Szia, kiscica. - üdvözöltem mosolyogva. - Nem, szívesen maradtam melletted. Szeretem nézni, ahogy alszol. - hajoltam előre, és kisimítottam arcából az odalógó tincseket. - Volt itt egy nővér. Megkértem, hogy hozzon neked majd valami vacsorát, mivel az ebédet átaludtad, én pedig nem akartalak felébreszteni. Nem kérsz valamit? Egy kis teát? Vagy valami mást? Lemegyek a büfébe érte neked, ha akarod.

<Kyung>
- Nem, köszönöm, kedves vagy. Maradj csak itt. Te nem vagy éhes? Ettél ma egyáltalán? És hányra kell menned? Mit dolgozol? És a sulival mi lesz? A szüleid mit szóltak?- bombáztam a kérdéseimmel. Szegény azt sem tudta, hova kapjon hirtelen, melyiket válaszolja meg elsőnek.
- Ne haragudj...- hajtottam le a fejem.- Nem sok közöm van hozzá, bocsi. Csak aggódok. De nem is tudom miért... Nagy fiú vagy...

<Zico>
- Ne viccelj, persze, hogy közöd van hozzá. Te nem csak a párom voltál, hanem a legjobb barátom is vagy. Kérdezhetsz bármit bármikor. Csak nem tudtam hirtelen, merre kezdjem. - vigyorodtam el. - Ömm... a nem lakom már otthon. Gondolhatod, hogy nem örültek neki, anyám könyörgött, hogy maradjak. Most Junhyung-nál lakom, ideiglenesen. Ma este kezdek, pultos leszek Junhyung klubjában. Ott, ahol együtt is voltunk. A suli... hát... nem hiszem, hogy befejezem. Pénzt kell keresnem, hogy el tudjak költözni, nem akarom kihasználni a vendégszeretetét. De a suliban meg nem tudnék figyelni, ha egész éjszaka dolgozom. - meséltem. - Ha lesz pénzem, keresek egy albérletet valahol. Ma este nyolcra megyek. Amíg tanulok, addig csak kisegítő leszek. Amúgy nem vagyok éhes, megszoktam, hogy imitt-amott eszek. Te fontosabb vagy, mint egy szendvics.

<Kyung>
- Jiho...- fogtam meg a kezét.- Biztos vagy benne, hogy ez így jó lesz? Miért mentél el a szüleidtől? Bántottak? Figyelj... Szerintem Te még ráérsz a munkával. Jobb lenne ha befejeznéd a sulit... Olyan jó képességeid vannak. De ez az én véleményem. Nem akarok beleszólni, egyszer már elrontottam így. Csak arra kérlek, vigyázz magadra, jó?- néztem rá nagy szemekkel.

<Zico>
- Dehogy bántottak. Csak ha ott maradtam volna, akkor faggatni kezdtek volna, hogy mit csináltam veled. Meg... a szobám rád emlékeztetett. - hajtottam le a fejem. - Nem mernék visszamenni, nem tudnék a szemükbe nézni. Én... nem vagyok olyan jó nekik, mint a bátyám. - sóhajtottam. Kezdett kínos lenni a dolog. - Nincs más választásom. Nem élhetek örökké hyung nyakán. A suli... ez most így alakult. De te gyógyulj meg és mindenképp menj vissza, oké? Neked végig kell csinálnod, hogy ne egy bárban kelljen dolgoznod, hanem valami jobb helyen. - szorítottam meg kicsit a kezét. - Te nem rontottál el semmit. Én rontottam el, és vállalnom kell a következményeket.

<Kyung>
- Ne mondj ilyeneket kérlek. Te semmivel sem vagy rosszabb a bátyádnál. És anyukád imád téged. Most biztos nagyon szomorú. Annyira sajnálom, hogy így alakult.- sóhajtottam mélyet. Hiába mondta, tudtam jól, hogy én is hibás vagyok.
- Meddig maradsz?

<Zico>
- Nem tudom. Innen elég egy óra nekem a klubig, de ha egyedül akarsz lenni... elmehetek. -köszörültem meg a torkom.
Hiába vigasztalt, tudtam, hogy csak miattam csinálja. A bátyám, velem ellentétben tökéletes gyerek, akire büszkék lehetnek. Anya szeret engem, mert a fia vagyok, ráadásul a kisebbik, aki világ életében nagyon anyás volt.
- Amúgy sem kellek oda. A szüleink átjárnak egymáshoz, a tieid, és a nővéred biztos neheztel rám. Így mindenkit megkímélek a kínos találkozásoktól. És a bátyám sem keveredik miattam fasírtba a nővéreddel. Woonie megvédett engem mindig is, még akkor is, mikor én voltam a hibás. Jobb nekik így. - mosolyogtam, de csak hogy leplezzem, hogy mennyire egyedül érzem magam.

<Kyung>
Annyira fájt ezt hallanom tőle. Majdnem beleszakadt a szívem. Végeredményben én tettem tönkre. Miattam van ez az egész galiba.
- Jiho... Elhiszed, hogy nekem akkor is jobb vagy a bátyádnál?- igyekeztem bátorítani és több életet, önbizalmat önteni belé az igazsággal.-  Maradsz?- kérdeztem halkan.

<Zico>
- Persze. Ameddig csak akarod. - cirógattam karját. - Aranyos vagy, tényleg. Pedig találnál jobbat is, mint egy balhés, lecsúszott srácot.
Egy ideig csendben ültünk, ujjaim nem eresztették kezét és karját. -  Ezért szerettelek meg, mondtam már? Mert az első pillanattól elfogadtál így. Nem próbáltál megmenteni magamtól, csak megérteni akartál. És szerettél, amivel elérted, hogy magamtól akarjak megváltozni. De most már mindegy. Keményen fogok dolgozni, és ügyelni fogok, hogy ne hanyagoljalak el. Jövök hozzád, meg majd a eléd megyek a sulihoz... szóval fel a fejjel. - pusziltam meg kézfejét mosolyogva.

<Kyung>
- Ölelj meg, macim.- kértem lebiggyesztett ajkakkal miközben a kezeimet nyújtogattam felé széttárva.
Kicsit feljebb csúsztam és vártam, hogy magához szorítson. Félve, vigyázva ölelte magához gyenge, csontos testem.
Halkan pityeregtem a karjai között. Annyira elcseszettnek éreztem mindent.
- Sa-sajnálom.- szipogtam halkan.

<Zico>
- Nem kell, ne sírj. Mondtam, hogy ne hibáztasd magad. - lágy hangon beszéltem hozzá, közben finoman simogattam. - Most kicsit nehéz lesz az elején, de neked semmi miatt nem kell aggódnod. Mindent megoldok,  igyekszem veled is mindent jól csinálni és mindent megadni neked. Neked annyi a dolgod, hogy meggyógyulj, iskolába járj és boldog legyél, oké? - húzódtam hátrébb, majd pillangópuszit leheltem a homlokára.

<Kyung>
- Jihooo...- zokogtam a nevét. Ahogy erőmből tellett úgy kapaszkodtam belé.
Képtelen vagyok ezt mind elvárni tőle. Eleget szenvedett és most én taszítottam vissza ennek a sűrűjébe.
- Hogy tehetném meg ezeket ha tudom, hogy közben Te nem vagy boldog. Miért kéred ezt tőlem?- töröltem le a könnyeimet.

<Zico>
- Nyugodj meg, ne sírj, kérlek. - öleltem meg újra és gyengéden ringatni kezdtem. - Azért kérem, mert boldoggá akarlak tenni. Szeretlek és mindent meg akarok adni neked. Teljesíteni az álmaidat. Én pedig boldog leszek, ha a közeledben lehetek. Akár mint egy barát, akár mint... több, mint egy barát. Mikor majd kihevered ezt az egészet.
Próbáltam lelket önteni belé, jobban aggódott értem, mint bárki. Ez jól esett, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Meg kell gyógyulnia és ehhez sok energia kell. Ne pazarolja ilyesmikre, mint az aggodalom.
- Beszéljünk valami másról, jó? Nem akarom, hogy szomorkodj.

<Kyung>
- Szeretlek Jiho.- sóhajtottam.- És ígérem, hogy mindent megteszek, hogy Te is boldog lehess.- távolodtam el tőle egy kicsit, hogy láthassam az arcát.
Csendben ölelkeztünk, simogattuk egymást de olyan hamar elment az idő. Csak arra eszméltünk, hogy a vacsorámat hozzák.
- Szép estét.- köszönt mosolyogva az ápolónő.- Minden rendben?- kérdezte, mire bólintottam.- Akkor hoztam egy kis vacsorát. Jó lenne ha ezt megenné.- tette elém a tányért.
Valami babakajához hasonlító, sűrű pépes valamit tett oda nekem.
Fintorogva fogtam a kanalat és az étel felett köröztem vele végül beletúrtam.
- Na. Rajta. Csak ügyesen.- biztatott a nővér.- Segítsek?- fogta meg a kezem mire elhúzódtam és hevesen ráztam a fejem, hogy ne.
Jiho-ra pillantottam, aki enyhén mosolyogva izgult értem.
Tovább turkáltam a pépet majd a kanálon egy keveset felemeltem. Izgalommal figyeltek mindketten. Lassan az ajkaimhoz emeltem, szétnyitottam őket, behelyeztem a falatot majd fintorogva ízlelgettem végül egy nagyot nyelve tüntettem el.
Fúj de rossz volt... Bleh... De azért a két örömteli arcért megérte.

<Zico>
- Ügyes vagy, csak így tovább. - biztattam, majd kis habozás után újabb falatot evett. Mi csak mosolyogva figyeltük.
- Egyél csak. Mikor végeztél, nyomd meg a nővérhívót és visszajövök a tányérért. - hagyott magunkra a nővérke.
- Nagyon ügyes  vagy. Büszke vagyok rád. - tapsoltam meg bátorítva.
Pár kanálka után szünetet tartott, én pedig azt hittem egy pillanatra, hogy feladja, de pár perc múlva megint nekifutott.
Mikor nagyjából végzett, letette, én pedig egy szívószálat tettem a poharába és elé tartottam.
- Nem volt valami finom igaz? - húztam el a szám. - De majd idővel biztos kapsz jobbat, csak fokozatosan kell visszaszoknod az evésre.
Mikor leöblítette pár korttyal, elvettem előle a tányért és a szekrényre helyeztem, a pohárral együtt. - Most pihenj. Ettől a trutyitól lassan, pár nap alatt majd kicsit erőre kapsz. - az órámra pillantottam. - Sajnos nekem indulnom kell. Hosszú éjszakám lesz. Reggel alszok valamennyit és majd jövök hozzád. Hozzak valamit neked?

<Kyung>
Hát ha ettől a szartól nem halok meg, akkor már csak jobb lehet minden...
- Nem kérek semmit, köszönöm.- mosolyogtam rá.- Csak vigyázz magadra és majd pihenj.- fogtam meg a kezét.- Szeretlek Jiho.- szusszantam valamivel jobb kedvűen.
Rám mosolygott, lehajolt hozzám, adott két puszit majd magamra hagyott.
Rövid idővel később kicsit rosszul éreztem magam. Émelyegtem, fájt a hasam, szédültem.
Gyorsan megnyomtam a nővérhívót, mire mosolyogva jött be az ápoló.
- Sikerült megenni?
- Igen... De... Rosszul vagyok...- fogtam a hasam. Mély levegőket vettem, hogy le tudjam nyugtatni a gyomromat. Semmi kedvem sem volt kihányni azt az izét...
- Kiviszem ezeket és hozok injekciót.- szaladt el a nővér a tányérommal majd egy szurival tért vissza szinte azonnal.
- Így ni...- nyomta bele az átlátszó anyagot az infúziómba.- B6 vitamint kapott, ettől hamar elmúlik a hányinger. Sajnos ez ezzel jár. Még néhány napig, hétig a gyomra ki akarja lökni a szilárd ételeket, mert nincs hozzászokva. De ha ezt nem engedjük neki, feladja és apránként meg fogja szokni. Egy nap nem ehet olyan sokat, mert most nagyon össze van szűkülve a gyomra. Csak szép fokozatosan. Most pihenjen. Nemsokára hat a gyógyszer. Ne hánytassa meg magát, igyekezzen inkább visszatartani.- mosolygott rám kedvesen mire bólintottam és visszafeküdtem.

18. Rész

<Kyung>
Reggel az ébresztő rikácsoló hangjára keltem. De valahol a szoba másik végében egy másik mobil is csengett. Szédülve, kelletlenül másztam ki az ágyból és kerestem meg a zajos készüléket. Jiho itt hagyta a mobilját. Kinyomtam rajta az ébresztőt és visszaestem az ágyba.
Annyira visszaaludtam, hogy késve siettem az iskolába.
- Reggeli?- szólt utánam anyu.
- Nincs időm.- kapkodtam a cuccaimat.- Jiho holmijait vidd át majd, kérlek. Szeretlek. Szia.- léptem ki az ajtón sietve és az iskoláig meg sem álltam a rohanással.
A kapuban megpihentem egy kicsit, mert pont időben voltam. De annyira megszédültem, hogy muszáj volt megpihennem.
Aztán kezdődhetett a mókuskerék... Valahogy sejtettem, hogy Zico nem fog bejönni. Nekem sem kellett volna. Feleslegesen kínzom magam csak...

<Zico>
Egész éjszaka a sötétbe bámulva kattogtam, de sehol nem találtam hibát a forgatókönyvben, csak ott, hogy durván fogalmaztam, mielőtt kidobott volna.
Reggel lementem, hogy hátha van kávé. Junhyung nagy kávévedelő, szóval biztos lesz.
- Jó reggelt,  Rómeó! Pattanj le, halljam mi van. Reggeli?
- Nem kérek. Csak egy bögre kávét. - gyújtottam rá, majd öntöttem ki magamnak a fekete mérget.
- Szóval?
- Szóval... -  kezdtem. - Szakítottunk. Tudod, mi történt vele a múltban. Bepánikolt, majd összekaptunk, mert szarul fogalmaztam meg azt, hogy nem bántanám soha, mire kihajított. Szó szerint. Kivágott a szobából és mehetek. Ezért összepakoltam, és leléptem otthonról, mert nem akarok senkivel beszélni, nem akarok suliba menni, nem akarok leülni mellé. Ő a padtársam,milyen ciki lenne mellette kuksolni, azok után, ahogy tegnap balhéztunk.
- De ti még le sem... soha? - nézett rám érdeklődve.
- De igen. Csak mindig oda kellett figyeljek, mert egy durvább érintés, és megijesztettem. Tegnap előtt este bejelentettük a kapcsolatunkat "hivatalosan"  a családjainknak, erre tegnap kibaszott a fenébe.
- Ez kemény. - rágott maga elé bámulva. - De neki sem könnyű.
- Tudom. És elismerem, hogy bunkó dolog volt az, ahogy felháborodtam, amiért a pánikrohama után azt kérdezte, hogy miért akarom bántani. De... szarul esett, hogy egyáltalán megfordult a fejében. Azért... nem mindenki tepert volna ennyit érte. Nem lett volna ennyire türelmes. Erre meg... áhh, hagyjuk. Én sem vagyok normális. Belefolytam ebbe az egészbe, alig ismertem, de megvertem érte egy embert és meg is fenyegettem, gondoltam legalább a bizalom kialakult akkor. De... mindegy, csak most had szellőzzön a fejem. - slukkoltam le bánatosan a cigimet.
- Hát öcskös, sok sikert. Itt addig maradsz, amíg akarsz. De azért rágd át alaposan. Nagy volt a szerelem, ahogy láttam.
- Részemről most is az. - halkult el a hangom, majd csendben iszogattam a kávémat.

<Kyung>
Utolsó óráról lelépve, lassan ballagtam kifelé az életemet megkeserítő épületből.
- Jössz menzára?- szökdelt mellém Yookwon.
- Nem.- zártam le ennyivel.
- Mi ütött beléd egész nap?
- Semmi.- vontam vállat.
- És Jiho hol van?
- Mit tudjam én...- vontam vállat.
- Kyung. Mi a baj? Összevesztetek?
- Csak egy kicsit...- sóhajtottam.- Na jó étvágyat. Szia.- váltam el tőle a menzánál. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy semmi bővebbet nem árultam el de egyszerűen levegőt sem bírtam venni nemhogy beszélni.
Remegő lábakkal, szédülve jutottam el a buszmegállóig és szinte úgy szédültem le a padra. Borzasztóan rosszul éreztem magam de tudtam, hogy ez a kiérdemelt jutalmam mindenért.
Lassan vesztettem el egyensúlyomat, hallásom tompult, szemeim lassan lecsukódtak és csak annyit éreztem, hogy zuhanok de valaki megfogott.

<Zico>
Egész nap a kertben, egyedül ültem. Junhyung reggeli után elment valami üzleti ügyet intézni, én pedig csak ültem ott egy ideig, majd inkább kiköltöztem a hintaágyra.
Folyton rá gondoltam. Hiányzott, de mindketten elcsesztük. Talán jobb is nekünk külön. A múltkor is kibékültünk, mégsem bírtuk sokáig. Nem egy világhoz tartozunk. Jobb pasit érdemel, nekem túl mocskos az ízlésem, túl sokat várok el tőle.
Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy hyung hazajött, csak mikor lehuppant mellém.
- Hoztam pizzát. Ha éhen halsz, senkinek nem lesz jobb. - nyújtotta felém a dobozt.
- Kösz. - bontottam fel, majd lassan, magamat kényszerítve gyűrtem le egy szeletet.
- Egyél még! - szólt rám Junhyung.
- Nem kell. Rosszul vagyok.
- De te imádsz enni!
- Csak nem most. - sóhajtottam. - Felmegyek, szédülök. - álltam fel, majd felsiettem, és a fürdőbe rontva görnyedtem a vécé elé. Ami bement, az most  ki is jött.
Összekapartam magam, és a szobába mentem. Ideges voltam. Szédültem és rossz érzésem volt.

<Kyung>
- Kyung... Hahó... Azt Istenért... Ébredj már...- hallottam tompán egy kevésbé ismerős hangot aki közben az ölében tartotta remegő testemet és az arcomat simogatta.
Alig volt bármihez is erőm de összeszedtem magam és kinyitottam a szemeimet.
- Na hála Istennek!- sóhajtott fel valamivel megkönnyebbülve felettem Jaehyo.
Értetlenül és lassan megfontolva néztem körbe.
- Mi van veled Te fiú? Rettentően sápadt vagy, ki vagy száradva, remegsz és ha nem kaplak el még mindig a földön szenvednél.- vont kérdőre de nem válaszoltam neki csak megráztam a fejem.
- Kihívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek, csak addig bírd ki.- húzott jobban az ölébe és lassan ringatni kezdett, közben az arcomat cirógatta.
Miért? Miért pont Ő és miért nem hagyott elpusztulni?
Remegve szédültem karjai közt, látásom egyre homályosabb lett a gyomrom pedig szinte borsó nagyságúra szorult össze és  fájóan görcsölt, mintha ki akart volna szakadni.
Nem kellett sokáig bírnom, mert a sarkon már láttam bekanyarodni a mentőautót, ami értem jött.

<Zico>
Nem találtam a helyem sehol. Ez a furcsa, szorító érzés nem múlt el, én pedig kezdtem bekattanni. Valami történt vele! Vagy csinált valamit magával.
Már indultam volna, hogy na most hazamegyek, aztán rájöttem, hogy teljesen elment az eszem. Dehogy mész haza, Zico! Ülj le a fenekedre, csak bebeszéled magadnak, mert hiányzik. Folyton ezt műveled! Hagyd élni, ti már nem tartoztok össze.
Az ágyra dőltem, becsuktam a szemem. Próbáltam mély levegőket venni, hogy lenyugodjak. Még a telefonom sincs nálam, hogy valakit ráállítsak, hogy figyelje. Talán ez egy jel, hogy ne tyúkanyósodjak felette.
Elaludhattam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, már sötét volt.

<Kyung>
Amint kiértek a mentősök ismét elvesztettem az eszméletemet de már nem izgatott annyira, hiszen jó kezekben leszek, tudtam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mit csináltak velem de a világ egy időre megszűnt létezni számomra. Amíg eszméletlenül volt a testem valahogy az univerzumban, minden gondom megszűnt. Semmi fájdalmat sem éreztem és senki sem hibáztatott engem.
Nem tudom hol lehettem és mennyi lehetett az idő, de mikor pilláim megemelkedtek halványan besütött a nap a kórházi szobámba.
Lassan kémleltem körbe, hogy fokozatosan fel tudjam dolgozni a környezetemben lévő dolgokat. Anyu egy széken görnyedt, Isten tudja mióta, apa pedig az ablakban ácsorgott és kifelé bámult. Kezeimre pedig furcsa gépezetek voltak kötve infúzióval együtt.
Halkan nyöszörögve hívtam fel magamra a figyelmet mire mindketten rám emelték a tekintetemet.
- Fiam.- szaladt hozzám anyu.- Mi történt veled? Miért tetted ezt?- nézett rám könnyes, csalódott szemekkel.
Mindennél jobban fájtak ezek a pillantások. Sosem akartam volna nekik rosszat... Borzasztó ember vagyok. Önző... De senki sem tudja, hogy min mentem keresztül. Elviselhetetlen fájdalmakat éltem át akkor. Jiho pedig csak úgy dobálózott azokkal a szavakkal...
Elfordítottam a fejem és mély levegőket vettem. Még egy újabb sírógörcshöz sem volt erőm de a megszólaláshoz sem. Rettentően szörnyen éreztem magam. Változatlanul meg akartam halni. Hülye Jaehyo, mi a fenéért volt ott akkor és mentett meg. Miért nem döglöttem éhen?!

<Zico>
Lementem, de ma este nem voltak vendégek a házban.
- Hyunnng! Merre vagy? - jártam körbe a földszintet.
- Ebédlő! - kiáltott vissza, mire arra vettem az utamat.
Épp vacsorázott, de én rá se bírtam nézni a kajára, ezért inkább a falat bámultam.
- Gyere, és egyél valamit. Hallottam a délutáni akciódat. Ha nem eszel rendesen, én nem hívom ki hozzád a mentőt. Ide nem kellenek zsaruk, tele van a ház fegyverrel, droggal meg alkohollal.
Meglepődtem, de tudtam, hogy úgysem hagyna meghalni.
Ettem valamennyit, majd kibontott egy üveg whiskyt, és megittuk. Közben elsírtam neki a bánatomat, és részegen már arra is hajlandó lettem volna, hogy Kyung-ék házának  küszöbén térden állva könyörögjek neki, hogy bocsásson meg.
Így ment ez napokig. Alig ettem, épp csak, hogy ne ájuljak el, esténként pedig jól leittam magam. Junhyung jó vendéglátónak minősült, hagyta, hogy igyak, amennyit bírok, becipelt, mikor nem bírtam mozdulni és még füves cigit is adott.
Egyre szarabbul néztem ki, de nem érdekelt. Az káros anyagok nélkül nem bírtam elviselni a hiányát és a fájdalmat, ami a mellkasomat szorította.

<Kyung>
Nem szóltam senkihez semmit. Anya hiába próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a baj, neki képtelen lettem volna elmondani meg főleg apának. Bár annyit levágtak, hogy Jiho-val lehetett valami, máskülönben itt lenne mellettem. Apa egy kissé pipa is lett rá de egyszerűen nem volt erőm elmagyarázni nekik, hogy felesleges ez az egész.
A napok során egy falat sem ment le a torkomon sem egy korty innivaló. Egyszerűen mikor megláttam a kaját, könnybe lábadtak a szemeim és egy belső erő azt súgta, hogy nem szabad megennem. Egy ilyen mocskos, szemét ember, mint én nem érdemel ételt.
Kezdtek egyre jobban kétségbeesni a szüleim de még az orvosok is.
Anyu egyik nap behívta Yookwon-t, abban bízva, hogy hátha a legjobb barátomnak megnyílok.
Kétségbeesetten méregetett Yookwon és Minhyuk is. Próbáltak szóra bírni de ez még nekik sem sikerült. Szegény Kwonnie magát hibáztatta, pedig egy pillanatig sem az Ő felelősségén múlott ez az egész. Ez csak az én hülyeségem.
Napok elteltével egyre jobban elegem lett az életből és abból a szenvedésből, amit velem műveltek.
Esténként kiszedtem magamból az infúziót csak, hogy egy kicsit szabadabbnak érezhessem magam. Aztán az ebédet rend szerint a falhoz szoktam vágni tányérostul, mindenestül.
Néha mikor egyedül voltam, rám jött egy-egy apró sírógörcs. Depresszióba estem. Hallottam egyik reggel, hogy az orvos a nővérrel konzultál. Valami pszichiátriát is emlegettek. Na azt várják ki fél lábon, míg én oda kerülök! Nem vagyok bolond!

<Zico>
A napok elteltével olyan lettem, mint egy függő alkoholista.
- Anyámék szerintem a zsarukkal kerestetnek. - nézegettem a poharam alján a vodkát, majd legurítottam.
- Akkor miért nem hívod fel őket? - hunyorgott rám Junhyunk.
- Nincs nálam a telefonom. Ha meg a tiedről hívnám, megtudnák, hol vagyok. - vontam meg a vállam.
Csengettek, mire hyung felállt, és magamra hagyott. Én csak tovább szívtam a cigarettámat.
- Hyung, segítened kell! - hallottam meg B-Bomb hangját a bejáratnál. - Zico eltűnt, a szülei már köröztetik. Kérlek  kerestesd meg, te biztos megtalálod hamarabb! Kyung kórházban van, és nem mond semmit!
- Nyugodj meg, Minhyuk. - csitította a főnök. - Zico-t nem kell keresni, itt van a nappaliban.
- Mi? Az a rohadék! Engedj be, szétverem a fejét!
Nem kellett sok, és barátom megjelent a nappaliban, majd felrángatott a kanapéról, és közelről fröcsögött a képembe.
- Mit képzelsz te magadról, mi? Mit képzelsz, ki vagy te? Így eltűnni, senki nem tud semmit rólad! Elment az eszed?!  A szerelmed haldoklik, te szemétláda, te meg itt iszogatsz? Tedd le azt a szart! - verte ki a poharat a kezemből.
Nem szóltam semmit, csak feltört belőlem minden. Minhyuk vállára borulva zokogtam, mint egy kisbaba. Magához ölelt, és a fejemet simogatta. Felsőjébe kapaszkodva zokogtam.
- Az én hibám! Miattam van! - fakadtam ki. - Tönkre tettem! Az... én hibám!
- Jól van, szedd össze magad! - emelte meg a fejemet. - Ülj le, és mondd el mi volt.
- Nem! Azt mondd el, hogy van! Tudni akarom! Nagyon rosszul van?
Szomjaztam minden információra.
- Kórházban van. Nem eszik, nem beszél. Infúzióval tartják életben. - mondta halkan.
- Jesszus! - ültem le, majd arcomat a kezeimbe temettem.
Mit tettem? Tönkre tettem azt az embert, akit mindenkinél jobban meg akartam óvni. Egy rohadék vagyok, meg sem érdemlem azt az angyalt.

<Kyung>
Már olyan terveket forraltam a fejemben, hogy megszökök a kórházból. Minél előbb.
Az orvos a reggeli viziten valóban megemlítette az elmeosztályt.
- Ha így folytatja a fiatal úr, kénytelenek leszünk felvinni a pszichiátriára.- próbált rám ijeszteni de nem jött be neki. Bár a szüleimet kissé megrázta ez a hír.
- Még így sem hajlandó enni vagy beszélni?- érdeklődött az orvos mire csak elfordítottam a fejem és bámultam ki az ablakon.
- Hát rendben. Nincs más választás. Ma délelőtt felvisszük a negyedik emeletre és majd ott átveszik a kollégák.- anyu halk zokogásban tört ki. Majdnem megszakadt a szívem miatta. Egy könnycsepp gördült le arcomon majd inkább megvontam a vállamat. Tegyenek amit akarnak. Rajtam semmi sem segít már.
Visszafeküdtem az ágyba és vártam, hogy kiürüljön a szoba. Bellül dühöngtem, törtem, zúztam, tajtékzottam... De egyszerűen erőtlen voltam, hogy ezt ki is mutassam.
Még ebéd előtt beültettek egy tolókocsiba és minden cókmókommal feltoltak az emeletre. Látni akarták, hogy valóban úgy viselkedem-e, mint ahogy azt nekik elmondták.

<Zico>
- Bemegyek hozzá! - ugrottam fel végül.
- Ilyen állapotban? Biztos, hogy nem! - állított le B-Bomb. - Hogy nézel ki? Csak még jobban megijesztenéd.
- De... - kezdtem.
 - Semmi de, igaza van. - vette át a szót Junhyung. - Elég volt ebből az életmódból. Menj fel, aludd ki magad, reggel mosakodj meg, egyél valamit és  menj be hozzá. Be sem engednének ilyenkor.
Kénytelen voltam beleegyezni. Hyukkie feltámogatott, és befektetett az ágyba, majd  félálomban hallottam, hogy telefonál, hogy megvagyok.
- Mondd meg neki... hogy... szeretem. - motyogtam, majd elnyelt a sötétség.
Másnap nehezen keltem, de összeszedtem magam, mert nehéz napok várnak rám. Valószínűleg nem is akar majd látni.
Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, fogat mostam, majd felöltöztem normálisan és lementem a konyhába. B-Bomb az asztalnál ült, de egyedül volt.
- Junghyung-nak dolga van, de én itt maradtam, hogy ha meggondolnád magad, elrugdossalak a kórházig.
- Hogy aztán onnan kirugdosson az apja? - ültem le, majd enni kezdtem.
- Megérdemelnéd. A fia miattad van kórházban hetek óta. Depressziós. Yookwon azt mondta, hogy fel akarják vinni a pszichiátriára.
Mély levegőt vettem. Te jó isten, mit tettem?
Reggeli után a kórház felé indultunk. A belvárosban megtorpantam az egyik ajándékos előtt. - É-én... vehetek neki valamit? Vagy csak így menjek oda?
- Gyere, vegyünk neki valamit. - mosolyodott el az ötletre barátom.
Bementünk, de elég idétlenül éreztem magam. Végül egy kicsi macit vettem, ami szívecskét tart a kezében.
Csendben haladtunk a kórházig, a recepción Minhyuk érdeklődött, hogy merre találjuk Kyung-ot.
- Nem fogja elfogadni. Látni sem akar majd. Gyűlöl engem. - suttogtam kétségbeesetten.
- Neked kell lépned. Ha nem tűnsz el, nem fajult volna eddig a dolog.
Tudtam, hogy igaza van, mégis rettegtem. Megugrottam, mikor a liftajtó csilingelve kinyílt.
Hyukkie szó szerint húzott tovább. Nem akartam menni. Nagyon nem.
Az ajtó előtt a szülei az orvossal beszélgettek, és mikor az apukája észrevett, tudtam, hogy most végem van.

<Kyung>
Élettelenül feküdtem az ágyamban. Anyáék épp látogatásból mentek haza. Feladták. Elfogadták, hogy a fiúk megbolondult és egy őrült lett.
Kintről hangos szavakat hallottam de nem tudott érdekelni. Befordultam a fal felé és csak néztem magam elé.
A pszichiáter szerint hosszú terápia elé nézek, ami ráadásul kettős. Ki kell beszélnem magamból a bajokat, lelkileg valahogy fel kell fejlődnöm és meg kell tanulnom újra enni.

<Zico>
- Még van képed idejönni? - esett nekem, teljesen jogosan az apa. - A fiam miattad van ilyen állapotban! Ki tudja, mikre kényszerítetted! Nem is akart veled lenni, csak te terrorizáltad! Neked kellene ott feküdnöd, nem neki! - üvöltött velem, miközben felkent a falra.
- Nem kényszerítettem semmire, uram. Szeretem, imádom a fiát. - suttogtam halkan, mert alig kaptam levegőt.
- Szereted? Hogy mersz ilyet mondani? Ezek után? Bíztam benned, Jiho! Azt ígérted, vigyázol rá!
- Uram, kérem! Ez egy kórház! - csitította az orvos.
- Nem érdekel! Ő menjen el innen! Semmi keresnivalója itt. Az ő hibája minden!
- Rendben, nyugodjon meg. - húzta el tőlem. - Kérem, távozzon. - fordult felém az orvos.
Megadóan bólintottam, majd a lift felé indultam, Minhyuk pedig követett. Beszálltam, és nekidőltem az oldalának. Hyukkie megnyomta a gombot, de csak egy emeletet mentünk le, ott kirángatott.
- Mit művelsz? - pislogtam rá értetlenül.
- Mindjárt lelépnek. Akkor bemész hozzá. - magyarázta a tervet.
- De... nem akar látni. - leheltem halkan.
- Az apja nem akarja, hogy lásson. A kettő nem ugyanaz. Figyelj! Lehet, hogy most elzavar, de ne add fel! Ti összetartoztok. Ő is szeret, csak nagyon sok seb van a lelkén. De te meggyógyíthatod, csak kérj bocsánatot és ne add fel! - lelkesített, majd megragadta a kezem, és elindult.
A lépcsőn mentünk vissza, Minhyuk ment elől, és minden sarkon előrement, hogy leellenőrizze, hogy tiszta-e a levegő.
A kórterem előtt leült a padra, és intett, hogy menjek be.
Mély levegő után, halkan nyitottam be. Kyung befelé fordulva aludt. Odasétáltam, és leültem a székre.
- Szia kicsim. - mondtam halkan. - Jobb is, hogy alszol, legalább nem zaklatlak fel avval, hogy idejöttem. Én... annyira sajnálom, hogy ezt tettem veled. Miattam vagy itt, mert egy bunkó vadállat vagyok. Megértem, ha soha többé nem  akarsz látni. Nem adom fel könnyen, mindent megteszek, hogy megbocsáss. Ha nem is fogadsz vissza. - vallottam halkan. Könnyebb egy fokkal, hogy nincs ébren, legalább el merem mondani a bocsánatkérésemet. - Hoztam neked egy macit. Egy kicsi Zico-t. Hogy...- fátyolosodtak el a szemeim. -  őrizze az álmaidat. Mivel engem is mindig a macidnak szólítottál. - éreztem, hogy az arcomat végigszántják a könnyeim. - Szeretlek! Egy hülye vagyok, aki folyton megbántott és ide juttatott téged. De... nagyon szeretlek és nem bírom nélküled. Hiányzol. Majd... beszökök újra, mikor ébren leszel. Remélem, nem törlek össze még jobban avval, hogy idejövök. - tettem a párnájára a mackót.

<Kyung>
A szökési tervem szövögetése közben- mert eldöntöttem, hogy én akkor is elmegyek innen és megszűnök létezni- hallottam, hogy nyitódott a szobám ajtaja. Nem mozdultam meg, gondoltam, hogy a szüleim jöttek vissza vagy valami orvos, akkor meg pláne nem érdekel.
Viszont, mikor meghallottam annak a valakinek a hangját... megállt a szívem is. Azonnal elkapott a sírhatnék és igaza volt. Legszívesebben elküldtem volna a francba de inkább beletörődtem a sorsomba, hisz Ő maga mondta, hogy nem adja fel.
Mikor a maciról beszélt és hallottam, hogy mellém fekteti halkan felzokogtam, nem bírtam tovább. Magamhoz vettem egy zsebkendőt és megtöröltem a nedves arcomat de egy pillanatig sem fordultam Jiho felé.

<Zico>
Hevesen dobogott a szívem, miután rájöttem, hogy valójában ébren van.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom. Tudom, hogy jobb lenne, ha elengednélek végleg és hagynálak. Akkor... legalább nyugodtan fel tudnál épülni és boldogan élhetnél. Jobb is lesz úgy. Önző dolog volt idejönnöm. - sóhajtottam. - Igazad van, hogy nem szólsz hozzám. Remélem, egy nap azért megbocsájtasz és... akkor majd megint mosolyogni fogsz rám.
Felálltam. Nincs itt több keresnivalóm. Azt hittem alszik, így visszajöttem volna. De így, hogy tudom, hogy ébren van, és nem akar látni, nincs értelme itt nyaggatnom, csak azt értem el, hogy felzaklattam. Jobb, ha hazamegyek, összeszedem a maradék cuccaimat, és lelépek végleg.
- Ég veled, Kyunggie.
Úgy meg akartam ölelni , de akkor valószínűleg kiabálni kezdett volna.
Inkább visszatettem a széket a helyére és még egyszer végigsimítottam karcsú testén a szemeimmel, majd elfordultam tőle.

<Kyung>
Mikor meghallottam, hogy el akar menni még inkább sírni kezdtem, hangosabban zokogtam.
Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Ki akartam dobni örökre, mert annyira fájt ahogy megbántott viszont olyan jó lett volna, ha szorosan közel bújhattam volna hozzá, az illatát szagolhattam volna.
De... Talán jobb is ha elmegy. Nem teszek több kárt az életében. Úgyis amint sikerül megszöknöm a gyogyóból, eltűnök mindenki életéből, nem kell nekik aggódniuk.

<Zico>
Ahogy azt vártam, nem állított meg. Ekkor vált számomra világossá, hogy nem akar többé látni.
Megsemmisülve léptem ki a kórteremből.
- Na mi az? Be-beszéltetek? - ugrott fel Minhyuk.
- Nem. Aludt. - hazudtam, majd a lift felé indultam.
- De... akkor várjuk meg, amíg felébred. Én nem sietek. - állított meg.
- Vége van mindennek, mit nem értesz?! Gyűlöl, nem akar látni! Ennyi volt! - remegtem meg, mire Minhyuk aprót bólintott, és inkább elengedett.
Csendben mentünk ki, de a kórház udvaránál tovább nem jutottam. Lerogytam egy padra és a zsebemből előkutattam a cigarettát. Hyukkie leült mellém, és ő is rágyújtott.
- Azt hittem, ha előkerítelek és idehozlak... jobban lesz. - fújta ki a füstöt bűnbánóan.
- Nem lesz soha jobban, amíg a közelében vagyok, mert mindig eszébe fogom juttatni azt, hogy megerőszakolták. Egy rossz mozdulat, és megint pánikrohama lenne. Elbúcsúztam tőle. Hazamegyek, összecuccolok és lelépek, végleg.
- És hova mész? - nézett rám nagy szemekkel.
- Azt még nem tudom. Egyenlőre vissza Junhyung-hoz. Kérek tőle valami munkát, és ha lesz pénzem, keresek valami lakást. - vontam meg a vállam.
- Zico... jó ez így? Gyere inkább hozzám pár napra. Vagy... adjak pénzt? Hogy keress albérletet.
- Mi? Nem! Szó sem lehet róla. Az a pénz a motorodra kell. Majd... én szerzek. Valahogy. Régen is csináltam pénzt. Akkor most is menni fog. - dörzsöltem meg a halántékomat.

<Kyung>
Jiho távozása után tökéletesen kieszeltem a szökésemet. Volt rá időm, egész nap feküdtem csak.
Mikor az orvos jön esti vizitre, kicsempészem a zsebéből a kulcsait majd este kilopózok vagy az irodájába vagy a raktárba, felveszem a ruháit, a kamerákat megtévesztve ezzel és gond nélkül ki fogok innen sétálni. Tökéletes terv.
Aztán, hogy hogyan tovább... Először legyek szabad, aztán majd kiderül.