19. Rész

<Zico>
Miután elszívtuk a ciginket, elváltam Minhyuktól és hazamentem.
A szüleim persze azonnal kiverték a balhét, nem beszélve a bátyámról. Csendben hallgattam végig a fejmosást.
- Ez mind szép és jó, de leszarom. Csak a cuccaimért jöttem, lelépek itthonról. Elköltözök. Nem tarthattok vissza. - halálos nyugalommal jelentettem ki.
- Márpedig innen nem mész sehova, fiatalember. Kiskorú vagy, és ha kell, az ágyhoz kötözlek. - jelentette ki apám.
- Ne is próbálj fenyegetni. Megverhetsz, leszidhatsz, akkor is lelépek innen. - kerültem ki őket, majd felmentem a szobámba.
Ahogy beléptem, megrohamoztak az emlékek. Mennyi szerelmes pillanatot éltünk át itt. Pont emiatt nem maradhatok.
Elővettem a bőröndömet és pakolni kezdtem, de  kopogtak, majd Woonie lépett be.
- Ha anyáék küldtek, hogy itt tarts, nem maradok. - szedtem ki a fiókjaimból a dolgokat.
- Nem anyáék küldtek. Zico... - kapta el a karomat, hogy álljak meg. - Hova akarsz menni? Van hol aludnod?
Bólogattam.
- Kihez mész? Van pénzed?
- Van. És nem mondom el. Most még nem. - fordultam el, majd mindent összeszedtem, amire szükségem lehet.
Woonie magamra hagyott, látta, hogy hiába beszél a fejemmel.
Mikor megvoltam, magamhoz vettem a telefonomat, a tárcámat és lefelé indultam.
- Ne menj! - zokogott anya, majd magához szorított.
- Anya... szeretlek, de mennem kell. Itt nem élném túl. Nekem... túl kell lépnem rajta. Megleszek, ne aggódj. - pusziltam meg a homlokát, majd kibontakoztam a karjaiból és  a bőröndömet megfogva elhagytam a házat.
Kinn nagy levegőt vettem, majd elindultam hyung háza felé. Hívhattam volna taxit, de ki kellett szellőznie a fejemnek.

<Kyung>
Sajnos a kis akcióm már az első lépésnél megbukott. Nem tudtam ellopni a kulcsokat. De nem keseredhettem el. Elhatároztam, hogy még este elhagyom ezt a lebujt és ebben senki sem tarthat vissza.
A vizit végeztével magamhoz vettem az egyik könyvemet, hogy lefoglaljam magam és ébren maradjak.
Talán éjfél is lehetett, mikor meguntam a könyvet, kiszakítottam magamból minden hülye zsinórt, fel vettem a köpenyem, zsebre vágtam a mobilom és a berendezésekbe kapaszkodva kiosontam.
A folyosón a fekete korom sötét árnyalatai vették át az uralmat, néhány gép világított csak és a Hold.
Lassan, nehézkesen csoszogtam végig a liftig. Igyekeztem kevés feltűnést kelteni, ami ahogy elnéztem sikerült is.
Nem sok erőm volt, kezdtem szédülni is de összekaptam magam.
Mikor megérkeztem a lifttel, kiszálltam, elővettem a mobilom és tárcsázni kezdtem. Kitaláltam hova megyek.
- Vedd fel...- morogtam a telefonba míg kicsengett.- Vedd fel Zico!- utasítottam idegesebben.- Hol vagy Te szemét?- morogtam.- Megtalállak! Megtalállak és akkor majd a szemembe kell mondanod, hogy gyűlölsz és csak játékra kellettem neked is...!- szorítottam erősen a készüléket. Már remegtem az idegtől. Valami elpattant bennem és legszívesebben dühöngve tomboltam volna de még nem szöktem meg, ezért nem akartam zajongani.
Mérgesen töröltem le egy könnycseppet majd levágtam a telefont.
- Gyáva!- nem sok erőm maradt ezért próbáltam gazdálkodni vele és nem idegeskedni.
Az egyik  folyosón egy ismeretlen helyre kanyarodtam be. Nem tudom, hol lehettem, minden sötét volt. Csak azt éreztem, hogy hihetetlenül kifáradtam és a lábaim bizseregnek, apró csillagok köröznek előttem. Kapaszkodót kerestem de nem találtam sehol, valamit csörömpölve levertem és elestem.
A villany abban a pillanatban kapcsolódott és valaki kikelt az ágyából és ahogy csak tudott hozzám sietett közben orvosért kiáltva.

<Zico>
Junhyung persze azonnal befogadott, nem is kellett kérnem.
- A megszokott szobába, öcsi. Ameddig akarsz. - veregetett vállon, mire hálásan hajoltam meg.
Felhúztam a cuccaimat, és kipakoltam, majd elmentem zuhanyozni, hogy kitisztuljon a fejem.
- Vele sokkal jobb volt. - motyogtam magam elé, mikor végeztem, majd elzártam a csapot.
Összeszedtem magam, és visszamentem a szobába. Ahogy a hajam dörzsöltem, hallottam, hogy csörögni kezd a mobilom. Elővettem, de mikor megláttam a hívó nevét, majdnem elejtettem a készüléket. Csak néztem, azt hittem káprázik a szemem. Mire rászántam magam arra, hogy felvegyem, elhallgatott. Az ágyra dobtam a készüléket, és mellé ülve szuggeráltam percekig.
Inkább felálltam, felöltöztem, majd lefeküdtem, de megint megnéztem az előbbi hívást. Lehet félrenyomott. Vagy álmában ráfeküdt. Vagy a telefonja megkattant.
Persze ezekkel csak magamat nyugtattam, de nem bírtam elaludni, ezért megint elvettem a telefont. Éjjel egy óra múlt. Legalább egy órája nézegetem újra meg újra a telefont.
Mély levegőt vettem, majd megnyomtam a hívás gombot. Lehet rosszul van és segítsége van szüksége.
Minden csengés után egyre nagyobb lett a görcs a gyomromban.
- Vedd már fel! - morogtam magam elé. - Minek hívtál, ha most meg nem válaszolsz?

<Kyung>
- Jól vagy?- guggolt le mellém a fiatal fiú majd segített felülnöm.
- Gyáva!- hajtogattam szegény srácnak megállás nélkül egyre halkabban.- Elrontottam... Az én hibám... Segíts meghalnom!- kapaszkodtam belé.
- B-butaságokat beszélsz. Mindjárt itt lesz egy orvos.- fogta meg a kezem.
- Elegem van...- sóhajtottam majd elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudom mi történhetett csak arra ébredtem, hogy a szobámban vagyok és rengetegen álltak körülöttem.
- Kapott nyugtatót. Jobb már, igaz?- mosolygott kedvesen a pszichiáter.
Megvontam a vállam és visszahunytam a szemeimet. Lassan kiürült a szobám.
Reggel behívták a szüleimet és elújságolták nekik, hogy rossz kisfiú voltam. Persze megint én vagyok a hibás, az őrült és a közveszélyes. Állítólag a beszámíthatatlanságom miatt állandó megfigyelés alatt állok. Én ezt nem bírom... Tényleg bele fogok kettyózni. Vagy kivisz innen valaki vagy kiugrok az ablakon de ezt nem fogom végigcsinálni.
Szótlanul, élettelenül fekédeztem az ágyamban, úgy ahogy eddig.

<Zico>
Hiába vártam, nem vette fel a telefont. Magam mellé dobtam a készüléket, de egész éjjel rajta kattogtam. Reggel összeszedtem magam, és lementem Junhyung-hoz.
- Jó reggelt, hyung! Figyelj csak... tudnál adni nekem valami munkát? Nem olyat, mint régen. Nem akarok drogot árulni. Valami... mást.
- Hmm. Az egyik pultos srácom lelépett, beállsz a helyére? A többiek kitanítanak, a klubbot jól ismered. Van kedved hozzá?
- Té-tényleg? De... persze, oké. Csak gondoltam, oda profik kellenek.
- Egy nap az leszel. - vigyorgott. - Kedvellek Zico, te vagy az én öcsikém. Nem hagylak a szarban, mikor annyi éven keresztül vásárra vitted a bőröd és kitartottál. - kacsintott rám. - Este kezdessz, oké?
- Aha! Szuper! Köszi! - hajoltam meg, majd a konyhába mentem, hogy igyak egy kávét. Közben elgondolkodva szívtam a cigimet. Végül megint elővettem a telefonom.
" Hívtál. Visszahívtalak, de nem vetted fel. Biztos elaludtál addigra. Ha még érvényes a mondanivalód, írj. Vagy hívj. Ráérek. " - pötyögtem az üzenetet Kyung-nak. Küldés előtt elolvastam, elég  béna lett. Mindegy, ennél jobbat nem tudok. Megnyomtam a küldést, majd idegesen ledobtam a telefont az asztalra és a lábammal doboltam, amíg vártam.

<Kyung>
Mikor végre mindenki kitakarodott a szobámból, nyugodtan pihenhettem. Igazából egy kicsit felhúzott a bezártság és volt olyan, hogy rám jött a szabadulhatnék de tudtam, hogy már esélyem sem lenne.
Másik pillanatokban csak a halált láttam az egyetlen kiútnak ebből a redvás szobából. Van az a koplalási szint, ami után éhen lehet halni...
Aztán később feladva a harcot, üres fejjel, meghibbanva feküdtem az ágyamon.
Az egyik ilyen üres pillanatomat a mobilom rezgése zavarta meg. Belassulva a sok gyógyszertől vettem a kezembe és olvastam el. Minden betűjét megízleltem és feldolgoztam majd lomhán pötyögtem a választ.
"gyere ide! és mond a szemembe, hogy nem kellek már! mond, hogy rossz vagyok! hogy találtál nálam jobbat. hogy csak szórakozni kellettem. akkor legalább majd nem fog annyira fájni a halál..."

<Zico>
Mikor megérkezett a válasz, megugrottam kicsit. Kíváncsian nyitottam meg, közben a kávémba kortyoltam. Nem kellett volna. Majdnem belefultam a bögrébe, amikor felfogtam a tartalmát.
Felugrottam, kiöntöttem a kávét, elmostam a poharat és felrohantam a szobámba. Magamra kapkodtam a ruháimat, összeszedtem a cuccaimat, majd lerohantam és hívtam egy taxit.
- Hova ilyen sietősen? - pillantott rám Junhyung a papírjai fölött.
- A korházba. Kyung valami hülyeségre készül, beszélnem kell vele. Ő... í-írta, hogy menjek oda.
- Akkor menj. Sok sikert! - mosolygott rám.
- Köszi! - szusszantam, majd mikor meghallottam a dudálást, kirohantam, és bepattabva az anyósülésre bemontam a címet.
A sofőr látta, hogy ideges vagyok, ezért sietett, ahogy tudott. Gondolom, azt hitte, valakimet most vitte be a mentő.
Mikor leparkolt, hamar fizettem, majd beszaladtam, de a recepciónál megtorpantam.
" Itt vannak a szüleid? Apukád nem fog beengedni."

<Kyung>
Nem olyan mélyen aludtam, csak csukott szemmel pihentem. Zico újabb üzenete zavart meg.
"egyedül vagyok."- válaszoltam röviden majd félredobtam a mobilom és visszahunytam a szemeimet.

<Zico>
Megnyugtatott kicsit a válasza. Legalább az apukájával nem kell összebalhézzak. Mivel tudtam, hogy merre van, elindultam a lifttel az emeletre. A folyosókon azért körbekémleltem, nehogy valahol belefussak egy szülőbe vagy orvosba.
A kórterem előtt mély levegőt vettem. Izgatott voltam és féltem attól, hogy rossz vége lesz. Halkan nyitottam be. Kyung a megszokott ágyon feküdt, szemei csukva voltak.
Remegő lábakkal sétáltam oda, és leültem az ágy szélére, majd megérintettem a kezét.
- Szia. - suttogtam, hogy ha elaludt valami gyógyszertől, ne ijesszem meg.

<Kyung>
Hallottam, hogy nyílt az ajtó majd az ágy besüppedt mellettem.
Mikor Zico megfogta a kezem, testem összerezzent, szívem hevesen dobogott, szemeim lassan kinyitottam és elhúztam a kezem.
- Mond.- suttogtam erőtlenül.- Mond ki... És mindennek lesz értelme... Hallani akarom, hogy már nem kellek!

<Zico>
- Miért mondjak ilyet, ha nem igaz? - néztem rá értetlenül. - Mindig is kellettél és mindig is fogsz. Nem hazudok a szemedbe, csak mert azt kéred.
Zavarba hozott a kérése. Ha azért hívott ide, hogy viccet csináljon az érzéseimből, nagyon megharagszom rá.

<Kyung>
- Akkor...- néztem rá nagy, csillogó szemekkel. Teljesen összezavart.
- Akkor azt mond, hogy... Miért van most ez...- morzsoltam el egy könnycseppet.- Mert ennek így... Nincs értelme...- vettem egyre gyorsabban a levegőt. Teljesen magzavarodtam, pánikba estem és nagyon ki akartam keveredni ebből az egészből.

<Zico>
- Shhh, nyugodj meg. - csitítottam. - Vegyél mély levegőket. Nincs semmi baj. Én... tegnap is elmondtam, hogy mit érzek irántad. Ugyanúgy szeretlek, mint az elején. Ez az egész egy... az én hibám, hogy most itt fekszel. Felelőtlen voltam, tudnom kellett volna, hogy neked ez nem megy, és megelégedni avval, amit már megtapasztaltunk, és te is tudod, hogy milyen. Nagyon sajnálok mindent. Ha másnap megkerestelek volna.... akkor talán nem lennél itt.
A szívem hevesen kalapált. Örültem, hogy meghallgatott, hogy elmondhattam szemtől-szemben is, nem csak úgy, hogy elfordul tőlem.

<Kyung>
A párnába temettem arcomat és úgy zokogtam.
- S-sajnálom...- szipogtam a párnába.
De megembereltem magam, felszívtam a könnyeimet és nagyot sóhajtva néztem vissza Jiho-ra.
- Most mi lesz?- kérdeztem halkan, kicsit rekedt hangon.- Lassan a 4. hete nem ettem semmit... És tagnap meg akartam szökni de... nem sikerült. Szerintük beszámíthatatlan vagyok... Jiho... Innen soha nem fogok már kiszabadulni, csak ha a hullaházba visznek.- közöltem a szomorú tényt.

<Zico>
Pislogva hallgattam végig a beszámolót.
- Megszökni? Hova akartál menni ilyen állapotban? - néztem rá értetlenül. Bizonyára az neki is leesett, hogy ha hazamegy, úgyis visszahozzák. - Meg hogy nem vagy beszámítható. Ez marhaság, nem tudnak ők semmit. Azért, mert le akartál lépni, még nem vagy golyós. Nekem is elegem lenne. Azok után, ami történt, valahol... várható volt ez a pánikreakció.
Elmosolyodtam, és óvatosan a keze után nyúltam, de ezúttal nem húzta el.
- Viszont... enned kellene, ezt mindketten tudjuk. Az infúzión nem lehet örökké élni. Ha nem kezdessz el enni, tényleg soha nem lesz vége ennek a rémálomnak.

<Kyung>
- Ho-hozzád akartam menni. Megkeresni... És leszúrni a lábadról...- mosolyodtam el halványan de egy sós csepp megint elárult.
- A-azért nem lehet beszámítani... mert azt hiszik, hogy folyton öngyilkos akarok lenni... meg szökés közben okoztam egy kis galibát. Jiho...- sóhajtottam.
Erőtlenül fogtam a kezét és gondolkoztam.
- És... velünk mi legyen?

<Zico>
Halkan felkuncogtam azon, hogy engem akart levadászni.
- Velünk... nem tudom. Én... szeretlek, de... és ha megint megbántalak? Ha... elvesztem a fejem?
Hangos sóhaj tört fel belőlem.
- Te... mit szeretnél? Akarod, hogy ezentúl inkább csak barátok legyünk? Akkor... te is biztonságban éreznéd magad. Bárhogy döntesz, én... ahhoz tartom magam. Te vagy az én nyuszikám. Úgy  csináljuk, ahogy te szeretnéd. Csak töröljük ezt a hülye öngyilkos dolgot, mert a hideg ráz tőle.

<Kyung>
- Jiho...- cirógattam meg a kézfejét.- Én... Nem tudom.... Szeretlek. De... ez nekem most nem menne.- sóhajtottam és elfordítottam a fejemet.- Kezdhetnénk elölről? És lassabban?

<Zico>
Nem tudom, hogy lehet ezt már ezen a szinten, hogy minden volt köztünk, higy lehet újrakezdeni. De erre nem kérdeztem rá inkább, ő biztos tudja, hogyan  gondolta.
- Persze. - mosolyodtam el. - Ahogy te akarod, jó? Most... az a legfontosabb, hogy meggyógyulj és haza mehess. Tegyél meg mindent érte. Ha összeszeded magad, és látni fogják, hogy akarod, akkor... majd megbíznak benned és nem fognak semmivel piszkálni. Én pedig... egyenlőre megtartom a távolságot, amíg gyógyulsz, utána... elölről kezdjük.

<Kyung>
- Köszönöm szépen.- mosolyodtam el.- Tudod mit? Miattad nem adom fel.- nem tudom mi ütött belém. Talán... túlságosan is szeretem, de ez még lehet, hogy korai... Talán a sors iróniája, hogy ezelőtt még miatta akartam meghalni, most meg érte akarom túlélni.
- Jiho... Megölelsz?- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Nem tudom miért. Talán csak nagyon hiányzott az ölelése és az illata.

<Zico>
- Még szép! - csúsztam közelebb mosolyogva. Kicsit nehézkesen, de feltornázta magát, én pedig a karjaimba zártam.
Hosszú percekig bújtunk össze, közben lágyan cirógattam a hátát.
- Szeretlek. - suttogtam. Ahogy simogattam, éreztem, hogy rettenetesen lefogyott az elmúlt hetekben.
- Végigcsináljuk ezt együtt. Segítek, biztos van valami terápia erre. Meg majd veszek neked sütit, meg csokit, amikor már szabad lesz. - húzódtam kicsit hátrébb. - Nagyon sovány vagy, ez aggasztó. Szeretném, ha megint olyan lennél, mint régen.

<Kyung>
Olyan jó volt hosszú idő után ismét a karjaiban lenni. Megnyugodtam és szinte minden gondom eltűnt.
- Ígérem, hogy igyekezni fogok.- mosolyogtam rá.- Apát majd elintézem, ne aggódj.- simogattam meg karjait majd visszafeküdtem, mert az erőmből csak ennyi tellett.
- De, hogy az orvosoknak mit fogok mondani? É-én nem akarom, hogy arról... kérdezzenek. Mert akkor azt anyáéknak is elmondanák és azt nem akarom...- sóhajtottam.

<Zico>
Miután visszadőlt, a takaróját igazgattam addig, amíg ő megosztotta velem az aggodalmát.
- Ez nem így megy, nyuszika. Az orvosokat köti a titoktartás. Pont, mint a papokat. Ha... beszélsz egy pszichiáterrel vagy pszichológussal vagy akit ők javasolnak... és megkéred,hogy ez maradjon köztetek, akkor neki kötelessége hallgatni. Viszont jó lenne, ha beszélnél egy szakemberrel. Én... mindent megpróbáltam, de csak rossz vége lett. Ők... segíthetnek túllépni, tanácsokat adnak, szakszemmel nézik a dolgot, nem elfogultan, mint én. - fogtam meg újra a kezét.

<Kyung>
- D-de én félek... Jiho. Miért kellene ezt elmondanom egy idegennek? Ez kínos. Ki fog nevetni. Undorodni fog tőlem. Miben segíthetne ha egyszer ez már megtörtént? És a filmekben is mindig úgy van, hogy ha súlyos a dolog, elmondják a hozzátartozóknak. A szüleim ki fognak nyírni, ha megtudják, hogy egy ilyet nem mondtam el nekik. Én ezt nem értem... És nem akarom. Miért nem felejthetem el már végre?- kezdtem megint pánikba esni de észbe kaptam és uralkodtam magamon.- Sajnálom... De gondolod, hogy ez tényleg segíthet?

<Zico>
- Nézd! Tény, hogy sajnos ezen már változtatni nem tudunk. Ha lehetne, megtenném. De... nem tudod magad túltenni a dolgon. És én... nem tudok segíteni neked. Nem fog kinevetni, ez nem szégyen. Nekik az, de neked nem. Nincs miért rosszul érezd magad. Biztos nem fog kinevetni. Meg fog hallgatni és segíteni fog. A szüleid pedig... kérj teljes diszkréciót az orvostól, biztos vagyok benne, hogy számíthatsz rá. Az nem működött, hogy magadba fojtottad. Most próbáljuk meg így. Ha nem működik, vagy nem bírod, vagy köp a szüleidnek... meglépünk innen. Megszökünk együtt. - pusziltam meg a kézfejét.

<Kyung>
- De megígéred!- néztem rá nagy szemekkel, mire mosolyogva bólintott.
- Rendben. Akkor megpróbálom.- határoztam el magam. Ha ez kell a gyógyuláshoz. Megteszem. De ha ez sem segít... Komolyan teszek magammal valamit.
- Jiho én fáradt vagyok.- mondtam halkan.

<Zico>
- Nyugodj meg. Ha elárul, visszakérem a fegyvert Junhyung-tól, és levadászom azt az orvost. - vicceltem, hogy kicsit jobb kedve legyen. - Rendben. Aludj egy kicsit, jó? Menjek haza, vagy maradjak melletted? Estére sajnos mindenképp el kell mennem. Dolgozom ma este. De ne foglalkozz ezzel. Pihenj. - mosolyogtam rá biztatóan.

<Kyung>
Kedves volt tőle, hogy így kiállt mellettem.
- Maradj velem egy kicsit, kérlek.- szorítottam meg finoman a kezét.
Bólintott egyet, betakargatott majd megvárta míg elalszom.
Kíváncsivá tett ezzel a munka dologgal de inkább nem kérdeztem rá. Csak bízom benne, hogy semmi rossz dologba nem keveredett.

<Zico>
Karját cirógattam, amíg elaludt, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Csendben figyeltem a korház parkját, a sétálgató embereket, a mentőautókat.
Mikor meguntam, visszasétáltam, de nem az ágyra ültem, hanem a székre. Nem akartam felébreszteni. Halkan nyílt az ajtó, egy nővér lépett be.
-Üdvözlöm uram. Ön kicsoda? - kérdezte halkan, mert látta, hogy Kyung alszik.
- Én... a barátja vagyok. Remélem nem baj, hogy maradtam. Ő kérte, hogy üljek itt vele. - dörzsöltem a tenyereimet a térdemhez zavaromban.
- Nem, ha ez... jobb kedvre deríti a fiatalembert. Nagyon rossz passzban van. Ha ön jobb irányba tudja befolyásolni a gyógyulását... maradjon csak. - fogta meg a vállamat.
- Megígérte, hogy enni fog, meg akar gyógyulni. Hozzon majd neki vacsorát. Beszéltem vele, azt mondta, hogy mindent megtesz a gyógyulásért.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is, nincs egyedül a beteg. Este hozok neki valami könnyű vacsorát. Fokozatosan kell visszaszoknia az evésre. - hagyott magunkra a nővér.
Csendben ültem, mosolyogva figyeltem az alvó, sápadt szerelmemet.

<Kyung>
Nem tudom mennyit aludhattam de mikor megébredtem láttam, hogy egy infúziót is cseréltek de Jiho mellettem maradt. Talán kora délután lehetett.
- Szia.- susogtam neki erőtlenül.
Jól esett az alvás, jobban éreztem magamat tőle.
- Nagyon unalmas volt engem bámulni miközben alszom?- érdeklődtem. Nem is értem, hogy lehettem ilyen önző, hogy arra kértem, hogy az egész napját velem töltse.

<Zico>
- Szia, kiscica. - üdvözöltem mosolyogva. - Nem, szívesen maradtam melletted. Szeretem nézni, ahogy alszol. - hajoltam előre, és kisimítottam arcából az odalógó tincseket. - Volt itt egy nővér. Megkértem, hogy hozzon neked majd valami vacsorát, mivel az ebédet átaludtad, én pedig nem akartalak felébreszteni. Nem kérsz valamit? Egy kis teát? Vagy valami mást? Lemegyek a büfébe érte neked, ha akarod.

<Kyung>
- Nem, köszönöm, kedves vagy. Maradj csak itt. Te nem vagy éhes? Ettél ma egyáltalán? És hányra kell menned? Mit dolgozol? És a sulival mi lesz? A szüleid mit szóltak?- bombáztam a kérdéseimmel. Szegény azt sem tudta, hova kapjon hirtelen, melyiket válaszolja meg elsőnek.
- Ne haragudj...- hajtottam le a fejem.- Nem sok közöm van hozzá, bocsi. Csak aggódok. De nem is tudom miért... Nagy fiú vagy...

<Zico>
- Ne viccelj, persze, hogy közöd van hozzá. Te nem csak a párom voltál, hanem a legjobb barátom is vagy. Kérdezhetsz bármit bármikor. Csak nem tudtam hirtelen, merre kezdjem. - vigyorodtam el. - Ömm... a nem lakom már otthon. Gondolhatod, hogy nem örültek neki, anyám könyörgött, hogy maradjak. Most Junhyung-nál lakom, ideiglenesen. Ma este kezdek, pultos leszek Junhyung klubjában. Ott, ahol együtt is voltunk. A suli... hát... nem hiszem, hogy befejezem. Pénzt kell keresnem, hogy el tudjak költözni, nem akarom kihasználni a vendégszeretetét. De a suliban meg nem tudnék figyelni, ha egész éjszaka dolgozom. - meséltem. - Ha lesz pénzem, keresek egy albérletet valahol. Ma este nyolcra megyek. Amíg tanulok, addig csak kisegítő leszek. Amúgy nem vagyok éhes, megszoktam, hogy imitt-amott eszek. Te fontosabb vagy, mint egy szendvics.

<Kyung>
- Jiho...- fogtam meg a kezét.- Biztos vagy benne, hogy ez így jó lesz? Miért mentél el a szüleidtől? Bántottak? Figyelj... Szerintem Te még ráérsz a munkával. Jobb lenne ha befejeznéd a sulit... Olyan jó képességeid vannak. De ez az én véleményem. Nem akarok beleszólni, egyszer már elrontottam így. Csak arra kérlek, vigyázz magadra, jó?- néztem rá nagy szemekkel.

<Zico>
- Dehogy bántottak. Csak ha ott maradtam volna, akkor faggatni kezdtek volna, hogy mit csináltam veled. Meg... a szobám rád emlékeztetett. - hajtottam le a fejem. - Nem mernék visszamenni, nem tudnék a szemükbe nézni. Én... nem vagyok olyan jó nekik, mint a bátyám. - sóhajtottam. Kezdett kínos lenni a dolog. - Nincs más választásom. Nem élhetek örökké hyung nyakán. A suli... ez most így alakult. De te gyógyulj meg és mindenképp menj vissza, oké? Neked végig kell csinálnod, hogy ne egy bárban kelljen dolgoznod, hanem valami jobb helyen. - szorítottam meg kicsit a kezét. - Te nem rontottál el semmit. Én rontottam el, és vállalnom kell a következményeket.

<Kyung>
- Ne mondj ilyeneket kérlek. Te semmivel sem vagy rosszabb a bátyádnál. És anyukád imád téged. Most biztos nagyon szomorú. Annyira sajnálom, hogy így alakult.- sóhajtottam mélyet. Hiába mondta, tudtam jól, hogy én is hibás vagyok.
- Meddig maradsz?

<Zico>
- Nem tudom. Innen elég egy óra nekem a klubig, de ha egyedül akarsz lenni... elmehetek. -köszörültem meg a torkom.
Hiába vigasztalt, tudtam, hogy csak miattam csinálja. A bátyám, velem ellentétben tökéletes gyerek, akire büszkék lehetnek. Anya szeret engem, mert a fia vagyok, ráadásul a kisebbik, aki világ életében nagyon anyás volt.
- Amúgy sem kellek oda. A szüleink átjárnak egymáshoz, a tieid, és a nővéred biztos neheztel rám. Így mindenkit megkímélek a kínos találkozásoktól. És a bátyám sem keveredik miattam fasírtba a nővéreddel. Woonie megvédett engem mindig is, még akkor is, mikor én voltam a hibás. Jobb nekik így. - mosolyogtam, de csak hogy leplezzem, hogy mennyire egyedül érzem magam.

<Kyung>
Annyira fájt ezt hallanom tőle. Majdnem beleszakadt a szívem. Végeredményben én tettem tönkre. Miattam van ez az egész galiba.
- Jiho... Elhiszed, hogy nekem akkor is jobb vagy a bátyádnál?- igyekeztem bátorítani és több életet, önbizalmat önteni belé az igazsággal.-  Maradsz?- kérdeztem halkan.

<Zico>
- Persze. Ameddig csak akarod. - cirógattam karját. - Aranyos vagy, tényleg. Pedig találnál jobbat is, mint egy balhés, lecsúszott srácot.
Egy ideig csendben ültünk, ujjaim nem eresztették kezét és karját. -  Ezért szerettelek meg, mondtam már? Mert az első pillanattól elfogadtál így. Nem próbáltál megmenteni magamtól, csak megérteni akartál. És szerettél, amivel elérted, hogy magamtól akarjak megváltozni. De most már mindegy. Keményen fogok dolgozni, és ügyelni fogok, hogy ne hanyagoljalak el. Jövök hozzád, meg majd a eléd megyek a sulihoz... szóval fel a fejjel. - pusziltam meg kézfejét mosolyogva.

<Kyung>
- Ölelj meg, macim.- kértem lebiggyesztett ajkakkal miközben a kezeimet nyújtogattam felé széttárva.
Kicsit feljebb csúsztam és vártam, hogy magához szorítson. Félve, vigyázva ölelte magához gyenge, csontos testem.
Halkan pityeregtem a karjai között. Annyira elcseszettnek éreztem mindent.
- Sa-sajnálom.- szipogtam halkan.

<Zico>
- Nem kell, ne sírj. Mondtam, hogy ne hibáztasd magad. - lágy hangon beszéltem hozzá, közben finoman simogattam. - Most kicsit nehéz lesz az elején, de neked semmi miatt nem kell aggódnod. Mindent megoldok,  igyekszem veled is mindent jól csinálni és mindent megadni neked. Neked annyi a dolgod, hogy meggyógyulj, iskolába járj és boldog legyél, oké? - húzódtam hátrébb, majd pillangópuszit leheltem a homlokára.

<Kyung>
- Jihooo...- zokogtam a nevét. Ahogy erőmből tellett úgy kapaszkodtam belé.
Képtelen vagyok ezt mind elvárni tőle. Eleget szenvedett és most én taszítottam vissza ennek a sűrűjébe.
- Hogy tehetném meg ezeket ha tudom, hogy közben Te nem vagy boldog. Miért kéred ezt tőlem?- töröltem le a könnyeimet.

<Zico>
- Nyugodj meg, ne sírj, kérlek. - öleltem meg újra és gyengéden ringatni kezdtem. - Azért kérem, mert boldoggá akarlak tenni. Szeretlek és mindent meg akarok adni neked. Teljesíteni az álmaidat. Én pedig boldog leszek, ha a közeledben lehetek. Akár mint egy barát, akár mint... több, mint egy barát. Mikor majd kihevered ezt az egészet.
Próbáltam lelket önteni belé, jobban aggódott értem, mint bárki. Ez jól esett, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Meg kell gyógyulnia és ehhez sok energia kell. Ne pazarolja ilyesmikre, mint az aggodalom.
- Beszéljünk valami másról, jó? Nem akarom, hogy szomorkodj.

<Kyung>
- Szeretlek Jiho.- sóhajtottam.- És ígérem, hogy mindent megteszek, hogy Te is boldog lehess.- távolodtam el tőle egy kicsit, hogy láthassam az arcát.
Csendben ölelkeztünk, simogattuk egymást de olyan hamar elment az idő. Csak arra eszméltünk, hogy a vacsorámat hozzák.
- Szép estét.- köszönt mosolyogva az ápolónő.- Minden rendben?- kérdezte, mire bólintottam.- Akkor hoztam egy kis vacsorát. Jó lenne ha ezt megenné.- tette elém a tányért.
Valami babakajához hasonlító, sűrű pépes valamit tett oda nekem.
Fintorogva fogtam a kanalat és az étel felett köröztem vele végül beletúrtam.
- Na. Rajta. Csak ügyesen.- biztatott a nővér.- Segítsek?- fogta meg a kezem mire elhúzódtam és hevesen ráztam a fejem, hogy ne.
Jiho-ra pillantottam, aki enyhén mosolyogva izgult értem.
Tovább turkáltam a pépet majd a kanálon egy keveset felemeltem. Izgalommal figyeltek mindketten. Lassan az ajkaimhoz emeltem, szétnyitottam őket, behelyeztem a falatot majd fintorogva ízlelgettem végül egy nagyot nyelve tüntettem el.
Fúj de rossz volt... Bleh... De azért a két örömteli arcért megérte.

<Zico>
- Ügyes vagy, csak így tovább. - biztattam, majd kis habozás után újabb falatot evett. Mi csak mosolyogva figyeltük.
- Egyél csak. Mikor végeztél, nyomd meg a nővérhívót és visszajövök a tányérért. - hagyott magunkra a nővérke.
- Nagyon ügyes  vagy. Büszke vagyok rád. - tapsoltam meg bátorítva.
Pár kanálka után szünetet tartott, én pedig azt hittem egy pillanatra, hogy feladja, de pár perc múlva megint nekifutott.
Mikor nagyjából végzett, letette, én pedig egy szívószálat tettem a poharába és elé tartottam.
- Nem volt valami finom igaz? - húztam el a szám. - De majd idővel biztos kapsz jobbat, csak fokozatosan kell visszaszoknod az evésre.
Mikor leöblítette pár korttyal, elvettem előle a tányért és a szekrényre helyeztem, a pohárral együtt. - Most pihenj. Ettől a trutyitól lassan, pár nap alatt majd kicsit erőre kapsz. - az órámra pillantottam. - Sajnos nekem indulnom kell. Hosszú éjszakám lesz. Reggel alszok valamennyit és majd jövök hozzád. Hozzak valamit neked?

<Kyung>
Hát ha ettől a szartól nem halok meg, akkor már csak jobb lehet minden...
- Nem kérek semmit, köszönöm.- mosolyogtam rá.- Csak vigyázz magadra és majd pihenj.- fogtam meg a kezét.- Szeretlek Jiho.- szusszantam valamivel jobb kedvűen.
Rám mosolygott, lehajolt hozzám, adott két puszit majd magamra hagyott.
Rövid idővel később kicsit rosszul éreztem magam. Émelyegtem, fájt a hasam, szédültem.
Gyorsan megnyomtam a nővérhívót, mire mosolyogva jött be az ápoló.
- Sikerült megenni?
- Igen... De... Rosszul vagyok...- fogtam a hasam. Mély levegőket vettem, hogy le tudjam nyugtatni a gyomromat. Semmi kedvem sem volt kihányni azt az izét...
- Kiviszem ezeket és hozok injekciót.- szaladt el a nővér a tányérommal majd egy szurival tért vissza szinte azonnal.
- Így ni...- nyomta bele az átlátszó anyagot az infúziómba.- B6 vitamint kapott, ettől hamar elmúlik a hányinger. Sajnos ez ezzel jár. Még néhány napig, hétig a gyomra ki akarja lökni a szilárd ételeket, mert nincs hozzászokva. De ha ezt nem engedjük neki, feladja és apránként meg fogja szokni. Egy nap nem ehet olyan sokat, mert most nagyon össze van szűkülve a gyomra. Csak szép fokozatosan. Most pihenjen. Nemsokára hat a gyógyszer. Ne hánytassa meg magát, igyekezzen inkább visszatartani.- mosolygott rám kedvesen mire bólintottam és visszafeküdtem.

18. Rész

<Kyung>
Reggel az ébresztő rikácsoló hangjára keltem. De valahol a szoba másik végében egy másik mobil is csengett. Szédülve, kelletlenül másztam ki az ágyból és kerestem meg a zajos készüléket. Jiho itt hagyta a mobilját. Kinyomtam rajta az ébresztőt és visszaestem az ágyba.
Annyira visszaaludtam, hogy késve siettem az iskolába.
- Reggeli?- szólt utánam anyu.
- Nincs időm.- kapkodtam a cuccaimat.- Jiho holmijait vidd át majd, kérlek. Szeretlek. Szia.- léptem ki az ajtón sietve és az iskoláig meg sem álltam a rohanással.
A kapuban megpihentem egy kicsit, mert pont időben voltam. De annyira megszédültem, hogy muszáj volt megpihennem.
Aztán kezdődhetett a mókuskerék... Valahogy sejtettem, hogy Zico nem fog bejönni. Nekem sem kellett volna. Feleslegesen kínzom magam csak...

<Zico>
Egész éjszaka a sötétbe bámulva kattogtam, de sehol nem találtam hibát a forgatókönyvben, csak ott, hogy durván fogalmaztam, mielőtt kidobott volna.
Reggel lementem, hogy hátha van kávé. Junhyung nagy kávévedelő, szóval biztos lesz.
- Jó reggelt,  Rómeó! Pattanj le, halljam mi van. Reggeli?
- Nem kérek. Csak egy bögre kávét. - gyújtottam rá, majd öntöttem ki magamnak a fekete mérget.
- Szóval?
- Szóval... -  kezdtem. - Szakítottunk. Tudod, mi történt vele a múltban. Bepánikolt, majd összekaptunk, mert szarul fogalmaztam meg azt, hogy nem bántanám soha, mire kihajított. Szó szerint. Kivágott a szobából és mehetek. Ezért összepakoltam, és leléptem otthonról, mert nem akarok senkivel beszélni, nem akarok suliba menni, nem akarok leülni mellé. Ő a padtársam,milyen ciki lenne mellette kuksolni, azok után, ahogy tegnap balhéztunk.
- De ti még le sem... soha? - nézett rám érdeklődve.
- De igen. Csak mindig oda kellett figyeljek, mert egy durvább érintés, és megijesztettem. Tegnap előtt este bejelentettük a kapcsolatunkat "hivatalosan"  a családjainknak, erre tegnap kibaszott a fenébe.
- Ez kemény. - rágott maga elé bámulva. - De neki sem könnyű.
- Tudom. És elismerem, hogy bunkó dolog volt az, ahogy felháborodtam, amiért a pánikrohama után azt kérdezte, hogy miért akarom bántani. De... szarul esett, hogy egyáltalán megfordult a fejében. Azért... nem mindenki tepert volna ennyit érte. Nem lett volna ennyire türelmes. Erre meg... áhh, hagyjuk. Én sem vagyok normális. Belefolytam ebbe az egészbe, alig ismertem, de megvertem érte egy embert és meg is fenyegettem, gondoltam legalább a bizalom kialakult akkor. De... mindegy, csak most had szellőzzön a fejem. - slukkoltam le bánatosan a cigimet.
- Hát öcskös, sok sikert. Itt addig maradsz, amíg akarsz. De azért rágd át alaposan. Nagy volt a szerelem, ahogy láttam.
- Részemről most is az. - halkult el a hangom, majd csendben iszogattam a kávémat.

<Kyung>
Utolsó óráról lelépve, lassan ballagtam kifelé az életemet megkeserítő épületből.
- Jössz menzára?- szökdelt mellém Yookwon.
- Nem.- zártam le ennyivel.
- Mi ütött beléd egész nap?
- Semmi.- vontam vállat.
- És Jiho hol van?
- Mit tudjam én...- vontam vállat.
- Kyung. Mi a baj? Összevesztetek?
- Csak egy kicsit...- sóhajtottam.- Na jó étvágyat. Szia.- váltam el tőle a menzánál. Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy semmi bővebbet nem árultam el de egyszerűen levegőt sem bírtam venni nemhogy beszélni.
Remegő lábakkal, szédülve jutottam el a buszmegállóig és szinte úgy szédültem le a padra. Borzasztóan rosszul éreztem magam de tudtam, hogy ez a kiérdemelt jutalmam mindenért.
Lassan vesztettem el egyensúlyomat, hallásom tompult, szemeim lassan lecsukódtak és csak annyit éreztem, hogy zuhanok de valaki megfogott.

<Zico>
Egész nap a kertben, egyedül ültem. Junhyung reggeli után elment valami üzleti ügyet intézni, én pedig csak ültem ott egy ideig, majd inkább kiköltöztem a hintaágyra.
Folyton rá gondoltam. Hiányzott, de mindketten elcsesztük. Talán jobb is nekünk külön. A múltkor is kibékültünk, mégsem bírtuk sokáig. Nem egy világhoz tartozunk. Jobb pasit érdemel, nekem túl mocskos az ízlésem, túl sokat várok el tőle.
Annyira elbambultam, hogy észre sem vettem, hogy hyung hazajött, csak mikor lehuppant mellém.
- Hoztam pizzát. Ha éhen halsz, senkinek nem lesz jobb. - nyújtotta felém a dobozt.
- Kösz. - bontottam fel, majd lassan, magamat kényszerítve gyűrtem le egy szeletet.
- Egyél még! - szólt rám Junhyung.
- Nem kell. Rosszul vagyok.
- De te imádsz enni!
- Csak nem most. - sóhajtottam. - Felmegyek, szédülök. - álltam fel, majd felsiettem, és a fürdőbe rontva görnyedtem a vécé elé. Ami bement, az most  ki is jött.
Összekapartam magam, és a szobába mentem. Ideges voltam. Szédültem és rossz érzésem volt.

<Kyung>
- Kyung... Hahó... Azt Istenért... Ébredj már...- hallottam tompán egy kevésbé ismerős hangot aki közben az ölében tartotta remegő testemet és az arcomat simogatta.
Alig volt bármihez is erőm de összeszedtem magam és kinyitottam a szemeimet.
- Na hála Istennek!- sóhajtott fel valamivel megkönnyebbülve felettem Jaehyo.
Értetlenül és lassan megfontolva néztem körbe.
- Mi van veled Te fiú? Rettentően sápadt vagy, ki vagy száradva, remegsz és ha nem kaplak el még mindig a földön szenvednél.- vont kérdőre de nem válaszoltam neki csak megráztam a fejem.
- Kihívtam a mentőket, mindjárt itt lesznek, csak addig bírd ki.- húzott jobban az ölébe és lassan ringatni kezdett, közben az arcomat cirógatta.
Miért? Miért pont Ő és miért nem hagyott elpusztulni?
Remegve szédültem karjai közt, látásom egyre homályosabb lett a gyomrom pedig szinte borsó nagyságúra szorult össze és  fájóan görcsölt, mintha ki akart volna szakadni.
Nem kellett sokáig bírnom, mert a sarkon már láttam bekanyarodni a mentőautót, ami értem jött.

<Zico>
Nem találtam a helyem sehol. Ez a furcsa, szorító érzés nem múlt el, én pedig kezdtem bekattanni. Valami történt vele! Vagy csinált valamit magával.
Már indultam volna, hogy na most hazamegyek, aztán rájöttem, hogy teljesen elment az eszem. Dehogy mész haza, Zico! Ülj le a fenekedre, csak bebeszéled magadnak, mert hiányzik. Folyton ezt műveled! Hagyd élni, ti már nem tartoztok össze.
Az ágyra dőltem, becsuktam a szemem. Próbáltam mély levegőket venni, hogy lenyugodjak. Még a telefonom sincs nálam, hogy valakit ráállítsak, hogy figyelje. Talán ez egy jel, hogy ne tyúkanyósodjak felette.
Elaludhattam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, már sötét volt.

<Kyung>
Amint kiértek a mentősök ismét elvesztettem az eszméletemet de már nem izgatott annyira, hiszen jó kezekben leszek, tudtam.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el, mit csináltak velem de a világ egy időre megszűnt létezni számomra. Amíg eszméletlenül volt a testem valahogy az univerzumban, minden gondom megszűnt. Semmi fájdalmat sem éreztem és senki sem hibáztatott engem.
Nem tudom hol lehettem és mennyi lehetett az idő, de mikor pilláim megemelkedtek halványan besütött a nap a kórházi szobámba.
Lassan kémleltem körbe, hogy fokozatosan fel tudjam dolgozni a környezetemben lévő dolgokat. Anyu egy széken görnyedt, Isten tudja mióta, apa pedig az ablakban ácsorgott és kifelé bámult. Kezeimre pedig furcsa gépezetek voltak kötve infúzióval együtt.
Halkan nyöszörögve hívtam fel magamra a figyelmet mire mindketten rám emelték a tekintetemet.
- Fiam.- szaladt hozzám anyu.- Mi történt veled? Miért tetted ezt?- nézett rám könnyes, csalódott szemekkel.
Mindennél jobban fájtak ezek a pillantások. Sosem akartam volna nekik rosszat... Borzasztó ember vagyok. Önző... De senki sem tudja, hogy min mentem keresztül. Elviselhetetlen fájdalmakat éltem át akkor. Jiho pedig csak úgy dobálózott azokkal a szavakkal...
Elfordítottam a fejem és mély levegőket vettem. Még egy újabb sírógörcshöz sem volt erőm de a megszólaláshoz sem. Rettentően szörnyen éreztem magam. Változatlanul meg akartam halni. Hülye Jaehyo, mi a fenéért volt ott akkor és mentett meg. Miért nem döglöttem éhen?!

<Zico>
Lementem, de ma este nem voltak vendégek a házban.
- Hyunnng! Merre vagy? - jártam körbe a földszintet.
- Ebédlő! - kiáltott vissza, mire arra vettem az utamat.
Épp vacsorázott, de én rá se bírtam nézni a kajára, ezért inkább a falat bámultam.
- Gyere, és egyél valamit. Hallottam a délutáni akciódat. Ha nem eszel rendesen, én nem hívom ki hozzád a mentőt. Ide nem kellenek zsaruk, tele van a ház fegyverrel, droggal meg alkohollal.
Meglepődtem, de tudtam, hogy úgysem hagyna meghalni.
Ettem valamennyit, majd kibontott egy üveg whiskyt, és megittuk. Közben elsírtam neki a bánatomat, és részegen már arra is hajlandó lettem volna, hogy Kyung-ék házának  küszöbén térden állva könyörögjek neki, hogy bocsásson meg.
Így ment ez napokig. Alig ettem, épp csak, hogy ne ájuljak el, esténként pedig jól leittam magam. Junhyung jó vendéglátónak minősült, hagyta, hogy igyak, amennyit bírok, becipelt, mikor nem bírtam mozdulni és még füves cigit is adott.
Egyre szarabbul néztem ki, de nem érdekelt. Az káros anyagok nélkül nem bírtam elviselni a hiányát és a fájdalmat, ami a mellkasomat szorította.

<Kyung>
Nem szóltam senkihez semmit. Anya hiába próbálta kiszedni belőlem, hogy mi a baj, neki képtelen lettem volna elmondani meg főleg apának. Bár annyit levágtak, hogy Jiho-val lehetett valami, máskülönben itt lenne mellettem. Apa egy kissé pipa is lett rá de egyszerűen nem volt erőm elmagyarázni nekik, hogy felesleges ez az egész.
A napok során egy falat sem ment le a torkomon sem egy korty innivaló. Egyszerűen mikor megláttam a kaját, könnybe lábadtak a szemeim és egy belső erő azt súgta, hogy nem szabad megennem. Egy ilyen mocskos, szemét ember, mint én nem érdemel ételt.
Kezdtek egyre jobban kétségbeesni a szüleim de még az orvosok is.
Anyu egyik nap behívta Yookwon-t, abban bízva, hogy hátha a legjobb barátomnak megnyílok.
Kétségbeesetten méregetett Yookwon és Minhyuk is. Próbáltak szóra bírni de ez még nekik sem sikerült. Szegény Kwonnie magát hibáztatta, pedig egy pillanatig sem az Ő felelősségén múlott ez az egész. Ez csak az én hülyeségem.
Napok elteltével egyre jobban elegem lett az életből és abból a szenvedésből, amit velem műveltek.
Esténként kiszedtem magamból az infúziót csak, hogy egy kicsit szabadabbnak érezhessem magam. Aztán az ebédet rend szerint a falhoz szoktam vágni tányérostul, mindenestül.
Néha mikor egyedül voltam, rám jött egy-egy apró sírógörcs. Depresszióba estem. Hallottam egyik reggel, hogy az orvos a nővérrel konzultál. Valami pszichiátriát is emlegettek. Na azt várják ki fél lábon, míg én oda kerülök! Nem vagyok bolond!

<Zico>
A napok elteltével olyan lettem, mint egy függő alkoholista.
- Anyámék szerintem a zsarukkal kerestetnek. - nézegettem a poharam alján a vodkát, majd legurítottam.
- Akkor miért nem hívod fel őket? - hunyorgott rám Junhyunk.
- Nincs nálam a telefonom. Ha meg a tiedről hívnám, megtudnák, hol vagyok. - vontam meg a vállam.
Csengettek, mire hyung felállt, és magamra hagyott. Én csak tovább szívtam a cigarettámat.
- Hyung, segítened kell! - hallottam meg B-Bomb hangját a bejáratnál. - Zico eltűnt, a szülei már köröztetik. Kérlek  kerestesd meg, te biztos megtalálod hamarabb! Kyung kórházban van, és nem mond semmit!
- Nyugodj meg, Minhyuk. - csitította a főnök. - Zico-t nem kell keresni, itt van a nappaliban.
- Mi? Az a rohadék! Engedj be, szétverem a fejét!
Nem kellett sok, és barátom megjelent a nappaliban, majd felrángatott a kanapéról, és közelről fröcsögött a képembe.
- Mit képzelsz te magadról, mi? Mit képzelsz, ki vagy te? Így eltűnni, senki nem tud semmit rólad! Elment az eszed?!  A szerelmed haldoklik, te szemétláda, te meg itt iszogatsz? Tedd le azt a szart! - verte ki a poharat a kezemből.
Nem szóltam semmit, csak feltört belőlem minden. Minhyuk vállára borulva zokogtam, mint egy kisbaba. Magához ölelt, és a fejemet simogatta. Felsőjébe kapaszkodva zokogtam.
- Az én hibám! Miattam van! - fakadtam ki. - Tönkre tettem! Az... én hibám!
- Jól van, szedd össze magad! - emelte meg a fejemet. - Ülj le, és mondd el mi volt.
- Nem! Azt mondd el, hogy van! Tudni akarom! Nagyon rosszul van?
Szomjaztam minden információra.
- Kórházban van. Nem eszik, nem beszél. Infúzióval tartják életben. - mondta halkan.
- Jesszus! - ültem le, majd arcomat a kezeimbe temettem.
Mit tettem? Tönkre tettem azt az embert, akit mindenkinél jobban meg akartam óvni. Egy rohadék vagyok, meg sem érdemlem azt az angyalt.

<Kyung>
Már olyan terveket forraltam a fejemben, hogy megszökök a kórházból. Minél előbb.
Az orvos a reggeli viziten valóban megemlítette az elmeosztályt.
- Ha így folytatja a fiatal úr, kénytelenek leszünk felvinni a pszichiátriára.- próbált rám ijeszteni de nem jött be neki. Bár a szüleimet kissé megrázta ez a hír.
- Még így sem hajlandó enni vagy beszélni?- érdeklődött az orvos mire csak elfordítottam a fejem és bámultam ki az ablakon.
- Hát rendben. Nincs más választás. Ma délelőtt felvisszük a negyedik emeletre és majd ott átveszik a kollégák.- anyu halk zokogásban tört ki. Majdnem megszakadt a szívem miatta. Egy könnycsepp gördült le arcomon majd inkább megvontam a vállamat. Tegyenek amit akarnak. Rajtam semmi sem segít már.
Visszafeküdtem az ágyba és vártam, hogy kiürüljön a szoba. Bellül dühöngtem, törtem, zúztam, tajtékzottam... De egyszerűen erőtlen voltam, hogy ezt ki is mutassam.
Még ebéd előtt beültettek egy tolókocsiba és minden cókmókommal feltoltak az emeletre. Látni akarták, hogy valóban úgy viselkedem-e, mint ahogy azt nekik elmondták.

<Zico>
- Bemegyek hozzá! - ugrottam fel végül.
- Ilyen állapotban? Biztos, hogy nem! - állított le B-Bomb. - Hogy nézel ki? Csak még jobban megijesztenéd.
- De... - kezdtem.
 - Semmi de, igaza van. - vette át a szót Junhyung. - Elég volt ebből az életmódból. Menj fel, aludd ki magad, reggel mosakodj meg, egyél valamit és  menj be hozzá. Be sem engednének ilyenkor.
Kénytelen voltam beleegyezni. Hyukkie feltámogatott, és befektetett az ágyba, majd  félálomban hallottam, hogy telefonál, hogy megvagyok.
- Mondd meg neki... hogy... szeretem. - motyogtam, majd elnyelt a sötétség.
Másnap nehezen keltem, de összeszedtem magam, mert nehéz napok várnak rám. Valószínűleg nem is akar majd látni.
Lezuhanyoztam, megborotválkoztam, fogat mostam, majd felöltöztem normálisan és lementem a konyhába. B-Bomb az asztalnál ült, de egyedül volt.
- Junghyung-nak dolga van, de én itt maradtam, hogy ha meggondolnád magad, elrugdossalak a kórházig.
- Hogy aztán onnan kirugdosson az apja? - ültem le, majd enni kezdtem.
- Megérdemelnéd. A fia miattad van kórházban hetek óta. Depressziós. Yookwon azt mondta, hogy fel akarják vinni a pszichiátriára.
Mély levegőt vettem. Te jó isten, mit tettem?
Reggeli után a kórház felé indultunk. A belvárosban megtorpantam az egyik ajándékos előtt. - É-én... vehetek neki valamit? Vagy csak így menjek oda?
- Gyere, vegyünk neki valamit. - mosolyodott el az ötletre barátom.
Bementünk, de elég idétlenül éreztem magam. Végül egy kicsi macit vettem, ami szívecskét tart a kezében.
Csendben haladtunk a kórházig, a recepción Minhyuk érdeklődött, hogy merre találjuk Kyung-ot.
- Nem fogja elfogadni. Látni sem akar majd. Gyűlöl engem. - suttogtam kétségbeesetten.
- Neked kell lépned. Ha nem tűnsz el, nem fajult volna eddig a dolog.
Tudtam, hogy igaza van, mégis rettegtem. Megugrottam, mikor a liftajtó csilingelve kinyílt.
Hyukkie szó szerint húzott tovább. Nem akartam menni. Nagyon nem.
Az ajtó előtt a szülei az orvossal beszélgettek, és mikor az apukája észrevett, tudtam, hogy most végem van.

<Kyung>
Élettelenül feküdtem az ágyamban. Anyáék épp látogatásból mentek haza. Feladták. Elfogadták, hogy a fiúk megbolondult és egy őrült lett.
Kintről hangos szavakat hallottam de nem tudott érdekelni. Befordultam a fal felé és csak néztem magam elé.
A pszichiáter szerint hosszú terápia elé nézek, ami ráadásul kettős. Ki kell beszélnem magamból a bajokat, lelkileg valahogy fel kell fejlődnöm és meg kell tanulnom újra enni.

<Zico>
- Még van képed idejönni? - esett nekem, teljesen jogosan az apa. - A fiam miattad van ilyen állapotban! Ki tudja, mikre kényszerítetted! Nem is akart veled lenni, csak te terrorizáltad! Neked kellene ott feküdnöd, nem neki! - üvöltött velem, miközben felkent a falra.
- Nem kényszerítettem semmire, uram. Szeretem, imádom a fiát. - suttogtam halkan, mert alig kaptam levegőt.
- Szereted? Hogy mersz ilyet mondani? Ezek után? Bíztam benned, Jiho! Azt ígérted, vigyázol rá!
- Uram, kérem! Ez egy kórház! - csitította az orvos.
- Nem érdekel! Ő menjen el innen! Semmi keresnivalója itt. Az ő hibája minden!
- Rendben, nyugodjon meg. - húzta el tőlem. - Kérem, távozzon. - fordult felém az orvos.
Megadóan bólintottam, majd a lift felé indultam, Minhyuk pedig követett. Beszálltam, és nekidőltem az oldalának. Hyukkie megnyomta a gombot, de csak egy emeletet mentünk le, ott kirángatott.
- Mit művelsz? - pislogtam rá értetlenül.
- Mindjárt lelépnek. Akkor bemész hozzá. - magyarázta a tervet.
- De... nem akar látni. - leheltem halkan.
- Az apja nem akarja, hogy lásson. A kettő nem ugyanaz. Figyelj! Lehet, hogy most elzavar, de ne add fel! Ti összetartoztok. Ő is szeret, csak nagyon sok seb van a lelkén. De te meggyógyíthatod, csak kérj bocsánatot és ne add fel! - lelkesített, majd megragadta a kezem, és elindult.
A lépcsőn mentünk vissza, Minhyuk ment elől, és minden sarkon előrement, hogy leellenőrizze, hogy tiszta-e a levegő.
A kórterem előtt leült a padra, és intett, hogy menjek be.
Mély levegő után, halkan nyitottam be. Kyung befelé fordulva aludt. Odasétáltam, és leültem a székre.
- Szia kicsim. - mondtam halkan. - Jobb is, hogy alszol, legalább nem zaklatlak fel avval, hogy idejöttem. Én... annyira sajnálom, hogy ezt tettem veled. Miattam vagy itt, mert egy bunkó vadállat vagyok. Megértem, ha soha többé nem  akarsz látni. Nem adom fel könnyen, mindent megteszek, hogy megbocsáss. Ha nem is fogadsz vissza. - vallottam halkan. Könnyebb egy fokkal, hogy nincs ébren, legalább el merem mondani a bocsánatkérésemet. - Hoztam neked egy macit. Egy kicsi Zico-t. Hogy...- fátyolosodtak el a szemeim. -  őrizze az álmaidat. Mivel engem is mindig a macidnak szólítottál. - éreztem, hogy az arcomat végigszántják a könnyeim. - Szeretlek! Egy hülye vagyok, aki folyton megbántott és ide juttatott téged. De... nagyon szeretlek és nem bírom nélküled. Hiányzol. Majd... beszökök újra, mikor ébren leszel. Remélem, nem törlek össze még jobban avval, hogy idejövök. - tettem a párnájára a mackót.

<Kyung>
A szökési tervem szövögetése közben- mert eldöntöttem, hogy én akkor is elmegyek innen és megszűnök létezni- hallottam, hogy nyitódott a szobám ajtaja. Nem mozdultam meg, gondoltam, hogy a szüleim jöttek vissza vagy valami orvos, akkor meg pláne nem érdekel.
Viszont, mikor meghallottam annak a valakinek a hangját... megállt a szívem is. Azonnal elkapott a sírhatnék és igaza volt. Legszívesebben elküldtem volna a francba de inkább beletörődtem a sorsomba, hisz Ő maga mondta, hogy nem adja fel.
Mikor a maciról beszélt és hallottam, hogy mellém fekteti halkan felzokogtam, nem bírtam tovább. Magamhoz vettem egy zsebkendőt és megtöröltem a nedves arcomat de egy pillanatig sem fordultam Jiho felé.

<Zico>
Hevesen dobogott a szívem, miután rájöttem, hogy valójában ébren van.
- Sajnálom. Tényleg sajnálom. Tudom, hogy jobb lenne, ha elengednélek végleg és hagynálak. Akkor... legalább nyugodtan fel tudnál épülni és boldogan élhetnél. Jobb is lesz úgy. Önző dolog volt idejönnöm. - sóhajtottam. - Igazad van, hogy nem szólsz hozzám. Remélem, egy nap azért megbocsájtasz és... akkor majd megint mosolyogni fogsz rám.
Felálltam. Nincs itt több keresnivalóm. Azt hittem alszik, így visszajöttem volna. De így, hogy tudom, hogy ébren van, és nem akar látni, nincs értelme itt nyaggatnom, csak azt értem el, hogy felzaklattam. Jobb, ha hazamegyek, összeszedem a maradék cuccaimat, és lelépek végleg.
- Ég veled, Kyunggie.
Úgy meg akartam ölelni , de akkor valószínűleg kiabálni kezdett volna.
Inkább visszatettem a széket a helyére és még egyszer végigsimítottam karcsú testén a szemeimmel, majd elfordultam tőle.

<Kyung>
Mikor meghallottam, hogy el akar menni még inkább sírni kezdtem, hangosabban zokogtam.
Ambivalens érzések kavarogtak bennem. Ki akartam dobni örökre, mert annyira fájt ahogy megbántott viszont olyan jó lett volna, ha szorosan közel bújhattam volna hozzá, az illatát szagolhattam volna.
De... Talán jobb is ha elmegy. Nem teszek több kárt az életében. Úgyis amint sikerül megszöknöm a gyogyóból, eltűnök mindenki életéből, nem kell nekik aggódniuk.

<Zico>
Ahogy azt vártam, nem állított meg. Ekkor vált számomra világossá, hogy nem akar többé látni.
Megsemmisülve léptem ki a kórteremből.
- Na mi az? Be-beszéltetek? - ugrott fel Minhyuk.
- Nem. Aludt. - hazudtam, majd a lift felé indultam.
- De... akkor várjuk meg, amíg felébred. Én nem sietek. - állított meg.
- Vége van mindennek, mit nem értesz?! Gyűlöl, nem akar látni! Ennyi volt! - remegtem meg, mire Minhyuk aprót bólintott, és inkább elengedett.
Csendben mentünk ki, de a kórház udvaránál tovább nem jutottam. Lerogytam egy padra és a zsebemből előkutattam a cigarettát. Hyukkie leült mellém, és ő is rágyújtott.
- Azt hittem, ha előkerítelek és idehozlak... jobban lesz. - fújta ki a füstöt bűnbánóan.
- Nem lesz soha jobban, amíg a közelében vagyok, mert mindig eszébe fogom juttatni azt, hogy megerőszakolták. Egy rossz mozdulat, és megint pánikrohama lenne. Elbúcsúztam tőle. Hazamegyek, összecuccolok és lelépek, végleg.
- És hova mész? - nézett rám nagy szemekkel.
- Azt még nem tudom. Egyenlőre vissza Junhyung-hoz. Kérek tőle valami munkát, és ha lesz pénzem, keresek valami lakást. - vontam meg a vállam.
- Zico... jó ez így? Gyere inkább hozzám pár napra. Vagy... adjak pénzt? Hogy keress albérletet.
- Mi? Nem! Szó sem lehet róla. Az a pénz a motorodra kell. Majd... én szerzek. Valahogy. Régen is csináltam pénzt. Akkor most is menni fog. - dörzsöltem meg a halántékomat.

<Kyung>
Jiho távozása után tökéletesen kieszeltem a szökésemet. Volt rá időm, egész nap feküdtem csak.
Mikor az orvos jön esti vizitre, kicsempészem a zsebéből a kulcsait majd este kilopózok vagy az irodájába vagy a raktárba, felveszem a ruháit, a kamerákat megtévesztve ezzel és gond nélkül ki fogok innen sétálni. Tökéletes terv.
Aztán, hogy hogyan tovább... Először legyek szabad, aztán majd kiderül.