Hamar elaludtam. Kicsit el is voltam már fáradva pedig egész nap nem csinàltam semmit.
Olyan mélyen aludtam, hogy az csak na! Semmire sem emlékszem az éjszakából csak arra, hogy lefekszem és már csörög is a telefonom, hogy keljek.
Lassan feltápászkodtam az ágyból. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy minden álom elhagyjon majd Zico felé fordultam.
- Ébresztő kicsim.- simogattam meg nyugodt arcát.
Elkezdett fészkelődni majd egy kis idő után kinyitotta a szemét.
- Elmegyek zuhanyozni. Kelj fel és gyere Te is. Majd reggelinél találkozunk.- adtam az arcára egy puszit, majd a szekrényhez léptem. Kivettem az aznapi ruhámat és a törölközőmet majd a mosdóba ballagtam.
- Jó reggelt hyung!- futottam össze az előszobában Jaehyo-val.
- Szia Kyunggie.- mosolygott.- Hogy aludtatok?
- Jól köszönjük. És Ti?
- Oh... Hm... Hát mi nagyon jól!- vigyorgott.
- El tudom képzelni.- forgattam meg a szemeimet.- Na megyek lezuhanyzok.
- Rendben. Majd reggelinél.- ezzel be is ment a nappaliba én pedig a fürdőbe.
<Zico>
Szerencsére a továbbiakban nyugodtan aludtam, legalábbis nem emlékszem rá, hogy álmodtam volna bármit is.
Reggel nehezen keltem, még aludtam volna, csak nem lehetett. A merrvedés persze most is jelen volt, ezért megvártam, amig Kyung elhagyja a szobát, csak utána ültem fel.
- Miért csinálod ezt velem? - kicsit furcsán hangozhat, hogy saját ágyékomnak panaszkodok, de még nem akartam könnyíteni magamon. Úgy gondoltam, húzom az időt, amig csak lehet.
Megdörzsöltam fájóan lüktető tagom, majd úgy döntöttem, hogy erre illik egyet zuhanyozni, hátha lenyugtat, csak meg kellett várnom, hogy szerelmem kijöjjön, mert ő meg én, plusz a zuhanyzó...
Amig vártam előkotortam a lemezt, amit a doki adott és a laptoppal elhelyezkedtem az ágyon.
Mikor elindult a tartalma, először csak felvontam a szemöldököm, majd mikor egy kellemes, női hang búgta az utasításokat, becsuktam a szemem, és próbáltam követni.
Legelőször egy légzéstechnikát mondott el, majd ezt meg azt kellett elképzeljek. Egy hegyen haladtam felfelé, majd egy ajtó állt előttem az úton. Ez volt a függőségem. Ezek után át kellett gondoljam, hogy mi lehet a kulcsa a dolognak, hogy ki tudjam nyitni az ajtót előttem.
Milyen kulcsról beszél ez? Tudom, mi a megoldás, csak azt nem, hogy hogyan bírjam ki.
Mikor hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, megugrottam, majd Kyunggie szólt, hogy szabad a fürdő.
<Kyung>
Gyorsan lezuhanyoztam. Igyekeztem, mert elég sokan vagyunk egy fürdőre vagyis 2 kabinra rászorulva. Miután végeztem átmentem a szobába. Zico talán épp... meditált? Oh... Kicsit megilletődött mikor beléptem az ajtót.
- Végeztem. Menj nyugodtan, mielőtt kitúr valamelyik alattomos.- vigyorogtam mire Jiho is elmosolyodott.
Úgy ment ki, miután összeszedte a cuccait, hogy a gépét nem kapcsolta ki. Nem akartam illetlen sőt bunkó lenni de belehalgattam. Kíváncsi voltam, hogy milyen ez a meditáció.
Egy nőcike nyomta ezerrel a dumát. Elég érdekes szövege volt, meg kell hagyni... De valóban elgondolkodtatóak és talán még hasznosak is.
Miután már eleget hallottam ahhoz, hogy megértsem a lényegét otthagytam és feladtam. Visszatekertem oda ahol kb abbamaradt, hogy Jiho ne vegyen észre semmit majd ezután kimentem reggelizni a többiekhez.
<Zico>
A fürdőben hamar ledobáltam a ruháimat, majd a kabinba belépve megengedtem a meleg vizet. Kicsit nyugodtabb voltam, ennek a meditációs gyakorlatnak tényleg van valami haszna. Bár nem értettem a kulcsos dolgot. Talán arra célzott, hogy találjam meg a megodást arra, hogy hogyan bírjam ki? Igen, biztos ez lehet, hisz ez az egyetlen kulcs, amire jelenleg szükségem van.
Miután lezuhanyotam, felöltöztem, rendbe szedtem magam, és a nappaliba mentem, ahol már mindenki ott volt, és engem vártak, hogy ehessünk.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rájuk.
- Jó reggelt! – köszöntek mindannyian mosolyogva.
- Minden rendben, leader? Jól megy a dolog? – Minhyuk kedves érdeklődése a szokásos gúnyos helyett jó érzéssel töltött el.
- Aha. Még jól bírom, remélem ma így is marad. Nem a fellépőruhámban kéne felizguljak, elég szűk, mindenki kiszúrná. – ezen kuncogni kezdtek, én pedig lehuppantam, és az előttem lévő fincsi reggelinek estem neki.
<Kyung>
A reggeli, mint mindig a szokásos jó hangulatban telt.
Már nagyon izgatottan vártam a fellépést. Hiányoztak a BBC-k. De mikor odaértünk, nagyon jó bulit csináltunk együtt.
Hosszú volt a nap és fárasztó. A fellépés után még egy interjút is adnunk kellett. Aztán még a studióba is benéztünk. Jihoon addig elment a sulijába elkérni a következő félév anyagát.
Szóval mozgalmas napunk volt. És ugyan ilyen napok vártak ránk az elkövetkező 2-3 hétben. A napok peregtek, a helyzet nehezedett. A sok stressz... Zico egyre jobban készült ki. Annyira fájt látnom, ahogy szenved. Én nagyon igyekeztem a segítségére lenni de nehéz volt. Fáradt volt és feszült.
Együtt próbáltunk meditálni. Egy darabig jól ment. Aztán elmentünk sétálni de azt is csak néhány napig bírta.
Most vagyunk a terápia felénél az az 15 napnál. Eddig az orvos azt mondta, hogy nagyon ügyes. De félek, hogy ez nem lesz így sokáig.
<Zico>
Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb lett, bár mindent megpróbáltam, és Kyung-on is láttam, hogy igyekszik mindenben a segítségemre lenni. Az első pár napban tényleg működött az édesség dolog, amikor éreztem, hogy feszült vagyok, és kéne egy kis szex, akkor ettem egy kis csokit, aztán le is dolgoztuk a konditeremben. De utána már ráuntam az édességre, és rá se néztem.
Először együtt meditáltunk szerelmemmel, de ahogy szuszogott mellettem, és éreztem a közelségét, egyre jobban felizgultam, nemhogy lenyugodtam volna. Megkértem, hogy költözzön át U-Kwon szobájába, és egyedül csináltam a gyakorlatokat, bár napról napra kevesebbet ért. Legalább is úgy éreztem. A közös séta is jó ötletnek tűnt, de percről-percre nehezebb volt vele lenni, mert égett a tenyerem, hogy hozzáérhessek. Így kerülni kezdtem.
A terápia közepén araszolok , szinte éjjel-nappal csak a szexre vágyom. Minden perc komoly erőfeszítés, a folytonos munka, rohanás, egyeztetés lefáraszt. Esténként a zuhany alatt sírok a kíntól, de nem akarom, hogy más is lássa, hogy mennyire gyenge vagyok, ezért mindig összekaparom magam, mire el kell hagynom a fürdőt.
Nem nyúltam magamhoz. Még akkor sem, amikor a falat kapartam, mert szinte majd felrobbant ágyékom. Mindig azt hajtogattam, hogy muszáj végig csinálnom, muszáj sikerülnie.
Egyik nap elég elvetemült dolog jutott eszembe, így szünetben kiosontam a legközelebbi boltba. Az eladó szerencsére egy fiatal csajszi volt, így nem volt nehéz dolgom. Magabiztos hanggal kértem egy doboz cigarettát, lehetőleg a legerősebbet. Bár napszemüveg volt rajtam, csábító vigyoromnak hála gond nélkül megszereztem a zsákmányt.
Visszaérve kiosontam az egyik teraszra, ahol tudtam, hogy senki nem szokott lenni. Elővettem a bontatlan dobozt és egy ideig csak néztem. Tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de úgy éreztem, hogy be fogok dilizni órákon belül, ezért kicsomagoltam, egy nikotin rudat a számba vettem és a szintén nemrég vásárolt öngyújtóval rágyújtottam. Tudtam, hogy milyen dohányozni, kamasz koromban, mint minden lázadó kölyök, én is próbáltam, de az évek során elmaradt, így azonnal fulladozni kezdtem. Vártam kicsit, majd újra megszívtam, addig-addig, míg tüdőm megadta magát, és befogadta a mérget.
Szédülni kezdtem, de ahogy éreztem, hogy a nikotin szétáramlik a véremben és ellazulnak feszült izmaim, valamennyire lenyugodtam, nem foglalkoztam a szédüléssel, és az enyhe hányingerrel.
Csukott szemmel, elégedett mosollyal vegetáltam egy darabig, mikor hangokat hallottam, de mivel rejtve voltam, csak akkor láthattak volna meg, ha valaki egész a korlátig sétál, amire épp támaszkodtam.
- Hyung, észre fognak venni minket. – Jihoon hangja halk volt, kicsit bizonytalan. Halk kuncogás volt a válasz, csak sejteni tudtam, hogy a maknae kivel bújt el ott, ahol én is menedékre találtam.
- Shhh…csak csókolj meg, kicsim. – nos, jól tippeltem, mert Taeil hangja vidáman szelte át az erkélyt. – Nem jár erre senki ilyenkor. Tudod jól, a múltkor is itt voltunk.
- Jó, de…- itt megállt egy pillanatra, azt hittem, hogy összecuppantak, de mikor újra megszólalt, majdnem megfúltam a döbbenettől. – Ez cigaretta szag? – Pyo orra jobb volt, mint egy vadászkutyáé.
Ekkor lépteket hallottam, és nemsokára meg is láttam a tulajdonosát, majd a hátánál a mi aranytorkú énekesünket is.
- Hyung, te mit csinálsz? Azt nem szabad, tudod te milyen káros? – P.O. elszörnyűlködve bámult engem, mire sóhajtottam, és az előttem lévő hátsókert felé fordítottam a fejem.
- Tudom Jihoonnie… de meg fogok kattanni.
- Zico, ez nem megoldás. Talán egy szál után nem, de előbb-utóbb majd kihatással lesz a szervezetedre. – Taeil nyugodt volt, mint általában. Ő mindig észérvekkel győzte meg a kételkedőket. – Akarsz róla beszélni?
- Én…- hajamba túrtam, éreztem, hogy összeszorított szemeimből könnyek szöknek ki. – Nem bírom tovább! Nem tudom végigcsinálni! Megőrülök! Szinte reszket a testem a kielégülésért. Már semmivel nem tudom elterelni a figyelmem, folyton áll a farkam, és… be fogok csavarodni. – megfodultam, és lecsúsztam a korlát tövébe.
- Nem gondoltuk, hogy ennyire rossz a helyzet. Elég jól leplezted eddig. – P.O mellém ült, fejét a vállamra tette, és pedig elnyomtam a kövön a cigit, és ledobtam a csikket, hogy ne találjanak rá. Taeil elém guggolt, és kezeit a térdemre tette.
- Figyelj rám, Jiho. Lehúztad a terápiád felét. Eddig kibírtad, és tudom, hogy végig fogod csinálni. Te egy nagyon erős személyiség vagy, ezért vezeted te a bandát. Egy ilyen dolog nem foghat ki rajtad. Kérlek, ne add fel!
- Igen hyung, ne add fel! És kérlek ne dohányozz, nem akarom, hogy árts magadnak. – a maknae gyengéd aggodalma újabb könnyeket csalt a szemembe. Végül is örültem, hogy ide keveredtek, és mellettem vannak most, hogy eltört a mécses. Kivettem a dobozt a zsebemből, és felé nyújtottam.
– Dobd el majd valahol, jó? És ne aggódj kicsi Jihoonnie, nem gyújtok rá többet.
- Kitalálunk valamit jó? – az énekes bátorítóan szorította meg a térdeimet. – Segítünk átvészelni. – bólintottam, mire a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy nyalókát. – Ezt edd meg. Elnyomja a nikotin ízét a szádban. És moss kezet, mielőtt visszajössz. – hálásan néztem rá, majd elvettem a nyalókát, kibontottam és ajkaim közé tettem. – Gyere P.O., hagyjuk Jiho-t megnyugodni, aztán jön ő is.
- Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy meghallgattatok. – hangom halk volt, és rekedt.
- Mindig itt vagyunk, ha szükséged van egy vállra, amin sírhatsz. Ne akarj mindent elfojtani magadban, csak még feszültebb leszel. És ne kerüld ilyen durván Kyungot, tiszta hisztériás, azt hiszi, hogy el akarod hagyni, mert nem bírsz vele lenni. Öleld meg, beszélgess vele, sírd ki magad a vállán. Mindkettőtöknek jól fog esni egy kis szeretet. Engedd, hogy babusgasson egy kicsit, hátha megnyugtat.
<Kyung>
A napok elteltével vált egyre nehezebbé és nehezebbé a dolog.
Teljesen eltávolodtunk egymástól. Az egyik alkalommal szinte úgy zavart át U-Kwon szobájába. Azóta pedig teljesen elkerül. Nem csak, hogy nem néz rám vagy nem szól hozzám. Mikor én ott vagyok vagy meglát egyszerűen elmegy. Tudom, hogy nagyon nehéz lehet neki... De szerintem ez nem megoldás. Egyre inkább kezdtem magam rosszul érezni. Egy ideig kerestem, hogy beszélgessünk, hogy ne zavarjon el... De egyre csúnyábban küldött el. Szomorú voltam nagyon. Rosszul esett, hogy ennyire visszautasítja a segítségem. Bár azt is megértem, hogy ebben az állapotában akár egy érintésem vagy az illatom is utolsó csepp lehet... És a bomba felrobban. Teljesen tanácstalan voltam, hogy mégis mit vagy hogyan tehetnék érte. Kis idővel később rájöttem, hogy talán ez így jobb is. Talán azzal jobbat teszek, ha távolról figyelem és vigyázok rá.
Egyik nap a próba közben kaptunk egy nagyobb szünetet. Én épp a cuccaimat pakolásztam, vizet kutattam magamnak. Mire felpillantottam egyel kevesebben lettünk. Egyből feltűnt, hogy ki hibádzik. Aztán térültem-fordultam és még ketten elhagyták a társaságunkat. A kis titkos szerelmes pár. Rajtuk meg sem lepődöm. Jaehyo Minhyuk combjaira hajtott fejjel pihengetett és Yookwon is kidőlt. Kétségbeesetten kerestem Zico-t de sehol sem találtam. Bejártam az egész termet, sőt a folyosóra is kikukucskáltam de nem találtam.
- Kész... Feladom...- motyogtam magam elé majd kirohantam a mosdóba.
Kinyitottam az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. Megengedtem a csapot és megmostam az arcomat. Ezután bementem a leghátsó fülkébe, lehajtottam a WC tetejét és leültem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak kavarogtak a fejemben a gondolatok. Akár értelmetlen akár jó gondolat... Minden egyszerre betámadott.
Talán miattam jutottunk el idáig. Én tehetek róla. Nem vagyok jó társ. Nem úgy, mint Jaehyo-ék... Ők tökéletesen passzolnak. Két szexmásniás (mert biztos vagyok benne, hogy ha Jiho az, akkor Ők holt ziher, hogy ugyan úgy ha nem jobban kiéhezett, szexmániás dögök). Erre én? Itt vagyok a kis szégyenlős, hülye fejemmel... Egy rakás két ballábas szerencsétlenségtömeg vagyok. Fel sem érek Zico-hoz. Soha semmiben sem voltam jobb, mint Ő, de még olyan jó sem. Csak egy dologban. Hogy iszonyatosan szeretem. De nem láncolhatom magamhoz. Ő jobbat érdemel. Olyat, aki képes kielégíteni a vágyait. Aki mindent megad számára. És nem csak az ágyban. Már az is megfordult a fejemben, hogy impotens vagyok, vagy velem van valami baj, hogy én nem kívánom minden pillanatban... azt az embert képtelenség nem nem kívánni... Nekem mégis sikerül. Persze azt nem mondom, hogy olyan könnyen bírnám én is az elvonást.... De akkor is... ahj...! Nyilvánvaló, hogy ezért taszít el egyre inkább magától.
- Kyung. Mit csinálsz itt?- szaladt oda hozzám.- Te úr Isten! Jól vagy?- fogta meg a kezem és vizsgálni kezdte.
- Igen.- rántottam el végtagom.
- Gyere. Ezt le kell kezelni.- akart felsegíteni a WCről.
- Hagyj. Nem megyek. Majd ha vége a szünetnek. Még gondolkoznom kell.
- Oh hogyne, hogy aztán teljesen megnyúzd a végére magad! Ne ne szórakozz Kyunggie. Gyere szépen.
- Hyung...- suttogtam.- Én nem bírom ezt a tehetetlenséget és távolságot.
- Szeretnél beszélni róla?- guggolt le mellém.
- Hagyjuk... Úgyis minden este ezzel zaklatlak és sosem jutok előrébb. Mindig a végén én vagyok a hibás és csak bőgök, mint egy óvodás...- sóhajtottam.
- Jaj Te fiú!- csóválta a fejét.- Akkor gyere, mert lassan vége a szünetnek. Megmossuk szépen a kezed, aztán elugrunk az orvosiba kötszerért. Jó?- kelt fel mellőlem majd engem is felsegített.
- Igen.- feleltem alig hallhatóan.
Odasétáltunk a csaphoz, langyos vizet engedett rajta Yookwon majd alátartottuk a kézfejem. Gyengéden tisztogatta a sebet kicsit felszisszentem, mert csípett.
- Nagyon csúnya... Mégis mire gondoltál, hogy ezt csináltad?- értetlenkedett.- Ez nem játék!
- Tudom.... És inkább nem akarod tudni....
- U-ugye... nem? Nem akarsz öngyilkos lenni?- nézett rám nagy szemekkel.
- Mi?! Nem!- tiltakoztam azonnal. Ez azért nem fordult meg a fejemben.
- Na még szerencséd! Oké, ez megvan.- rátett egy zsebkendőt a sebre, majd elindultunk az orvosi szobába az elsősegélydobozért, hogy valami kötszerrel elfedjük a kis művemet.
Olyan voltam, mint egy élőhalott kisgyerek. Csak csendben követtem Yookwon-t mindenben, de arra nem volt erőm, hogy az alap létmozgásokon kívül mást is csináljak, így mindent neki kellett helyettem is cselekedni.
Hálás voltam neki azért, amiért ilyen türelmes velem. Sosem gondoltam még bele az Ő helyzetébe. Szegénynek 3 meleg/biszex párral kell együtt élnie. Állandóan a mi veszekedéseinket hallgatja, a lelkünket ápolgatja, vagy jobb korszakunkban azt nézi/hallgatja, hogy hogyan nyaljuk faljuk és khm... egymást. Vajon vele mi lehet ilyen téren?
- Készen is vagyunk.- mosolygott kedvesen.
- Köszönöm.- motyogtam majd teljesen élettelenül megemeltem a karjaimat és magamhoz öleltem. Hálával és szeretettel szorítottam magamhoz.
<Zico>
Mikor magamra maradtam, még egy ideig ülltem ott, majd rájöttem, hogy az a legnagyobb baj, hogy
hagytam az irányítást kicsúszni a kezemből. Túl vagyok a felén, és addig minden oké volt, amitg találtam valamit, ami egy kis élvezetet nyújt számomra. Szóval a feladatom egy újabb ilyen hobbyt találni, amivel pár napig enyhíthetek a kínzó vágyamon. Bár Kyungnál semmi nem nyújthat számomra nagyon élvezetet, a legnagyobb extázis akkor áll be nálam, ha ő megölel, megpuszil, simogat. Ő az én legnagyobb drogom, ezért nehéz találni bármit is, ami valamennyire pótolja az ő általa nyújtott élvezetet.
Felálltam, majd a fürdőbe mentem, hogy megmossam a kezeim, eltűntetve a cigaretta által kiváltott kellemetlen szagot. Ahogy a kagyló elé álltam, láttam, hogy néhol véres, és bár rossz érzés futott át rajtam, gondoltam, biztos csak én vagyok halálmadár.
Beléptem a próbaterembe, ahol a két kis perverz, és az időközben visszatért Taeil-Jihoon páros volt csak. U-Kwon és Kyung hiányzott, de megvontam a vállam, biztos elmentek valamerre, és nemsokára visszajönnek. A kezembe vettem a bögrémet, amiben gyömbértea volt. A legutóbbi látogatásom során tanácsolta a doki, mondván, hogy nyugtató hatása van, a mentateával együtt. A gyömbér íze azonban jobban tetszett, ezért inkább ezt ittam, naponta többször is.
Bögrével a kezemben csoszogtam jobbra-balra, amikor egyszercsak nyílt az ajtó, és U-Kwon lépett be, hátánál egy sápadt, karikás szemű, látaszólag nagyon megviselt állapotban lévő Kyunggal. Mióta kerültem, nem néztem meg ilyen részletesen, féltem, hogy akkor nem bírom tovább. Ahogy tekintetem lejjebb haladt, és megláttam bekötözött kezeit, a szívem kihagyott egyet a rémülettől. Az erő elhagyta a testem, éreztem, hogy a bögre kicsúszik a kezemből és a padlóval találkozva, hangosan csattanva törik darabokra. Ezzel egyidőben mindenki rámemelte a tekintetét, de én képtelen voltam levenni a szemeim párom bekötözött kezeiről. Beugrott a kagyló,a vérfoltok, mire éreztem, hogy szédülni kezdek. Az első gondolatom az volt, hogy megpróbált öngyilkos lenni. A gondolat maga is borzalmas volt, szemem előtt láttam Kyungot, amint a kezeit vagdossa afelett a bizonyos kagyló felett. Elöntött a düh, gyors léptekkel indultam meg felé.
- Mégis mit műveltél magaddal, mi? Normális vagy? Hogy képzeled, hogy kárt teszel magadban? – karjait megragadva kezdtem el rázni, miközben mérgesen néztem hatalmas, gyönyörű szép, szomorú szemeibe. – Van neked fogalmad arról, hogy mennyire fontos vagy nekem? Tudod, mennyire szeretlek, te őrült? Belehalnék, ha bajod esne, mégis mit képzelsz magadról? – egy pillanatra megálltam, majd magamhoz rántottam, óvatosan szorítva testét, nehogy fájdalmat okozzak neki. Így is elég durván rángattam meg, mert a frászt hozta rám. Ahogy végre összesimult testünk, és illata ellepte orrom, úgy éreztem, hosszú, kemény napok után végre hazaértem. Nyakába bújtam, úgy öleltem magamhoz, és csak szívtam magamba illatát.
– Szeretlek! Mindent azért csináltam, hogy téged óvjalak magamtól.
<Kyung>
Ahogy beléptünk a terembe cunamiként zúdúlt a nyakamba Zico összes reakciója.
Rendesen megrángatta a karomat de egy szót sem szóltam. Mikor megölelt a szívem egy hatalmasat dobbant. Annyira hiányzott már. A torkomban ott volt a hatalmas gombóc. Az arcomon lassan folytak le meleg könnycseppjeim.
Majd kissé eltolt magától és lágyan megcsókolt. Semmi tolakodás, erőszakoskodás nem volt benne. Csak a szeretet és szerelem.
Olyan rosszul éreztem magam, hogy ha egy percre is de aggódott értem.
- Sajnálom.- suttogtam a sírással küszködve majd megint megöleltem.- Szeretlek.- ekkor viszont beugrott, hogy nem vagyunk egyedül és ezt amúgy sem szabadna. Finoman eltoltam magamtól majd letöröltem a könnyeimet.
- Ne haragudjatok.- mondtam a többieknek is akik értetlenül és kíváncsian figyeltek majd a helyemre mentem.
<Zico>
Nem vagyok egy nyálas ember, de ez fájt. Életem legrosszabb pár percét éltem meg, erre kapok egy rövid ölelést, egy szeretleket, és ugyanúgy viselkedett tovább, mint előtte. Se magyarázat, de semmi.
- Ennyi? Ennyit reagálsz rám? Ennyit jelentek? – nem tudom, miért érzem magam vérig sértve, és hogy milyen reakciót vártam, de ezt nem. Igaz, mindig is azért vonzott magához, mert fordítva működött a többi emberhez képest. Ez tette őt számomra különlegessé, ezért akartam már mindig is mellette lenni.
– Ha én leszarom, hogy mindenki minket néz, és kifejezem előttük az érzéseimet, akkor te miért nem mered? – elkerekedett szemekkel fordult felém. Megráztam a fejem. – Vége a mai munkának, otthon találkozunk, gyalog megyek. – fordultam sarkon, majd a táskámat felkapva indultam el.
Mikor hazaértem, még senki nem volt otthon. Nem csodálkoztam, a délutáni csúcsforgalomban elég nehéz hazaérni. Besötétítettem a szobámat, majd az ágyon elnyúlva próbáltam lazítani.
Igazából már az úton hazafelé sajnáltam, hogy felkaptam a vizet, mint egy lány. Nem akartam kiabálni vele, és rángatni sem, de azért nem kellett volna ilyen hidegen viselkednie. Nagyon féltettem, ha ő nem lenne, soha nem lennék képes ezt végigcsinálni. Úgy éreztem, hogy elrontottam valamit. Hogy megtört bennem valami.
Testem nyugodt volt, a már jól megszokott pulzálás a tagomban teljesen elmúlt. Már tudtam, mi volt más. Egyáltalán nem bizseregtem. Nem voltam felizgulva egy cseppet sem. Már el is felejtettem, milyen az, amikor higgadt vagyok.
Végigsimítottam a mellkasomon, majd nadrágomba csúsztattam a kezem, és cirógató mozdulatokkal kezdtem simogatni magam. Nem jelent meg semmilyen fantázia a fejemben, mire felvontam a szemöldököm, és kicsit magabiztosabb mozdulattal kezdtem el masszírozni magam. Semmi rándulás, semmi bizsergés. Felültem az ágyon, és kihúztam a kezem a nadrágomból. Nem értettem, hogy most miért nem izgultam fel. Máskor ennyitől már megőrültem volna. Viszont most semmi.
Arra gondoltam, hogy felhívom az orvosom, de talán még túl korai. Talán csak ideiglenes ez az állapot, mert annyira megrémültem attól, hogy elveszíthetem azt az embert, aki a világot jelenti számomra.
Visszadőltem az ágyra, és magamhoz húztam azt a párnát, amin korábban Kyung aludt, és amin még halványan éreztem illatát. Aztán hallottam, hogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó.
<Kyung>
Összetörtem. Miután jól szerúrta a fejem otthagyott mindenkit. És ismét bebizonyítottam- nem csak magamnak- hogy mennyire képtelen vagyok a saját dolgaimat normálisan elintézni és hogy nyilvánvalóan minden az én hibám.
Tökéletesen jogosan akadt ki Jiho. A helyében én sem tennék másként. De most komolyan, mit vár? Egyszerűen annyira megviseltek az elmúlt napok, hogy már nincs erőm kifejezni az érzéseimet. Vagy csak nem tudom kifejezni.
Minden esetre hülyén éreztem magam. Miután kiment leültem és idegesen dörzsöltem meg az arcomat. Már sírni, dühöngeni szinte semmihez sem volt erőm.
- Mégis mi volt ez az egész?- léptek elém a többiek.
- Semmi.- vontam vállat.
- Na ennyivel meg ne próbálj lerázni minket!- mondta Jaehyo.
- Miért akartál ömgyilkos lenni hyung?- kérdezte kétségbeesetten és aggodalommal Jihoon.
- Nem akartam én öngyilkos lenni...- sóhajtottam.
- Hát ez nem így látszik. Mi a baj Kyung? Miért tetted ezt magaddal? Mondd el, hadd segíthessünk.- próbált Taeil hyung barátságosan közelíteni.
- Semmi bajom.- álltam fel és pakolni kezdtem.- Menjünk haza mi is.- nem volt kedvem és merszem elmondani nekik. Sem azt, hogy mit miért tettem- azt is beleértve, hogy Zico-t ignoráltam- sem azt, hogy mit gondolok és érzek.
- Kyung.- fogta meg a karomat Minhyuk.
Nem szóltam csak kérlelően néztem rá, mire elengedett és sóhajtva megcsóválta a fejét.
Tovább nem feszegették a témát. Látták, hogy értelmetlen. Úgysem húznak ki belőlem semmit. Yookwon is kedves volt. Legalábbis amíg érzékeltem belőle és a világból valamit. Amíg hallottam Őket magam körül, nem mondott senkinek semmit. Nagyon hálás voltam neki ezért.
A kocsiban bedugtam a fülem és úgy szenvedtem végig a több, mint egy órás utat, ami rendes időben fél óra.
Miután hazaértünk átvedlettem itthoni ruhába és lefeküdtem az ágyra. Nem aludtam, csak feküdtem.
- Nem kellene beszélned vele?- ült le az ágynak az Ő felére U-Kwon.
- Ü-üm.- ráztam meg fekve a fejem.
- Kyung. Ez nem lesz így jó!- feküdt mögém és a vállamat majd a hátamat simogatta.- Teljesen magadba fordulsz. Nem önmagad vagy.- folytatta aggódva.- Hol van a mindig mosolygó Kyunggie? Aki mindig ott van a másiknak ha szűkség van rá?
- Nincs.- vontam vállat.
- Kyung. Te depressziós vagy.
- Dehogy vagyok.- ültem fel.- Tudod jól, hogy nem akartam magamban kárt tenni. És Zico maga dobott ki a szobájából. Én szeretem még mindig. Sőt ez gyenge kifejezés. Imádom. De...
- De feladtad. Nem szabad! Menj át hozzá és mond el neki ugyan ezt! Joga van tudni, hogy mit érzel, mi zajlik benned hiszen egy pár vagytok. Kyung. Hallgass rám.- ült fel Kwonnie is és a vállamira tette a kezét.
Halkan odasúgtam neki egy "jó"-t. Aztán felálltam és nagyon lassan, tényleg csigatempóban megindultam. Az út során többször is meggondoltam magam. De a lábaim csak vittek a mellettünk lévő szoba elé. Viszont az ajtó előtt megálltam. A lábaim gyökeret vertek. A gyomrom görcsben állt. Hosszú ideig csak üress fejjel bámultam az ajtót. Majd miután úgy éreztem, hogy menne a dolog, bekopogtam. Meg sem vártam a választ, benyitottam.
- N-ne haragudj a zavarásért. B-beszélhetnénk?- àlltam meg az ajtóban immáron belülről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése