VI. Fejezet

<Kyung>
Hamar elaludtam. Kicsit el is voltam már fáradva pedig egész nap nem csinàltam semmit.
Olyan mélyen aludtam, hogy az csak na! Semmire sem emlékszem az éjszakából csak arra, hogy lefekszem és már csörög is a telefonom, hogy keljek.
Lassan feltápászkodtam az ágyból. Megdörzsöltem a szemeimet, hogy minden álom elhagyjon majd Zico felé fordultam.
- Ébresztő kicsim.- simogattam meg nyugodt arcát.
Elkezdett fészkelődni majd egy kis idő után kinyitotta a szemét.
- Elmegyek zuhanyozni. Kelj fel és gyere Te is. Majd reggelinél találkozunk.- adtam az arcára egy puszit, majd a szekrényhez léptem. Kivettem az aznapi ruhámat és a törölközőmet majd a mosdóba ballagtam.
- Jó reggelt hyung!- futottam össze az előszobában Jaehyo-val.
- Szia Kyunggie.- mosolygott.- Hogy aludtatok?
- Jól köszönjük. És Ti?
- Oh... Hm... Hát mi nagyon jól!- vigyorgott.
- El tudom képzelni.- forgattam meg a szemeimet.- Na megyek lezuhanyzok.
- Rendben. Majd reggelinél.- ezzel be is ment a nappaliba én pedig a fürdőbe.

<Zico>
Szerencsére a továbbiakban nyugodtan aludtam, legalábbis nem emlékszem rá, hogy álmodtam volna bármit is.
Reggel nehezen keltem, még aludtam volna, csak nem lehetett. A merrvedés persze most is jelen volt, ezért megvártam, amig Kyung elhagyja a szobát, csak utána ültem fel.
- Miért csinálod ezt velem? - kicsit furcsán hangozhat, hogy saját ágyékomnak panaszkodok, de még nem akartam könnyíteni magamon. Úgy gondoltam, húzom az időt, amig csak lehet.
Megdörzsöltam fájóan lüktető tagom, majd úgy döntöttem, hogy erre illik egyet zuhanyozni, hátha lenyugtat, csak meg kellett várnom, hogy szerelmem kijöjjön, mert ő meg én, plusz a zuhanyzó...
Amig vártam előkotortam a lemezt, amit a doki adott és a laptoppal elhelyezkedtem az ágyon.
Mikor elindult a tartalma, először csak felvontam a szemöldököm, majd mikor egy kellemes, női hang búgta az utasításokat, becsuktam a szemem, és próbáltam követni.
Legelőször egy légzéstechnikát mondott el, majd ezt meg azt kellett elképzeljek. Egy hegyen haladtam felfelé, majd egy ajtó állt előttem az úton. Ez volt a függőségem. Ezek után át kellett gondoljam, hogy mi lehet a kulcsa a dolognak, hogy ki tudjam nyitni az ajtót előttem.
Milyen kulcsról beszél ez? Tudom, mi a megoldás, csak azt nem, hogy hogyan bírjam ki.
Mikor hirtelen kinyílt a szoba ajtaja, megugrottam, majd Kyunggie szólt, hogy szabad a fürdő.

<Kyung>
Gyorsan lezuhanyoztam. Igyekeztem, mert elég sokan vagyunk egy fürdőre vagyis 2 kabinra rászorulva. Miután végeztem átmentem a szobába. Zico talán épp... meditált? Oh... Kicsit megilletődött mikor beléptem az ajtót.
- Végeztem. Menj nyugodtan, mielőtt kitúr valamelyik alattomos.- vigyorogtam mire Jiho is elmosolyodott.
Úgy ment ki, miután összeszedte a cuccait, hogy a gépét nem kapcsolta ki. Nem akartam illetlen sőt bunkó lenni de belehalgattam. Kíváncsi voltam, hogy milyen ez a meditáció.
Egy nőcike nyomta ezerrel a dumát. Elég érdekes szövege volt, meg kell hagyni... De valóban elgondolkodtatóak és talán még hasznosak is.
Miután már eleget hallottam ahhoz, hogy megértsem a lényegét otthagytam és feladtam. Visszatekertem oda ahol kb abbamaradt, hogy Jiho ne vegyen észre semmit majd ezután kimentem reggelizni a többiekhez.

<Zico>
A fürdőben hamar ledobáltam a ruháimat, majd a kabinba belépve megengedtem a meleg vizet. Kicsit nyugodtabb voltam, ennek a meditációs gyakorlatnak tényleg van valami haszna. Bár nem értettem a kulcsos dolgot. Talán arra célzott, hogy találjam meg a megodást arra, hogy hogyan bírjam ki? Igen, biztos ez lehet, hisz ez az egyetlen kulcs, amire jelenleg szükségem van.
Miután lezuhanyotam, felöltöztem, rendbe szedtem magam, és a nappaliba mentem, ahol már mindenki ott volt, és engem vártak, hogy ehessünk.
- Jó reggelt! – mosolyogtam rájuk.
- Jó reggelt! – köszöntek mindannyian mosolyogva.
- Minden rendben, leader? Jól megy a dolog? – Minhyuk kedves érdeklődése a szokásos gúnyos helyett jó érzéssel töltött el.
- Aha. Még jól bírom, remélem ma így is marad. Nem a fellépőruhámban kéne felizguljak, elég szűk, mindenki kiszúrná. – ezen kuncogni kezdtek, én pedig lehuppantam, és az előttem lévő fincsi reggelinek estem neki.

<Kyung>
A reggeli, mint mindig a szokásos jó hangulatban telt.
Már nagyon izgatottan vártam a fellépést. Hiányoztak a BBC-k. De mikor odaértünk, nagyon jó bulit csináltunk együtt.
Hosszú volt a nap és fárasztó. A fellépés után még egy interjút is adnunk kellett. Aztán még a studióba is benéztünk. Jihoon addig elment a sulijába elkérni a következő félév anyagát.
Szóval mozgalmas napunk volt. És ugyan ilyen napok vártak ránk az elkövetkező 2-3 hétben. A napok peregtek, a helyzet nehezedett. A sok stressz... Zico egyre jobban készült ki. Annyira fájt látnom, ahogy szenved. Én nagyon igyekeztem a segítségére lenni de nehéz volt. Fáradt volt és feszült.
Együtt próbáltunk meditálni. Egy darabig jól ment. Aztán elmentünk sétálni de azt is csak néhány napig bírta.
Most vagyunk a terápia felénél az az 15 napnál. Eddig az orvos azt mondta, hogy nagyon ügyes. De félek, hogy ez nem lesz így sokáig.

<Zico>
Ahogy teltek a napok, egyre rosszabb lett, bár mindent megpróbáltam, és Kyung-on is láttam, hogy igyekszik mindenben a segítségemre lenni. Az első pár napban tényleg működött az édesség dolog, amikor éreztem, hogy feszült vagyok, és kéne egy kis szex, akkor ettem egy kis csokit, aztán le is dolgoztuk a konditeremben. De utána már ráuntam az édességre, és rá se néztem.
Először együtt meditáltunk szerelmemmel, de ahogy szuszogott mellettem, és éreztem a közelségét, egyre jobban felizgultam, nemhogy lenyugodtam volna. Megkértem, hogy költözzön át U-Kwon szobájába, és egyedül csináltam a gyakorlatokat, bár napról napra kevesebbet ért. Legalább is úgy éreztem. A közös séta is jó ötletnek tűnt, de percről-percre nehezebb volt vele lenni, mert égett a tenyerem, hogy hozzáérhessek. Így kerülni kezdtem.
A terápia közepén araszolok , szinte éjjel-nappal csak a szexre vágyom. Minden perc komoly erőfeszítés, a folytonos munka, rohanás, egyeztetés lefáraszt. Esténként a zuhany alatt sírok a kíntól, de nem akarom, hogy más is lássa, hogy mennyire gyenge vagyok, ezért mindig összekaparom magam, mire el kell hagynom a fürdőt.
Nem nyúltam magamhoz. Még akkor sem, amikor a falat kapartam, mert szinte majd felrobbant ágyékom. Mindig azt hajtogattam, hogy muszáj végig csinálnom, muszáj sikerülnie.
Egyik nap elég elvetemült dolog jutott eszembe, így szünetben kiosontam a legközelebbi boltba. Az eladó szerencsére egy fiatal csajszi volt, így nem volt nehéz dolgom. Magabiztos hanggal kértem egy doboz cigarettát, lehetőleg a legerősebbet. Bár napszemüveg volt rajtam, csábító vigyoromnak hála gond nélkül megszereztem a zsákmányt.
Visszaérve kiosontam az egyik teraszra, ahol tudtam, hogy senki nem szokott lenni. Elővettem a bontatlan dobozt és egy ideig csak néztem. Tudtam, hogy ezt nem lenne szabad, de úgy éreztem, hogy be fogok dilizni órákon belül, ezért kicsomagoltam, egy nikotin rudat a számba vettem és a szintén nemrég vásárolt öngyújtóval rágyújtottam. Tudtam, hogy milyen dohányozni, kamasz koromban, mint minden lázadó kölyök, én is próbáltam, de az évek során elmaradt, így azonnal fulladozni kezdtem. Vártam kicsit, majd újra megszívtam, addig-addig, míg tüdőm megadta magát, és befogadta a mérget.
Szédülni kezdtem, de ahogy éreztem, hogy a nikotin szétáramlik a véremben és ellazulnak feszült izmaim, valamennyire lenyugodtam, nem foglalkoztam a szédüléssel, és az enyhe hányingerrel.
Csukott szemmel, elégedett mosollyal vegetáltam egy darabig, mikor hangokat hallottam, de mivel rejtve voltam, csak akkor láthattak volna meg, ha valaki egész a korlátig sétál, amire épp támaszkodtam.
- Hyung, észre fognak venni minket. – Jihoon hangja halk volt, kicsit bizonytalan. Halk kuncogás volt a válasz, csak sejteni tudtam, hogy a maknae kivel bújt el ott, ahol én is menedékre találtam.
- Shhh…csak csókolj meg, kicsim. – nos, jól tippeltem, mert Taeil hangja vidáman szelte át az erkélyt. – Nem jár erre senki ilyenkor. Tudod jól, a múltkor is itt voltunk.
- Jó, de…- itt megállt egy pillanatra, azt hittem, hogy összecuppantak, de mikor újra megszólalt, majdnem megfúltam a döbbenettől. – Ez cigaretta szag? – Pyo orra jobb volt, mint egy vadászkutyáé.
Ekkor lépteket hallottam, és nemsokára meg is láttam a tulajdonosát, majd a hátánál a mi aranytorkú énekesünket is.
- Hyung, te mit csinálsz? Azt nem szabad, tudod te milyen káros? – P.O. elszörnyűlködve bámult engem, mire sóhajtottam, és az előttem lévő hátsókert felé fordítottam a fejem.
- Tudom Jihoonnie… de meg fogok kattanni.
- Zico, ez nem megoldás. Talán egy szál után nem, de előbb-utóbb majd kihatással lesz a szervezetedre. – Taeil nyugodt volt, mint általában. Ő mindig észérvekkel győzte meg a kételkedőket. – Akarsz róla beszélni?
- Én…- hajamba túrtam, éreztem, hogy összeszorított szemeimből könnyek szöknek ki. – Nem bírom tovább! Nem tudom végigcsinálni! Megőrülök! Szinte reszket a testem a kielégülésért. Már semmivel nem tudom elterelni a figyelmem, folyton áll a farkam, és… be fogok csavarodni. – megfodultam, és lecsúsztam a korlát tövébe.
- Nem gondoltuk, hogy ennyire rossz a helyzet. Elég jól leplezted eddig. – P.O mellém ült, fejét a vállamra tette, és pedig elnyomtam a kövön a cigit, és ledobtam a csikket, hogy ne találjanak rá. Taeil elém guggolt, és kezeit a térdemre tette.
- Figyelj rám, Jiho. Lehúztad a terápiád felét. Eddig kibírtad, és tudom, hogy végig fogod csinálni. Te egy nagyon erős személyiség vagy, ezért vezeted te a bandát. Egy ilyen dolog nem foghat ki rajtad. Kérlek, ne add fel!
- Igen hyung, ne add fel! És kérlek ne dohányozz, nem akarom, hogy árts magadnak. – a maknae gyengéd aggodalma újabb könnyeket csalt a szemembe. Végül is örültem, hogy ide keveredtek, és mellettem vannak most, hogy eltört a mécses. Kivettem a dobozt a zsebemből, és felé nyújtottam.
– Dobd el majd valahol, jó? És ne aggódj kicsi Jihoonnie, nem gyújtok rá többet.
- Kitalálunk valamit jó? – az énekes bátorítóan szorította meg a térdeimet. – Segítünk átvészelni. – bólintottam, mire a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy nyalókát. – Ezt edd meg. Elnyomja a nikotin ízét a szádban. És moss kezet, mielőtt visszajössz. – hálásan néztem rá, majd elvettem a nyalókát, kibontottam és ajkaim közé tettem. – Gyere P.O., hagyjuk Jiho-t megnyugodni, aztán jön ő is.
- Köszönöm, hogy itt vagytok, és hogy meghallgattatok. – hangom halk volt, és rekedt.
- Mindig itt vagyunk, ha szükséged van egy vállra, amin sírhatsz. Ne akarj mindent elfojtani magadban, csak még feszültebb leszel. És ne kerüld ilyen durván Kyungot, tiszta hisztériás, azt hiszi, hogy el akarod hagyni, mert nem bírsz vele lenni. Öleld meg, beszélgess vele, sírd ki magad a vállán. Mindkettőtöknek jól fog esni egy kis szeretet. Engedd, hogy babusgasson egy kicsit, hátha megnyugtat.

<Kyung>
A napok elteltével vált egyre nehezebbé és nehezebbé a dolog.
Teljesen eltávolodtunk egymástól. Az egyik alkalommal szinte úgy zavart át U-Kwon szobájába. Azóta pedig teljesen elkerül. Nem csak, hogy nem néz rám vagy nem szól hozzám. Mikor én ott vagyok vagy meglát egyszerűen elmegy. Tudom, hogy nagyon nehéz lehet neki... De szerintem ez nem megoldás. Egyre inkább kezdtem magam rosszul érezni. Egy ideig kerestem, hogy beszélgessünk, hogy ne zavarjon el... De egyre csúnyábban küldött el. Szomorú voltam nagyon. Rosszul esett, hogy ennyire visszautasítja a segítségem. Bár azt is megértem, hogy ebben az állapotában akár egy érintésem vagy az illatom is utolsó csepp lehet... És a bomba felrobban. Teljesen tanácstalan voltam, hogy mégis mit vagy hogyan tehetnék érte. Kis idővel később rájöttem, hogy talán ez így jobb is. Talán azzal jobbat teszek, ha távolról figyelem és vigyázok rá.
Egyik nap a próba közben kaptunk egy nagyobb szünetet. Én épp a cuccaimat pakolásztam, vizet kutattam magamnak. Mire felpillantottam egyel kevesebben lettünk. Egyből feltűnt, hogy ki hibádzik. Aztán térültem-fordultam és még ketten elhagyták a társaságunkat. A kis titkos szerelmes pár. Rajtuk meg sem lepődöm. Jaehyo Minhyuk combjaira hajtott fejjel pihengetett és Yookwon is kidőlt. Kétségbeesetten kerestem Zico-t de sehol sem találtam. Bejártam az egész termet, sőt a folyosóra is kikukucskáltam de nem találtam.
- Kész... Feladom...- motyogtam magam elé majd kirohantam a mosdóba.
Kinyitottam az ablakot, hogy friss levegő jöjjön be. Megengedtem a csapot és megmostam az arcomat. Ezután bementem a leghátsó fülkébe, lehajtottam a WC tetejét és leültem. Nem tudtam mit kezdeni magammal. Csak kavarogtak a fejemben a gondolatok. Akár értelmetlen akár jó gondolat... Minden egyszerre betámadott.
Talán miattam jutottunk el idáig. Én tehetek róla. Nem vagyok jó társ. Nem úgy, mint Jaehyo-ék... Ők tökéletesen passzolnak. Két szexmásniás (mert biztos vagyok benne, hogy ha Jiho az, akkor Ők holt ziher, hogy ugyan úgy ha nem jobban kiéhezett, szexmániás dögök). Erre én? Itt vagyok a kis szégyenlős, hülye fejemmel... Egy rakás két ballábas szerencsétlenségtömeg vagyok. Fel sem érek Zico-hoz. Soha semmiben sem voltam jobb, mint Ő, de még olyan jó sem. Csak egy dologban. Hogy iszonyatosan szeretem. De nem láncolhatom magamhoz. Ő jobbat érdemel. Olyat, aki képes kielégíteni a vágyait. Aki mindent megad számára. És nem csak az ágyban. Már az is megfordult a fejemben, hogy impotens vagyok, vagy velem van valami baj, hogy én nem kívánom minden pillanatban... azt az embert képtelenség nem nem kívánni... Nekem mégis sikerül. Persze azt nem mondom, hogy olyan könnyen bírnám én is az elvonást.... De akkor is... ahj...! Nyilvánvaló, hogy ezért taszít el egyre inkább magától.

Gondolatmenetemben egy hangos ajtócsapódás zavart meg. Felkaptam a fejem a nagy ricsajra. És ekkor vettem észre Yookwon-nal együtt, hogy a kezem tiszta véres. Idegességemben felkapartam rajta a bőrt. Annyit tördeltem, karmoltam a kezem, hogy ez lett a vége. Rossz szokásom.
- Kyung. Mit csinálsz itt?- szaladt oda hozzám.- Te úr Isten! Jól vagy?- fogta meg a kezem és vizsgálni kezdte.
- Igen.- rántottam el végtagom.
- Gyere. Ezt le kell kezelni.- akart felsegíteni a WCről.
- Hagyj. Nem megyek. Majd ha vége a szünetnek. Még gondolkoznom kell.
- Oh hogyne, hogy aztán teljesen megnyúzd a végére magad! Ne ne szórakozz Kyunggie. Gyere szépen.
- Hyung...- suttogtam.- Én nem bírom ezt a tehetetlenséget és távolságot.
- Szeretnél beszélni róla?- guggolt le mellém.
- Hagyjuk... Úgyis minden este ezzel zaklatlak és sosem jutok előrébb. Mindig a végén én vagyok a hibás és csak bőgök, mint egy óvodás...- sóhajtottam.
- Jaj Te fiú!- csóválta a fejét.- Akkor gyere, mert lassan vége a szünetnek. Megmossuk szépen a kezed, aztán elugrunk az orvosiba kötszerért. Jó?- kelt fel mellőlem majd engem is felsegített.
- Igen.- feleltem alig hallhatóan.
Odasétáltunk a csaphoz, langyos vizet engedett rajta Yookwon majd alátartottuk a kézfejem. Gyengéden tisztogatta a sebet kicsit felszisszentem, mert csípett.
- Nagyon csúnya... Mégis mire gondoltál, hogy ezt csináltad?- értetlenkedett.- Ez nem játék!
- Tudom.... És inkább nem akarod tudni....
- U-ugye... nem? Nem akarsz öngyilkos lenni?- nézett rám nagy szemekkel.
- Mi?! Nem!- tiltakoztam azonnal. Ez azért nem fordult meg a fejemben.
- Na még szerencséd! Oké, ez megvan.- rátett egy zsebkendőt a sebre, majd elindultunk az orvosi szobába az elsősegélydobozért, hogy valami kötszerrel elfedjük a kis művemet.
Olyan voltam, mint egy élőhalott kisgyerek. Csak csendben követtem Yookwon-t mindenben, de arra nem volt erőm, hogy az alap létmozgásokon kívül mást is csináljak, így mindent neki kellett helyettem is cselekedni.
Hálás voltam neki azért, amiért ilyen türelmes velem. Sosem gondoltam még bele az Ő helyzetébe. Szegénynek 3 meleg/biszex párral kell együtt élnie. Állandóan a mi veszekedéseinket hallgatja, a lelkünket ápolgatja, vagy jobb korszakunkban azt nézi/hallgatja, hogy hogyan nyaljuk faljuk és khm... egymást. Vajon vele mi lehet ilyen téren?
- Készen is vagyunk.- mosolygott kedvesen.
- Köszönöm.- motyogtam majd teljesen élettelenül megemeltem a karjaimat és magamhoz öleltem. Hálával és szeretettel szorítottam magamhoz.

<Zico>
Mikor magamra maradtam, még egy ideig ülltem ott, majd rájöttem, hogy az a legnagyobb baj, hogy
hagytam az irányítást kicsúszni a kezemből. Túl vagyok a felén, és addig minden oké volt, amitg találtam valamit, ami egy kis élvezetet nyújt számomra. Szóval a feladatom egy újabb ilyen hobbyt találni, amivel pár napig enyhíthetek a kínzó vágyamon. Bár Kyungnál semmi nem nyújthat számomra nagyon élvezetet, a legnagyobb extázis akkor áll be nálam, ha ő megölel, megpuszil, simogat. Ő az én legnagyobb drogom, ezért nehéz találni bármit is, ami valamennyire pótolja az ő általa nyújtott élvezetet.
Felálltam, majd a fürdőbe mentem, hogy megmossam a kezeim, eltűntetve a cigaretta által kiváltott kellemetlen szagot. Ahogy a kagyló elé álltam, láttam, hogy néhol véres, és bár rossz érzés futott át rajtam, gondoltam, biztos csak én vagyok halálmadár.
Beléptem a próbaterembe, ahol a két kis perverz, és az időközben visszatért Taeil-Jihoon páros volt csak. U-Kwon és Kyung hiányzott, de megvontam a vállam, biztos elmentek valamerre, és nemsokára visszajönnek. A kezembe vettem a bögrémet, amiben gyömbértea volt. A legutóbbi látogatásom során tanácsolta a doki, mondván, hogy nyugtató hatása van, a mentateával együtt. A gyömbér íze azonban jobban tetszett, ezért inkább ezt ittam, naponta többször is.
Bögrével a kezemben csoszogtam jobbra-balra, amikor egyszercsak nyílt az ajtó, és U-Kwon lépett be, hátánál egy sápadt, karikás szemű, látaszólag nagyon megviselt állapotban lévő Kyunggal. Mióta kerültem, nem néztem meg ilyen részletesen, féltem, hogy akkor nem bírom tovább. Ahogy tekintetem lejjebb haladt, és megláttam bekötözött kezeit, a szívem kihagyott egyet a rémülettől. Az erő elhagyta a testem, éreztem, hogy a bögre kicsúszik a kezemből és a padlóval találkozva, hangosan csattanva törik darabokra. Ezzel egyidőben mindenki rámemelte a tekintetét, de én képtelen voltam levenni  a szemeim párom bekötözött kezeiről. Beugrott a kagyló,a  vérfoltok, mire éreztem, hogy szédülni kezdek. Az első gondolatom az volt, hogy megpróbált öngyilkos lenni. A gondolat maga is borzalmas volt, szemem előtt láttam Kyungot, amint a kezeit vagdossa afelett a bizonyos kagyló felett. Elöntött a düh, gyors léptekkel indultam meg felé.
- Mégis mit műveltél magaddal, mi? Normális vagy? Hogy képzeled, hogy kárt teszel magadban? – karjait megragadva kezdtem el rázni, miközben mérgesen néztem hatalmas, gyönyörű szép, szomorú szemeibe. – Van neked fogalmad arról, hogy mennyire fontos vagy nekem? Tudod, mennyire szeretlek, te őrült? Belehalnék, ha bajod esne, mégis mit képzelsz magadról? – egy pillanatra megálltam, majd magamhoz rántottam, óvatosan szorítva testét, nehogy fájdalmat okozzak neki. Így is elég durván rángattam meg, mert a frászt hozta rám. Ahogy végre összesimult testünk, és illata ellepte orrom, úgy éreztem, hosszú, kemény napok után végre hazaértem. Nyakába bújtam, úgy öleltem magamhoz, és csak szívtam magamba illatát.

– Annyira szeretlek! – nem érdekelt, hogy mindenki minket néz, nem bírtam tovább elkerülni őt. – Imádlak, szerelmem! Kérlek, soha többé ne tégy kárt magadban. – kezeim közé fogtam arcát, és megfeledkezve arról, hogy nem szabad, forró csókot leheltem ajkaira. Szerelmesen, gyengéden csókoltam, és furcsa mód eszem ágában sem volt szenvedélyesebbre fogni, egyáltalán nem ébredt vágy bennem, annak ellenére, hogy ennyi idő után arra számítottam, hogy megvadulok, ha megcsókolom. Lassan váltam el ajkaitól, arcát simogattam, láttam, hogy szemei könnybe lábadnak, mire az enyéim is fátyolosak lettek.
– Szeretlek! Mindent azért csináltam, hogy téged óvjalak magamtól.

<Kyung>
Ahogy beléptünk a terembe cunamiként zúdúlt a nyakamba Zico összes reakciója.
Rendesen megrángatta a karomat de egy szót sem szóltam. Mikor megölelt a szívem egy hatalmasat dobbant. Annyira hiányzott már. A torkomban ott volt a hatalmas gombóc. Az arcomon lassan folytak le meleg könnycseppjeim.
Majd kissé eltolt magától és lágyan megcsókolt. Semmi tolakodás, erőszakoskodás nem volt benne. Csak a szeretet és szerelem.
Olyan rosszul éreztem magam, hogy ha egy percre is de aggódott értem.
- Sajnálom.- suttogtam a sírással küszködve majd megint megöleltem.- Szeretlek.- ekkor viszont beugrott, hogy nem vagyunk egyedül és ezt amúgy sem szabadna. Finoman eltoltam magamtól majd letöröltem a könnyeimet.
- Ne haragudjatok.- mondtam a többieknek is akik értetlenül és kíváncsian figyeltek majd a helyemre mentem.

<Zico>
Nem vagyok egy nyálas ember, de ez fájt. Életem legrosszabb pár percét éltem meg, erre kapok egy rövid ölelést, egy szeretleket, és ugyanúgy viselkedett tovább, mint előtte. Se magyarázat, de semmi.
- Ennyi? Ennyit reagálsz rám? Ennyit jelentek? – nem tudom, miért érzem magam vérig sértve, és hogy milyen reakciót vártam, de ezt nem. Igaz, mindig is azért vonzott magához, mert fordítva működött a többi emberhez képest. Ez tette őt számomra különlegessé, ezért akartam már mindig is mellette lenni.
 – Ha én leszarom, hogy mindenki minket néz, és kifejezem előttük az érzéseimet, akkor te miért nem mered? – elkerekedett szemekkel fordult felém.  Megráztam a fejem. – Vége a mai munkának, otthon találkozunk, gyalog megyek. – fordultam sarkon, majd a táskámat felkapva indultam el.
Mikor hazaértem, még senki nem volt otthon. Nem csodálkoztam, a délutáni csúcsforgalomban elég nehéz hazaérni. Besötétítettem a szobámat, majd az ágyon elnyúlva próbáltam lazítani.
Igazából már az úton hazafelé sajnáltam, hogy felkaptam a vizet, mint egy lány. Nem akartam kiabálni vele, és rángatni sem, de azért nem kellett volna ilyen hidegen viselkednie. Nagyon féltettem, ha ő nem lenne, soha nem lennék képes ezt végigcsinálni. Úgy éreztem, hogy elrontottam valamit. Hogy megtört bennem valami.
Testem nyugodt volt, a már jól megszokott pulzálás a tagomban teljesen elmúlt. Már tudtam, mi volt más. Egyáltalán nem bizseregtem. Nem voltam felizgulva egy cseppet sem. Már el is felejtettem, milyen az, amikor higgadt vagyok.
Végigsimítottam a mellkasomon, majd nadrágomba csúsztattam a kezem, és cirógató mozdulatokkal kezdtem simogatni magam. Nem jelent meg semmilyen fantázia a fejemben, mire felvontam a szemöldököm, és kicsit magabiztosabb mozdulattal kezdtem el masszírozni magam. Semmi rándulás, semmi bizsergés. Felültem az ágyon, és kihúztam a kezem a nadrágomból. Nem értettem, hogy most miért nem izgultam fel. Máskor ennyitől már megőrültem volna. Viszont most semmi.
Arra gondoltam, hogy felhívom az orvosom, de talán még túl korai. Talán csak ideiglenes ez az állapot, mert annyira megrémültem attól, hogy elveszíthetem azt az embert, aki a világot jelenti számomra.
Visszadőltem az ágyra, és magamhoz húztam azt a párnát, amin korábban Kyung aludt, és amin még halványan éreztem illatát. Aztán hallottam, hogy nyílik, majd csukódik a bejárati ajtó.

<Kyung>
Összetörtem. Miután jól szerúrta a fejem otthagyott mindenkit. És ismét bebizonyítottam- nem csak magamnak- hogy mennyire képtelen vagyok a saját dolgaimat normálisan elintézni és hogy nyilvánvalóan minden az én hibám.
Tökéletesen jogosan akadt ki Jiho. A helyében én sem tennék másként. De most komolyan, mit vár? Egyszerűen annyira megviseltek az elmúlt napok, hogy már nincs erőm kifejezni az érzéseimet. Vagy csak nem tudom kifejezni.
Minden esetre hülyén éreztem magam. Miután kiment leültem és idegesen dörzsöltem meg az arcomat. Már sírni, dühöngeni szinte semmihez sem volt erőm.
- Mégis mi volt ez az egész?- léptek elém a többiek.
- Semmi.- vontam vállat.
- Na ennyivel meg ne próbálj lerázni minket!- mondta Jaehyo.
- Miért akartál ömgyilkos lenni hyung?- kérdezte kétségbeesetten és aggodalommal Jihoon.
- Nem akartam én öngyilkos lenni...- sóhajtottam.
- Hát ez nem így látszik. Mi a baj Kyung? Miért tetted ezt magaddal? Mondd el, hadd segíthessünk.- próbált Taeil hyung barátságosan közelíteni.
- Semmi bajom.- álltam fel és pakolni kezdtem.- Menjünk haza mi is.- nem volt kedvem és merszem elmondani nekik. Sem azt, hogy mit miért tettem- azt is beleértve, hogy Zico-t ignoráltam- sem azt, hogy mit gondolok és érzek.
- Kyung.- fogta meg a karomat Minhyuk.
Nem szóltam csak kérlelően néztem rá, mire elengedett és sóhajtva megcsóválta a fejét.
Tovább nem feszegették a témát. Látták, hogy értelmetlen. Úgysem húznak ki belőlem semmit. Yookwon is kedves volt. Legalábbis amíg érzékeltem belőle és a világból valamit. Amíg hallottam Őket magam körül, nem mondott senkinek semmit. Nagyon hálás voltam neki ezért.
A kocsiban bedugtam a fülem és úgy szenvedtem végig a több, mint egy órás utat, ami rendes időben fél óra.
Miután hazaértünk átvedlettem itthoni ruhába és lefeküdtem az ágyra. Nem aludtam, csak feküdtem.
- Nem kellene beszélned vele?- ült le az ágynak az Ő felére U-Kwon.
- Ü-üm.- ráztam meg fekve a fejem.
- Kyung. Ez nem lesz így jó!- feküdt mögém és a vállamat majd a hátamat simogatta.- Teljesen magadba fordulsz. Nem önmagad vagy.- folytatta aggódva.- Hol van a mindig mosolygó Kyunggie? Aki mindig ott van a másiknak ha szűkség van rá?
- Nincs.- vontam vállat.
- Kyung. Te depressziós vagy.
- Dehogy vagyok.- ültem fel.- Tudod jól, hogy nem akartam magamban kárt tenni. És Zico maga dobott ki a szobájából. Én szeretem még mindig. Sőt ez gyenge kifejezés. Imádom. De...
- De feladtad. Nem szabad! Menj át hozzá és mond el neki ugyan ezt! Joga van tudni, hogy mit érzel, mi zajlik benned hiszen egy pár vagytok. Kyung. Hallgass rám.- ült fel Kwonnie is és a vállamira tette a kezét.
Halkan odasúgtam neki egy "jó"-t. Aztán felálltam és nagyon lassan, tényleg csigatempóban megindultam. Az út során többször is meggondoltam magam. De a lábaim csak vittek a mellettünk lévő szoba elé. Viszont az ajtó előtt megálltam. A lábaim gyökeret vertek. A gyomrom görcsben állt. Hosszú ideig csak üress fejjel bámultam az ajtót. Majd miután úgy éreztem, hogy menne a dolog, bekopogtam. Meg sem vártam a választ, benyitottam.
- N-ne haragudj a zavarásért. B-beszélhetnénk?- àlltam meg az ajtóban immáron belülről.

V. Fejezet

<Kyung>
Hamar elaludtam és magamhoz képest nagyon mélyen szundítottam.
Álmomban valami egészen furcsa helyen voltam. Minden hófehér volt körülöttem. Még lámpák is világítottak körülöttem. Nagyon vakító volt. Az egyik pillanatban Zico még mellettem volt a másikban pedig elengedte a kezem és lassan távolodott a vakító fehérségbe.
Hirtelen minden fény kialudt, sötét lett körülöttem minden. Csak álltam a sötét közepén. Kétségbeesetten forgolódtam jobbra-balra, keresve a menekülési utat. De sehol sem volt.
Aztán a távolból hangokat hallottam. Pánikom közben észre sem vettem, hogy hogyan de a hang forrásához közel kerültem.
Egy ágy volt előttem. Bordó volt az ágynemű. A puha párnák között magamat láttam feküdni. Felettem Zico volt és... És... M-mege-erőszakolt... Hiába kérleltem, hogy álljon le, lassítson, nem tette. Körbejártam az ágyat. Jiho tekintete teljesen el volt borulva. Keményen és gyorsan mozgott bennem. Én pedig csak egyre sírtam és segítségért zokogtam.
Megviselt a látvány. De egy hirtelen pillanatban, mikor Jiho megkönnyebbült, eltűnt előlem minden. Megint fehér lett körülöttem a tér. Zico egy hófehér ágyban aludt. Én mellette ücsörögtem és a kezét simogattam. Majd hirtelen megszakadt a kép és felébredtem.
Hangosan zilálva, apró könnyeimet letörölve igyekeztem feldolgozni az álmomat. Ebben benne volt minden félelmem és aggodalmam. De nem akartam Zico-t elveszíteni. Tenni fogunk érte, hogy ne így legyen.
Szorosan öleltem magamhoz. Mocorogni kezdett. Talán felkeltettem. Nem akartam.

<Zico>
Arra ébredtem, hogy halkan zokog mellettem szerelmem. Alkarjaimra támaszkodtam, ő pedig csak engem ölelt, arcát mellkasomba fúrva, zihálva.
- Kicsim, rosszat álmodtál? – simogattam meg a fejét, ő pedig aprót bólintott fejével.
Puszit leheltem ajkaira, és addig simogattam, amíg le nem nyugodott.
- Kiskifli-nagykifli? – néztem rá mosolyogva, majd megfordult, én pedig hozzábújtam. – Nyugodj meg kicsim, itt vagyok. Vigyázok rád. – pusziltam meg a nyakát, és megfogtam a kezét.
Kíváncsi voltam, hogy mit álmodhatott, de féltem, hogy felzaklatnám, ha rákérdeznék, így inkább halkan szuszogtunk, összebújva.

<Kyung>
Jól eset a gondoskodása. Fordított helyzetben én is mellette állnék. De most rajtam ütött ki a dolog.
Talán ez az álom ébresztett rá igazán, hogy ez nem játék, hanem igen is komoly dolog és ha nem tudjuk magunk megoldani, akkor baj lesz belőle. Segítségre van szükségünk.
Persze még mindig nem Zico volt az aki megrémisztett hanem maga a probléma.
- Tudod Jiho... Olyan furcsa volt. Először minden boldogságosnak látszott majd ez eltűnt és csak a szenvedés maradt. A fájdalom ami az erőszakból maradt hátra... Én tudom, hogy nem vagy képes olyanra. Bízok benned és szeretlek.- magyaráztam az álmomat és az érzéseimet miközben kezét simogattam.

<Zico>
Összeszorult a torkom. Tudtam, hogy ez az álma valószínűleg abból az éjszakából fakad, amikor keményebb voltam vele az ágyban. Most zuhant rá a valóság, ami engem folyamatosan kínoz, hogy bármikor megismétlődhet az az alkalom.
- Mindketten tudjuk, hogy mi történhet, csak egy rossz pillanat kell, amikor a vágy felülkerekedik rajtam, és átveszi az uralmat az agyam felett. Azóta félek ettől, hogy akkor éjszaka majdnem megerőszakoltalak. Akkor néha-néha sikerült felülkerekednem az ösztönökön, és kényszeríteni magam, hogy a szerelmem vagy, nem okozhatok fájdalmat neked, de…néha semmi nem érdekelt, csak hogy minél közelebb jussak az orgazmushoz. – mély levegőt vettem. – Ma keresnünk kell egy szexológust, aki hajlandó engem kezelni, diszkréten. Nem akarom, hogy mindenki megtudja, hogy beteg vagyok. Félek, hogy akkor sajnálnának, téged pedig féltenének tőlem. Pedig hidd el Kyunggie, hogy szándékosan soha nem ártanék neked.

<Kyung>
- Tudom, kicsim.- szorítottam meg a kezét.- Tudom. M-majd keresünk valakit aki pillanatok alatt kihoz a bajból. Meglátod, hogy hamar rendbe jössz.- biztattam szavaimmal.
Fogalmam sem lehet arról, hogy min megy  keresztül. Csak annyira amennyit látok a vívódásából és aggodalmából.
- É-én mikor utána néztem ennek a betegségnek... Akkor találtam egy magánrendelőt. Állítólag az egyik legjobb orvos szakértő praxisa. A klinika utcájában van a rendelője. Biztosan diszkréten kezelné a dolgot. El szeretnél hozzá menni?

<Zico>
Örültem, hogy ilyen alapos munkát végzett. Így legalább nem kell avval töltenünk a délelőttöt, hogy keresgélünk a neten, hogy ki lenne jobb megoldás.
- Persze, mindenképp oda menjünk legelőször. Köszönöm. – felemeltem kezét, majd csókot leheltem rá.  – Sok időt megspórolunk ezzel, minél hamarabb el akarom kezdeni a terápiát. Ha ma egyeztetni tudunk vele, akkor talán nemsokára mindketten sokkal nyugodtabbak leszünk. – magamhoz szorítottam. – Olyan jó, hogy vagy nekem. Életem legjobb döntése volt, amikor összeszedve a bátorságom elmondtam, hogy mit érzek irántad.

<Kyung>
- Szeretlek Jiho.- mosolyogtam.- Te vagy a mindenem egy jó ideje de ezt csak most sikerült realizálni magamban. Én is örülök, hogy minden így alakult. Ezt pedig hamar megoldjuk. Ma milyen nap van? Péntek?- néztem rá a vállam felett. Ő bólintott.- Az jó. Ha jól emlékszem ma 8-tól 11-ig rendel a doktor úr. Még időben odaérünk.- ültem fel az ágyon.

<Zico>
- Akkor gyerünk, ne vesztegessük az időt. – mosolyogtam rá, majd felálltam, és a szekrényhez lépve kerestem valami ruhát. Titokban persze féltem attól, hogy mi lesz a rendelőben, de erős akartam maradni Kyung miatt.
Felöltöztünk, majd szolidan, angolosan távoztunk a lakásból, hogy ne kelljen magyarázkodni. Kocsival mentünk, Kyung vezetett, elvégre ő tudja a címet, addig én írtam egy üzenetet Taeil hyungnak, hogy van egy kis halaszthatatlan dolgunk, ügyeljen a srácokra, amíg hazaérünk.
Nem tartott sokáig az út oda, mindketten csendesek voltunk. Ahogy közeledtünk, egyre izgatottabb lettem.
Mikor leparkolt, majd lekapcsolta a motort, egy ideig mindketten csak néztük annak a bizonyos rendelőnek az ajtaját, ahová perceken belül besétálunk, hogy szakértői segítséget kérjünk.
- Hát…megjöttünk. – próbáltam laza lenni, ennek ellenére hangom kicsit remegett. Furcsa volt, még a fellépéseken sem remegett a hangom.

<Kyung>
Zico nem cicózott. Azonnal útnak is indultunk. Nem volt messze a rendelő így rövid idő alatt megérkeztünk. Még egy kicsit ücsörögtünk a kocsiban.
- Ne aggódj.- csatoltam ki az övem.- Minden rendben lesz. Melletted vagyok.- Zico felé  fordultam és lágyan, bátorítóan megcsókoltam.
Ezután kiszálltunk a kocsiból és kézen fogva a bejárathoz sétáltunk. Az ajtón a réztáblára finom vonalvezetéssel volt belegravírozva, hogy Dr. Jung JiHoon szexológus magán praxisa és a rendelési idő. Nagy levegőt vettünk majd benyitottunk.
Üres volt a váró. Leültünk és idegesen vártunk. Egymás kezét szorongattuk, bátorító pillantásokat váltottunk. 10 perc, negyed óra várakozás után kijött gondolom az asszisztens.
- Jó napot uraim. Miben segíthetünk?
- Jó napot. Dr. Jung-hoz jöttünk. Időpontot szeretnénk kérni.- válaszoltam.
- Kérem fáradjanak be.- nyitotta ki jobban az ajtót.
Felálltunk, még egy utolsót sóhajtottunk majd bementünk.
- Jó napot kívánok! Miben lehetek szolgálatukra?- kérdezte az orvos mikor bementünk.- Foglaljanak helyet.- mutatott az asztalával szembeni 2 székre.
Meglepett, mikor megláttam az orvost. A 30-as éveiben járhat, jó kiállású férfi. Nem is tudom... Másabbra számítottam. De nagyon rendesnek tűnt. Remélem nem vet meg azért, mert mi mások vagyunk... És majd tud segíteni...

<Zico>
A doki egy fiatal, jóképű fószer volt. Kicsit zavarba is jöttem, de aztán azzal nyugtattam magam, hogy hátha modern felfogása van. Mégiscsak könnyebb lesz vele megbeszélni a betegségem, mint egy idősebb orvossal.
- Nekünk…pontosabban nekem van egy problémám, amivel kapcsolatban szükségem lenne egy szakértő véleményére. Ezért vagyunk itt, hogy megkérjem, hogy találjon nekem egy minél közelebbi időpontot, ami során megtárgyalhatjuk a gondomat. – próbáltam nem idegesen hadoválni, hanem érthetően elmondani, csak eléggé zavarban voltam.
- Nos, a legközelebbi időpont, amit önnek tudok adni, az pont most van. A betegem lemondta, mert közbe jött neki valami, ezért most van egy szabad órám, úgyhogy hallgatom, kedves…
- Jiho. Woo Jiho. Ő pedig a párom, Park Kyung.
- Nagyon örvendek, fiatalemberek. – mosolyát látva nagy kő esett le e szívemről. Most, hogy láttam, hogy nem húzza el a száját arra, hogy melegek vagyunk, kicsit jobban bízom benne. – Szóval, mi is a probléma, Jiho?
- Ömm…hát…a-azt hiszem, hogy…nos…szexmániás vagyok. – zavartan köszörültem meg a torkom, rettentő ciki volt ezt kimondani. Meglepetten nézett rám.
- Ez egy nagyon erős kijelentés, biztos benne, hogy ennyire komoly a dolog?
- Utána néztünk egy kicsit, pontosabban a párom, és a tünetek nagyjából passzolnak, ezért feltételezzünk, hogy… hogy ebben szenvedek.
- A szexmánia egy nagyon komoly szenvedélybetegség, akárcsak az alkoholizmus vagy a drogfüggőség. Több kiváltó oka is lehet, mint például a stressz, a túlhajszoltság, a szeretethiány, a magány, ami elől menekül az illető. Mivel Önök egy pár, ezért gondolom nem a magány vagy a szeretethiány a kiváltó ok. – ránézett összekulcsolt ujjainkra, majd vissza rám. – Mivel foglalkozik, Jiho? Stresszel jár a munkája?
- Mindketten egy bandában  rappelünk. Én…én vagyok a vezető, ami elég sok feszültséggel jár, de szeretem a munkám és szívesen csinálom, kérem ne mondja, hogy abba kell hagynom. Ez az életem. – éreztem, hogy Kyung megszorítja a kezem.
- Szóval egy híresség. Nem, nem kell a munkáját abbahagynia, de erről majd beszélgetünk, most csak diagnosztizálni szeretném, hogy lássuk, hogy valóban szexmánia az, amiről beszélgetünk. Szóval nagy stresszben él. Ez valószínüleg a kiváltó ok, az ösztönei így próbálják élvezethez juttatni a túlhajszolt szervezetét. Mondja el kérem azokat a tüneteket, amiket felfedezett magán, és amik egybevágnak a szexmánia tüneteivel.
- Hát…elég sokat gondolok arra, hogy milyen jó is elérni az orgazmust. Mindig…szeretném újra átélni, lebegni, elbódulni. Amikor intimebb helyzetbe keveredünk a párommal, simogatjuk egymást, vagy csókolózunk, vagy megérzem az illatát, mindig beugrik, hogy mennyire jó vele szeretkezni, azonnal bizseregni kezdek, és az ágyékom… érti, nem? És azonnal csinálni akarom. Ez szexmániára utal?
- A szexmániának nincs pontos definíciója, nem olyan, mint a tüdőgyulladás. Egyes tünetek eltérhetnek a betegeknél. A tünetek stimmelnek, a folytonos kielégülni vágyás, az élvezet hajszolása, a hirtelen vágyfelébredés. Ön viszont, kedves Jiho mondhatni egy különleges kivétel, ugyanis a szexmániás embereknek nem igazán van párjuk, pont amiatt, hogy nem elég nekik egy normális igényű ember tempója. A párja bizonyára nagyon kitartó és türelmes. – Kyungra mosolygott, biztatóan, elismerően.
- Ő a legjobb. – Mosolyogtam én is, majd mély levegőt vettem. Tudtam, hogy ezt így meg kellett beszélni, de azért nagyon zavarban voltam. Még mindig Kyungot nézve, ezúttal őt szólította meg.
- Kérem, mondja el, hogy milyen tapasztalatai vannak a közös együttléteikről? Milyen Jiho az ágyban? Hogy viselkedik Önnel? Kérem őszintén, ez fontos ahhoz, hogy megfelelően tudjam őt kezelni.

<Kyung>
Bizakodva hallgattam a beszélgetésüket. A doktor nagyon kedves volt és látszott rajta, hogy tényleg érti a dolgát. Mikor engem kérdezett megköszörültem a torkom majd miután megtaláltam a hangom válaszoltam is.
- Nos... Nem sokszor voltunk együtt de az a kevés is elég emlékezetes.
- Kifejtené?
- P-persze. Hogyne. Szóval volt olyan alkalom, mikor Jiho nagyon gyengéd volt velem. Az volt mindkettőnknek az első alkalma férfival. Aztán egyre furcsábbá vált a helyzet. Szeretkezés közben éreztem, hogy valami nincs rendben. Belül vívódott magában. Aztán ez többször is előfordult de már akkor nem csak magában vívódott. Egy ilyen alkalomkor többször is eluralkodott rajta valami és rám nem figyelve hajszolta az élvezetet. Aztán megesett az is, hogy csak úgy nekem támadt, hogy szeretkezzünk. De akkor leállítottam és azt mondtam, hogy nem. Ez akkor volt, mikor egy kisebb feszültség lépett fel a bandában.- gondoltam elmondom ezt is, hátha hasznos. Ha már úgy volt eddig, hogy a sok stressz. Az stresszes helyzet volt...- Aztán kipróbáltuk úgy is, hogy az aktus előtt... Szóval... Segítettem neki átlendülni egyszer a csúcson. Azt mondta, hogy akkor könnyebb volt magán uralkodni.- Zico-ra néztem aki bólogatott.- És most itt vagyunk. Eljöttünk, hogy találjunk valami megoldást az Ön segítségével.
- Értem. Nos. A tünetek még nem annyira durvák.- folytatta az elemzést az orvos.- Ennél sokkal súlyosabb eseteim is voltak és vannak. De nagyon helyes, hogy idejében még most eljöttek hozzám és nem várták meg a nagyobb bajt. A kezelés nem lesz egyszerű. Talán nem is lesz teljesen 100%-ban sikeres. Vagyis inkább úgy fogalmazok, hogy nem biztos, hogy teljes mértékben el tudjuk tüntetni. De ez ritkán fordul elő, ne aggódjanak. A terápia egyénektől ez esetben a pártól függően hosszú és intenzív. De ahogy elnézem itt nem lesz probléma. Nem szabad feladni!- biztatott kedvesen.- Azt azért megkérdezhetném, hogy miért ennyire kitartó a párja mellett?- fordult ismét felém.
- Tudja... Mi pici korunk óta ismerjük egymást. A sors jobbra-balra vetett minket de valahogy mindig kapcsolódtak a szálaink. Aztán legjobb barátok lettünk, később munkatársak és most a szerelmet is megtaláltuk egymásban. Nagyon szeretem Jiho-t.- mosolyogtam kedvesemre.- És az életünkben szerintem találkoztunk már nagyobb nehézségekkel is. Szóval én mellette állok. Mindenben támogatom. Mert tudom, hogy fordítva Ő is ezt tenné. És mert tudom, hogy erről nem igazán Ő tehet.

<Zico>
Jól estek szavai, és az, hogy maximálisan bízik bennem. Tényleg mellette lennék fordított esetben, efelől semmi kétségem nem volt. Van köztünk egy olyan erős kötelék, amit a sors kovácsolt, és amit senki nem tud szétválasztani.
- Rendben uraim. Nos, most, hogy tudom, hogy mennyire szeretik egymást és, hogy Jiho-nak segítsége lesz, így remélhetőleg hamar túl leszünk ezen. Normális esetben a terápia úgy kezdődik, hogy a páciens 90 napos megvonásban részesül. Ezt nevezzük úgy, hogy “a kitisztulás”. Mivel Önnél még nem ennyire elfajult a helyzet, lehet, hogy nem lesz szükség ennyi időre, viszont azt kell kérnem, hogy amíg én nem szólok, addig ne feküdjenek le egymással. És persze mással sem. – tette hozzá vigyorogva a doki, mire mi is felnevettünk poénján. – Most azt fogjuk kipróbálni, hogy meddig bírja ki aktus nélkül. Ebben a párja a segítségére lesz, ugyanis lesznek helyzetek, amikor ön eléggé… megviselt állapotban lesz. Az önkielégítés nem tiltott, azt úgyis el tudná intézni magának, sutyiban, ha nagyon akarná. Viszont közös etyem-petyem nem lehet.  Kyung, ha bepróbálkozik önnél, akkor állítsa le, vagy hagyja ott, de ne engedjen neki, mert akkor elölről kezdjük el számlálni a napokat, amíg nem sikerül kibírni. Mindannyiunk célja a gyógyulás. –  bólintottunk, mire a doki ismét felém fordult. – Ez nehéz lesz, főleg az eleje, Jiho. Lehet kicsit feszültebb lesz, mert megvonjuk Öntől azt, amiben a teste élvezetre talált. Arra kérem, hogy önkielégítést is csak akkor végezzen, mikor érzi, hogy nem bírja tovább. Egyébként meg próbáljon lenyugodni, menjen el sétálni ilyenkor, vagy ha nincs rá alkalma, vezesse le a stresszt valahogyan. Szereti az édességet?
- Igen.
- Akkor legyen önnél mindig valami édesség, gondolom tudja, hogy boldogsághormont termelnek, főleg a csokoládé. Egyen csokoládét, amikor érzi, hogy jó lenne kielégülni. Adok önnek egy lemezt. – a mellette lévő fiókban kutatott, majd elém rakott egy cédét. – Ezen különböző meditációs gyakorlatok vannak. Végezze el a szalagon lévő utasításokat, meditáljon, hallgassa meg a rajta lévő nyugtató zenéket. Mindennap. Menni fog?
- Igen, persze. Bár napközben eléggé elfoglaltak vagyunk, de ígérem, hogy minden este meghallgatom. Vagy meghallgatjuk. Kyungnak is szabad?
- Persze, együtt is csinálhatják, neki sem árt egy kis pihenés. – mosolygott rám biztatóan. – És van még valami, aminek már kevésbé fog örülni. – kíváncsian néztem rá. – Köztudott, hogy az első lépés a gyógyulás felé a beismerés. Ha a beteg felmeri vállalni azt, hogy beteg, és kimondja, hogy igenis meg fog gyógyulni, az már félsiker. Mást ilyenkor hazaköltöztetek, de gondolom, mint minden banda, Önök is együtt élnek, én pedig nem akarom kiszakítani közülük, mert ez problémákat, kérdéseket vetne fel. Azt szeretném Jiho, ha mikor hazamennek, akkor leülnének, és Ön elmondaná nekik a teljes igazságot. Azt, hogy beteg, hogy mától kezdve terápia alatt áll, amíg én nem mondom, és hogy szeretne meggyógyulni. Bár nem nézem Önt egy agresszív embernek, de a többiek közül is legyenek mindig a közelben, mert előfordulhat, hogy eluralkodik a vágy a teste felett, és Kyung ilyenkor nagyobb biztonságban lenne. Kérem, Ön se játssza a mártírt, ha nem tudja Jiho-t kontrollálni, hívjon segítséget azonnal. Mindenkinek jobb lesz. – komolyan nézett szerelmemre, aki nagyot nyelt, majd bólintott. – Persze nem biztos, hogy erre egyáltalán lesz példa, csak felvetem, hogy tudja lereagálni, ha mégis. Rendben?

<Kyung>
Miközben az orvos felvázolta a terápia első szakaszát, éreztem, hogy ez valóban nem lesz könnyű. Az, hogy a többieknek is be kell számolni a dologról... Hát annyi baj legyen. Elvileg egy család vagyunk. Csak a segítségünkre lesznek. A meditációval sincs problémám. Bár az ilyen lelki megtisztulós izékban nem hiszek. De tudom, hogy ez nem olyan fajta meditáció. Örömmel csinálom végig vele, ha ez segít. Annak is örültem, hogy a doktor úr nem küldte el tőlünk a dormból Zico-t. Talán ha többen vannak körülötte akkor jobban elterelődik a figyelne. De az önmegtartóztatás... Nem tudom, hogy fogja bírni... És én lelkileg? Hogyan fogok nemet mondani neki és végignézni ahogyan szenved? Nehéz lesz. De értünk mindent.
- I-igen...- nyeltem sokadjára egy nagyot.- Rendben.
- Nos... A normál terápia elő szakasza, mint mondtam 90 nap. Szerintem Önöknél elég lesz a fele. Tehát kb egy hónap. Minden héten egy órára jó lenne ha benéznének hozzám. A kezelés sikerességétől függően lépünk majd tovább a második illetve harmadik szintre. Szerintem egy fél évre sem lesz szükség és minden helyreáll Önök között.
- Hát legyen így doktor úr.- mosolyogtam felé bizakodóan.
- Biztos vagyok benne. Nos. Szerintem elsőre ennyi amit el tudok mondani és javasolni tudok. Esetleg van kérdésük?

<Zico>
Mikor mindent megbeszéltünk, elmondta, hogy jövő pénteken vár újra, addig pedig sok sikert kívánt nekünk. Miután elhagytuk a rendelőt, a kocsiban csak az járt a fejemben, hogy mégis hogy merjem ezt elmondani a többieknek. Taeil hyung és Jihoon minden bizonnyal megértőek lesznek, és Kwonnie is biztos mellém áll, de Minhyuk és Jaehyo? Mi lesz, ha kinevetnek? Vagy innentől kezdve evvel fognak cukkolni?
Kicsit féltem a beszélgetéstől, ami otthon vár ránk, de tudtam, hogy meg kell tennem, mert elkerülhetetlen ahhoz, hogy meggyógyuljak. Ez lesz a terápiám startja.
- Mindent megteszek, hogy végigcsináljam, és hogy meggyógyuljak. Most hazamegyünk, és beavatom a többieket. Szeretnélek megkérni, hogy kövesd az orvos utasításait, akkor is, ha sírva fogok neked könyörögni. És ha úgy alakul, hogy erőszakos leszek veled, ne habozz, kiálts valakiért, hogy segítsen. Nem bocsájtanám meg magamnak, ha megerőszakolnálak, vagy megütnélek. Értetted kicsim? Légy erős még egy kicsit, aztán ígérem, hogy boldoggá teszlek.

<Kyung>
A kocsiban Zico még egyszer elmondta, hogy mit és hogyan kellene tennünk.
- Ne aggódj kicsim. Mindent meg fogok tenni.- mosolyogtam.
Leállítottam a kocsit majd megsimogattam az arcát.
- Gyere menjünk be. Most szeretnéd neki elmondani, vagy majd később hívod össze a kis gyűlést?- akárhogy is dönt én mellette leszek és fogom a kezét.

<Zico>
- Essünk túl rajta, félek, hogy ha húzom az időt, akkor elveszem a bátorságom. Csapjunk a lecsóba, aztán pihenjünk egy kicsit. Fel kell dolgozzam ezt a sok infót, amit ma megtudtam. Este pedig vacsi után letolok valami édességet. – vigyorogtam rá. – Lehet pár nap múlva olyan leszek, mint a csajok az amerikai filmekben, akiket dobott a pasijuk, és a tévé előtt sírnak egy hatalmas doboz csokifagyival. – nevettem el magam a gondolatra. Próbáltam nem rágörcsölni a dologra, elég lesz majd kibírni, ha ott az idő.
Beléptünk a dormba, majd a nappaliba sétáltunk, és leültünk egymás mellé, megfogta a kezem, én pedig elkiáltottam magam, hogy a többiek felfigyeljenek ránk.
- Srácok! Gyertek már egy kicsit, van valami, amit haladéktalanul meg kell beszélnünk, lehetőleg most!

<Kyung>
Tetszett Zico hozzáállása. Örültem, hogy nem olyan görcsösen fogta fel a dolgokat.
- Nyaj... Ne kiabáljatok már...- fogta a fejét Jaehyo miközben grimaszokat vágott. Minhyuk-kal együtt jött ki a szobájukból. Eléggé szét voltak csúszva. Ezek egészen tegnap óta ki sem jöttek? Kíváncsi lennék, hogy mit csináltak... Vagy Őket ismerve... Mégsem.
- Itt vagyunk.- jött Taeil hyung és Jihoon is.
- Valami baj van?- érdeklődött P.O.
- Öhm... Ha Yookwon is megérkezik, elmondjuk.- mosolyogtam rájuk.
- Mindjárt megyek!- kiabálta ki a mosdóból.
Amíg nem érkezett meg, addig mindenki kényelembe helyezte magát.
- Na miről van szó?- tipegett be a nappaliba a hiányzó láncszemünk.
- Nos.- kezdtem bele komolyan.- Most egy nagyon komoly dologról szeretnénk beszélni veletek.- próbáltam bevezetni a dolgokat. De Jiho-nak kell majd elmondani úgyis. Én csak segítek.- Egy család vagyunk, igaz?
- Igen!- bólintottak egyszerre.
- Akkor ha gondjaink vannak akkor azt együtt is meg tudjuk oldani, igaz?
- Igen.- válaszolták.
- Mi a baj Kyung?- kezdett bepánikolni Minhyuk.

<Zico>
- Kyung-nak semmi baja nincs. – vettem át a szót szerelmemtől. – Nekem van. Nézzétek srácok, köntörfalazhatnék is, vagy körbeírhatnám, de a szomorú igazság az, hogy beteg vagyok.
- Hogy mi? – bukott ki Jihoonni-ból, és láttam az arcán a félelmet.
- Ezért mentetek el? Amiatt kérted, hogy ügyeljek a többiekre? – Taeil aggódó tekintettel fürkészte arcomat.
- Igen. Orvosnál voltunk. Egy szexológusnál. Ugyanis egy eléggé komoly betegségben szenvedek. Szexmániás vagyok. – kimondtam, de azonnal el is pirultam. Szégyelltem magam, annak ellenére, hogy nem én okoztam magamnak szándékosan.
- Hogy mi vagy? – Jaehyo szemei kistányér méretűek lettek. – Jiho, ez biztos? Mármint ne érts félre kérlek, csak hamarabb nézném ki magamból, vagy Minhyuk-ból, és ezt gondolom nem kell kifejtenem, mint belőled, hogy egy ilyen komoly betegséggel küzdj.
- Pedig ez így van. Pár napja már sejtettük ezt, és ma az orvos is megerősítette. A terápiám része, hogy most itt ülünk mindannyian, és nyíltan elmondom ezt nektek. Meg akarok gyógyulni minél hamarabb, jó vezér, jó barát és jó párja akarok lenni Kyung-nak.
- Most is jó vagy ezekben, Zico. – mosolygott rám U-Kwon. – Büszke vagyok rád, hogy ilyen erős vagy, és hogy ezt ilyen őszintén elmondod nekünk. Köszönjük a bizalmad. – mindenki bólintott, én pedig elmosolyodtam.
- Miben segíthetünk neked, Jiho? – Minhyuk komoly arccal nézett rám, láttam rajta, hogy esze ágában sincs evvel baromkodni. Ennek őszintén örültem, eléggé megnehezítette volna a dolgom.
- A terápia során olyasmi tüneteket fogok produkálni, mint mikor egy alkoholistát szigorú elvonókúrára fognak. Szeretnélek titeket türelemre kérni velem szemben, ha nehéz órákon megyek keresztül. Továbbá… - mély levegőt vettem. – Szeretném, ha nem hagynátok ketten a lakásban Kyung-al. Nekünk most tilos testi kontaktust teremtenünk, de előfordulhat, hogy átveszi felettem az uralmat a vágy, és ha elfajulna a dolog, és Kyung a segítségeteket kéri, akkor szeretném, ha kiszednétek őt a kezeim közül. De igyekezni fogok, hogy az ilyen helyzeteket elkerüljem.
- Számíthatsz ránk, hyung. – P.O. komoly arccal bólogatott. – Segítünk nektek és ügyelünk rátok.
- Köszönöm. Azt hittem, hogy majd kinevettek. – Minhyukra sandítottam a szemem sarkából.
- Szerinted ez humoros, Jiho baby? – vonta fel a szemöldökét az említett.
- Nem, csak ti olyan kis kukacok tudtok lenni. – kinyújtottam rájuk a nyelvem. Örültem, hogy ilyen srácaim vannak, és hogy teljes támogatást nyújtanak majd nekem.

<Kyung>
Mikor Jiho elmondta nekik a dolgot valami hasonló reakciót mutattak, mint amire számítottam. Bár a két perverzen meglepődtem. De jobb is volt ez így. Ebből látszik, hogy milyenek is valójában. Csak a szájuk nagy ha piszkálódásról van szó. És ha baj van akkor segítenek. Hálás voltam nekik érte.
- Én arra gondoltam, hogy Kyung átjöhetne addig az én szobámba aludni. És akkor este sem lenne probléma.- vetette fel az ötletét U-Kwon.
- Hm. Hát nem is tudom. Talán még most az elején Zico-val maradnék. Aztán ha már kicsit nehezebb lesz akkor átcuccolok.
- Rendben.- mosolygott biztatóan Yookwon.
- Most már nem hálákodok nektek.- vigyorogtam.- Úgyis tudjátok, hogy mennyire imádlak Titeket és hogy milyen hálás vagyok. Köszönöm.
- Ugyan. Ez a legkevesebb.- simogatta meg a karom Jaehyo hyung.
- Legyen nagy ölelés!- kérlelte aranyosan Jihoonie.
- Legyen!- pattant fel Taeil hyung.
Mindenki felállt és jó erősen megszorongattuk egymást. A mellkasomban hevesen dobogott a szívem. Tudtam, hogy ez az én családom. Jobbat nem is kívánhatnék.
- Na jól van. Együnk valamit.- javasolta Taeil.- Gondolom reggeli nélkül képesek voltatok elmenni.- nézett rá Jiho-ra és rám. Félve bólogattunk.
- Gyere Jihoonnie. Csináljunk nekik valami ehetőt.- mentek a konyhába vigyorogva.
Mi a többiekkel a nappaliban maradtunk.

<Zico>
U-Kwon ötlete igazán hasznosnak minősíthető, tudtam ugyanis, hogy nemsokára szükség lesz rá, mert a szoba az a hely, ahol a legközelebb kerülünk egymáshoz, kettesben. Csak már úgy megszoktam, hogy Kyunggie folyton ott lebzsel körülöttem, hogy furcsa lesz.
Mikor hyung és a kis maknae elmentek kaját csinálni, mi meg ott maradtunk, kicsit még mindig zavarban voltam. Nem bámult mindenki engem, mégis éreztem, hogy titokban engem figyelnek. Ez zavarba ejtett.
- Szóval…bunkó dolog megkérdezni, hogy mit érzel ilyenkor? Ha nem akarsz, nem kell válaszolj. – Minhyuk kiváncsian nézett rám.
- Hát…hirtelen tör rám, mikor olyan helyzetbe kerülök, ami, mondjuk úgy, hogy izgató. De talán nem ez a megfelelő szó rá, ugyanis elég egy csók, egy ölelés vagy egy jól célzott simogatás. Ezen felül csak úgy a semmiből beugranak erotikus momentumok, és érzem, hogy..hogy azonnal szeretném igazából is csinálni. Van, hogy ez gyengébben jelentkezik, és olyankor tudom irányítani, de van, hogy…nos, nem állok ellen, hanem megpróbálom megszerezni.
Egy ideig csendben hallgattak, majd Jaehyo párjához fordult.
- Te ennél perverzebb vagy, baby, mondd csak, nem gondoltál rá, hogy felkeress te is egy szakértőt?
- Chh… nem mintha nem örülnél annak, hogy folyton rád mászok. Nem is tudom, melyikünk fészkelődik a legváratlanabb pillanatban a másik ölébe, és súgja a fülébe, hogy kívánja. Vagy húzza be a kiadó mosdójába, és rángatja le a másik nadrágját.
- Fúj, gyerekek, fejezzétek már be! Titeket kellene itt kezelni, nem Zicot, hát ti betegebbek vagytok. – U-Kwon morcosan húzta fel az orrát.
Mi csak elnevettük magunkat a kis táncos felháborodó reakcióján.
- Ne haragudj Jiho, nem szórakozni akarok ezzel, csak gondoltam felhúzom Minhyuk-ot,  mert olyankor mindig jobban teljesít. – vigyorgott szerelmére Jaehyo.

<Kyung>
Vigyorogva figyeltem értelmesnek már kevésbé mondható beszélgetésüket.
- Fúj... Maradjatok már el!- takargattam piros arcomat.- Szerintem erre rajtatok kívül senki sem kíváncsi. Menjetek szobára.- szidtam meg vigyorogva hyungjaimat.
- Egyet értek.- morgott U-Kwon.
- Jó na csak szívattunk.- sóhajtott Minhyuk.
- És egyébként is onnan jövünk.- vigyorgott perverzen Jaehyo.
- Menthetetlen...- csóváltam a fejem lemondóan. Persze csak poénból.
Miután mindannyiunk szexuális életét kitárgyaltuk nemsokára készen is lett az ebéd.
- Finom lett nagyon, hyung!- dicsértem a főztöt.
- Köszönjük.- mosolygott szégyenlősen Taeil.
Az ebéd is hasonlóan jó hangulatban telt.
Arra gondoltam, hogy délután meglátogatom a közeli kisboltot és felvásárolom Zico-nak az összes csokit. Az is megfordult a buksimban, hogy a meditáció mellett mozoghatnánk is valamit. Nehogy szegényen meglátszódjon a sok édesség. De ezt majd később vetem fel neki.

<Zico>
A srácok viccelődése teljesen elfeledtette velem a gondomat. Jól esett, hogy bár viccelődnek, mindig, de nem rajtam szórakoznak, hanem egymást piszkálják.
Az ebéd nagyon finom volt, Taeil hyung és Jihoonnie igazán jó párost alkotnak, nemcsak a kapcsolatukban, hanem mint szakácsok is.
Ebéd után vállaltam a mosogatást, és mikor nem akarták engedni, mondván, hogy pihenjek le inkább, csak megráztam a fejem.
- Nem terhes vagyok, srácok, ne izéljetek már. Hamar megcsinálom, aztán jó kismamához hűen ígérem, hogy lepihenek. – vigyorogtam rájuk, mire mindannyian nevetni kezdtek.
Mosogatás közben dúdolni kezdtem, majd a szavak, szinte maguktól összeálltak a fejemben a dallam ritmusára. Gyorsan befejeztem, majd a szobába lépve levágódtam az íróasztalhoz, és kivéve az egyik jegyzetfüzetem, elkezdtem leírni a szövegrészleteket, majd szépen egymásra építettem őket. Büszkén néztem a lapra, ez igazán jól sikerült, tetszett a szöveg, ami a kitartásról, a hűségről és a hitről szólt. Rápillantottam az órára, és meglepődtem, hogy alig negyed órát ültem mellette, és gyakorlatilag majdnem kész vagyok vele.
Éreztem egy gyengéd érintést a vállamon, és mikor megfordultam, szerelmem mosolyával találkoztam.

<Kyung>
Ebéd után Zico vállalta a mosogatást. Amíg Ő azzal foglalkozott és a többiek is visszavonultak én észrevétlenül leosontam a boltba. Vettem 12 tábla csokit, 6 zacskó savanyú cukorkát, 10 csomag kekszet- édeset és sósat is-, és 10 szelet csokit. Ezekhez még vettem ilyen kis aranyos műanyag kosárkát is. A pénztárnál igen érdekesen néztek de nem izgatott. Gyorsan hazaszaladtam velük és lepakoltam a nappaliba. Kerestem az íróasztalon egy alkoholos filcet és a műanyag kosárkára ráfirkáltam nagy betűkkel: ZICO-É!!!
- Hát ez meg mi?- huppant le mellém Jaehyo és már nyúlt is volna egy tábla csokiért, hogy kibontja.
- Sicc!- csaptam rá gyengén a kezére.- Ezt Zico-nak vettem mindet. Az összes kedvencéből vettem. Hogy könnyebb legyen neki.
- Ezt mindet neki?- képedt el.
- Aham.- mosolyogtam rá miközben bepakoltam a kosárkába.
- És nekünk semmit sem hoztál?- nézett szomorúan Minhyuk.
- De.- hagytam elő az asztalon mindenből egyet-kettőt.- Csak, hogy ne mondhassátok, hogy szőrös a szívem.
- Köszönjük!- nyúlt U-Kwon ujjongva az egyik csokiért.
- Na mentem. Átadom a kincset a tulajdonosának.- vigyorogtam majd bementem a szobába.
Jiho valamin nagyon elmélyülten dolgozott. Ilyenkor mindig olyan komoly. Nem mertem megzavarni. Megvártam míg végez.
- Szia Kicsim.- mosolyogtam rá.- Nézd mit nyertél?- tartottam elé a halom édességet.

<Zico>
- Szia életem. Hát ez meg? Hogy-hogy nyertem? – kukkantottam bele az édesen összeállított kosárkába. Mikor megláttam a tartalmát, csillogó szemekkel néztem fel rá. – Ez az enyém? De… ezek mind a kedvenc  édességeim! Húha, elcsorog a nyálam. – felálltam, majd megöleltem szorosan párom, és csücsörítve figyeltem a kis áldozatot a kezében. – Kaphatok? – próbáltam aranyosan pillogni rá.

<Kyung>
- Nem Zico. Nem kaphatsz.- feleltem komolyan a kérdésére mire szomorú arcot vágott.- Hát persze, hogy kaphatsz.- vigyorogtam.- Ez mind a Tiéd. Látod még a neved is rajta van.- mutogattam büszkén az írásomat.- Neked vettem, hogy legyen kicsit jobb a kedved.- ültem le az ágyra.

<Zico>
- Ahh, egek, de édes vagy! Egy pasi sem járt jobban nálam a párválasztás során. – huppantam mellé, mire csak vigyorgott rám. – Köszönöm. Ez…húha, nagyon édes vagy, Kyunggie! – felém nyújtotta a kosarat, én pedig becsuktam a szemem, és találomra  belekapaszkodtam valamibe, majd kiemeltem. – Jaj, ezt úgy szeretem! – téptem fel a savanyú cukorkás zacskót, majd azonnal a számba tettem egyet. – De finooom! Kérsz? – dugtam a szájába egy szimpatikus figurát, majd mindketten nyammogni kezdtük. – Ha ilyen kényeztetésben lesz részem ezentúl, csak szólok, hogy meg fogok hízni, és szégyellni fogok előtted majd levetkőzni, amikor már szabad lesz. Plusz, lehet a menedzser hyung kidob a bandából, mert gurulni fogok. – néztem rá, majd elnevettem magam.

<Kyung>
Aranyosan csámcsogott mellettem. Annyira hiányzott, hogy apró kis gesztusokkal fejezzem ki, hogy mennyire szeretem. Nem mertem megölelni, megcsókolni főleg.
- Jaj ne szórakozz már!- löktem meg mosolyogva a vállát.- Öhm... Amúgy arra gondoltam, hogy elmehetnénk majd együtt futni, vagy konditerembe. Az úgyis van a cégnél. Meg amúgy sem kell mindet egyszerre megenned.- mosolyogtam.- Ja meg Te vagy a Leaderünk! Nem hagyom, hogy kidobjanak!!!- tiltakoztam durcisan.

<Zico>
- Nem is rossz ötlet! – vigyorogtam rá. – Ott van futópad is, szaladhatnánk együtt. – Igazán tetszett az ötlet. Kicsit jobban formába jönnénk, ami segítene a próbákon is, és a fellépéseket is jobban bírnánk. Meg ugye elterelné a figyelmem. – Menjünk! Benne vagyok!
Egy ideig még eszegettünk, majd eszembe jutott a dal, amit nemrég írtam. Felálltam, majd az asztalhoz lépve elvettem a füzetet és visszaültem mellé.
- Írtam egy szöveget. Van kedved elolvasni? – nyújtottam felé, majd végig arcát figyeltem, a reakciókat keresve rajta.

<Kyung>
Lassan olvastam el a dal minden sorát. Volt amit többször is. Zico mindig is nagyon tehetséges volt a dalírásban. Akár szöveget kellett írni, akár zenét az Ő kezei közül mindig csak jó született meg.
Gyönyörű volt a szöveg és mindent megértettem belőle. Csodálom Őt ezért. Még a betegségét is előnyére tudja forgatni, képes a pozitívat látni.
- E-ez... Nem jutok szavakhoz.- habogtam miután végignéztem.- Csodálatos. Nagyon ügyes vagy.- mosolyogtam rá büszkén. Most legszívesebben a nyakába ugortam volna és agyon puszilgattam volna.

<Zico>
Jól estek szavai. Miután megszületett a dal, és végigolvastam, rájöttem, hogy a betegségem körüli gondolataim törtek fel belőlem.
- Köszönöm. Sokat jelent számomra az, hogy neked tetszik. – elmosolyodtam, majd megfogtam a kezét. Kezünket néztem egy darabig, majd felpillantottam arcára. Láttam, hogy ő is kezeinket figyelte. Sóhajtottam, mire felpillantott. – A-azt hiszem, kimegyek egy kicsit a nappaliba. Úgy megcsókolnálak most, de nem tudom, hogy szabad-e. Talán jobb, ha most kimegyek tévézni, hogy hátha jobb lesz.

<Kyung>
Nem akartam elengedni puha kezét de tudtam, hogy nincs más választásom.
- Rendben. De a csokidat itt ne hagyd!- tettem bele az ölébe a kosárkát.- Ja és a többieknek ne adj. Már kaptak.- szorítottam meg a kezét majd kicsúsztattam mancsa közül az enyémet.
- Ki fogod bírni este, hogy mellettem aludj? Nem lesz baj? Vagy menjek át Yookwon birodalmába?- ezt nem azért kérdeztem, mert nem akarok vele lenni. Csak tudom, hogy a jelenlétem sokszor megnehezíti a dolgát. Nagyon odafigyelek, hogy a közelében mit hogyan csinálok. Csak segíteni akarok neki.

<Zico>
- Nem is tudom. Gondoltam az elején még pofonegyszerű lesz, de most rájöttem, hogy most az igazán nehéz, mert meg kell szoknom, hogy nem érinthetlek. Nem szeretném, hogy elmenj. De ha te így érzed magad biztonságban, akkor nyugodtan menj át.  – rámosolyogtam, hogy lássa, hogy nem haragszom, ha átmegy. – Ezt inkább eldugom itt a szobában. Ezek a cselesek képesek elsunyizni tőlem. – mutattam a kosárra, majd az ágy mellé tettem, arra az oldalra, ahol szeretek feküdni. – Kérhetek valamit? – bólintott, mire folytattam. – Ha egy picit megtennéd, hogy nem ficánkolsz, jó lenne. – értetlenül pislogott rám, majd mikor közelebb hajoltam, mozdulatlanná dermedt. Puszit cuppantottam az arcára, mire a közelségtől, édes, tipikus illata bekúszott az orromba. – Köszönöm. – suttogtam, majd felálltam, és elhagytam a szobát.
A nappaliba mentem, ahol épp nem volt senki, így elnyúltam a kanapén, bekapcsoltam a tévét, de kis idő múlva elnyomott az álom.

<Kyung>
Meglepett a puszija de végül is ennyitől még senkinek sem lett baja.
Miután kiment elővettem a laptopomat és dolgozni próbáltam de nem igazán ment. Ezért inkább félretettem és lefeküdtem az ágyba. Nem aludtam csak gondolkoztam, pihengettem.
Holnapra ki kell pihenni magunkat, mert fellépés lesz.
Már hosszú órák óta nem jött vissza Jiho a szobába. Gondoltam kimegyek, megnézem mi van vele. A kanapén szundikált rendesen.
- Yookwon.- bökdöstem meg a konyhában ücsörgő vállát.
- Igen?
- Segítenél Zico-t becipelni a szobába? Elaludt a kanapén.
- Aham.- állt fel majd együtt kimentünk és bevittük.
- Maradsz vele?
- Szerintem még igen. Álmában csak nem akar semmit tőlem.- mosolyogtam.
- Rendben. Szólj ha kell valami.
- Okés. Köszi hyung.- öleltem meg majd U-Kwon kiment.
Zico-t szépen elfektettem az ágyon, hogy kényelmes legyen neki. Aztán átöltöztem pizsamára és lefeküdtem.
- Jó éjt.- suttogtam majd adtam egy puszit az arcára.

<Zico>
Álmomban az ágyunkon feküdtem, felettem pedig Kyung támaszkodott. Felhajoltam, és forró csókba vontam, majd kezeim végigsimítottak oldalán, és ekkor vettem észre, hogy mindketten meztelenek vagyunk. Megfordítottam magunkat, majd testét kezdtem el csókolni. Egyszer csak valami puhát, selymeset éreztem az arcomon, mire az álom szertefoszlott, és lassan csak a sötétségbe szuszogtam.
Kinyitottam a szemem, láttam, hogy szobában vagyok, mellettem Kyung fészkelődik nekem háttal, gondolom most feküdhetett le. Éreztem, hogy ágyékom fájdalmasan lüktet az álom hatására, ezért inkább nem mozdultam.  Egy darabig néztem a plafont. Nem akart megszűnni a merevedésem, de kényszerítettem magam arra,hogy ne gondoljak rá.

Becsuktam a szemem, és megpróbáltam elképzelni valami igazán szépet. Eszembe jutott, hogy kiskoromban egyszer egy osztálykiránduláson elvittek minket egy szép, tavas vidékre. Megpróbáltam visszaemlékezni rá minél részletesebben, majd egyszer csak éreztem, hogy ismét rám borul a sötétség.