21. Rész

<Kyung>

Egészen reggelig szundikáltam.

A nővérke megint megkérdezte, hogy melyik kaját szeretném rendesen elfogyasztani. Ismét az ebédet választottam. Kértem, hogy valami finomat hozzanak. Kórházhoz képest finomat...

- Szép reggelt hyung - nyitott be az ajtómon Jihoon. - Az este voltam bent nálad, de már aludtál. Nem zavarlak?- állt meg az ajtóban.

- Nem. Gyere csak be. Milyen volt tegnap a barátaiddal?

- Jaj már nagyon rég láttam Őket, hiányoztak - mosolygott szégyenlősen majd leült a székre. - És neked hogy ment tegnap?

- Egész jól. Elmondtam a szüleimnek mindent. És nem haragudtak rám nagyon. És a barátomnak is megbocsájtottak - újságoltam vidáman. - Meséltem neki rólad - folytattam mire megcsillantak a szemei és kíváncsian figyelt. - Féltékeny lett rád - kuncogtam mire Ő hangosan felnevetett.

Még sokáig beszélgettünk majd még dél előtt visszament a szobájába. Kezdem igazán megkedvelni ezt a fiút.

"Szia. Majd délután, ha ráérsz, bejöhetnél. Hozd az összes leckét is. Meg Minhyukot és magadat. ♥ "-  írtam az üzenetet Yookwonnak. Letettem a mobilom és ebédig visszaaludtam.

<Zico>

Mélyen aludtam, megint jóval dél után ébredtem fel.

Az ágyban fetrengtem, lusta voltam.

" Szia, tündérke.  Most keltem fel. Veled mi újság, minden rendben? Remélem nem zavarlak. " - írtam vidáman szerelmemnek, majd egy utolsó nyújtózás után felkeltem és kicammogtam a mosdóba.

Mikor végeztem, lementem és összeszedtem a házat, hogy mindenhol tisztaság legyen.

- Szia - totyogott le Junhyung álmosan. - Oh, köszi. Megcsináltam volna - dörzsölte a nyakát ásítozva.

- Ugyan, hagyd csak. Igazán semmiség volt.

A konyhába mentünk, ahol csináltam mindkettőnknek kávét.

<Kyung>

Kb egy óra után jött az ápoló nő az ebédemmel. Hiába kértem, hogy valami finomat hozzon, ma is csúnya zöld színű trutyit kaptam. Bár az íze meglepően tűrhető volt.

Miután elfogyasztottam, megkaptam a szurimat, ami meggátolja, hogy visszajöjjön az ebéd. Kicsit pihengettem, mert éreztem, hogy elkap a rosszullét, de a gyógyszer hamar segített.

Mikor már jobban voltam megnéztem a mobilom, hátha keresett valaki. Kettő üzenetem is érkezett.

" Szia, Mackóm ^^ Velem minden rendben. Most ebédeltem. Délután bejön hozzám Kwonnie és Minhyuk. Te is bejössz?" - válaszoltam Jihonak majd megnyitottam Yookwon üzenetét.

"Szia. Hogy vagy? Minden rendben? Mi történt? Amint tudunk, megyünk. Vigyázz nagyon magadra!  " - írta aggódva Kwonnie.

"Minden rendben van, igen. Várlak Titeket. *.* " - küldtem a választ majd egy kicsit ismét visszaaludtam.

<Zico>

Elgondolkodva nyammogtuk a reggelinket, amikor megkaptam a választ.

" Igen.  Nem leszünk túl sokan? Nem fogsz nagyon elfáradni? " - pötyögtem ásítva, majd letettem a készüléket az asztalra.

- Te jól vagy, hyung? - pillantottam rá. - Elég sápadt vagy.

- Csak másnapos - kuncogott magán. - Minden jól ment az este a melóban? - tette le inkább a kaját, és maga elé húzta a kávét.

- Igen, ketten egész könnyen boldogultunk. Jól elbohóckodunk együtt, nem unatkozunk akkor sem, amikor nincs senki a pultnál - vigyorogtam álmosan.

Mikor végeztem, elmostam a tányéromat, a poharamat, majd Junhyung vállát megveregetve kerültem ki.

- Felmentem egy kicsit - indultam meg a szobámba.

<Kyung>

"Nem fogok. Most sokat aludtam. ;-) " - válaszoltam vissza Jihonak.

Igazából örültem, hogy jöttek hozzám, legalább nem punnyadtam egyedül.

Amíg nem érkeztek meg a vendégeim addig pihengettem, forgolódtam majd meguntam és felültem az ágyamban és az ablakon próbáltam kikandikálni. Az ablakom pont a kórház kertjére néz. Szép az idő és olyan szívesen mennék ki de nem lehet... Ezért magasra megnyúlva, mint egy szurikáta, kifelé bambultam.

<Zico>

Épp az ágyon hemperegtem, amikor megjött a válasz.

Nem írtam semmit, hanem felültem és összeszedtem kicsit magam. Leérve a földszint üres volt, ezért csendben hagytam el a házat.

Úton a kórház felé azon gondolkodtam, hogy hogyan hozzam rendbe az életemet, de egyelőre semmi ötletem nem volt.

A recepción  ismerős arcokba botlottam.

- Halihó! - dugtam a fejem Yookwon és Minhyuk közé, akik meglepve ugrottak meg kicsit. - Mi újság?

- Zico... te hogy... kibékültetek végül? - fordult felém Hyukkie, mire mosolyogva bólintottam.

- De jó! - borult a nyakamba Kwonnie. - Akkor most már meggyógyul Kyunggie. Annyira örülök, hiányoztok a suliból - szontyolodott el. - Te mikor jössz megint? Legalább együtt lógnánk, amíg Kyung meggyógyul.

Nem szóltam semmit, csak intettem, hogy kövessenek a lift felé. Valahogy... kínos volt elmondani, hogy nem megyek vissza. Szégyelltem magam.

- Hagyd most - nyugtatta párja, aki titokban tudta az igazat. - Nehéz időszakon mennek keresztül mindketten.

Csendben maradtam, amíg meg nem hallottam a csilingelést.

A folyosón Kwonnie tovább csacsogott, de nem is hallottam, hogy miről beszél.

Halkan nyitottam be, szerelmem vágyakozva pislogott ki az ablakon.

- Szia, nyuszi - szólítottam meg szelíden, mire mosolyogva fordult felénk.

- Kyunggie! - előzött meg Yookwon, majd párom nyakába borult.

<Kyung>

- Sziasztok - mosolyogtam rájuk kedvesen.

- Úgy hiányzol Te lüke - suttogta nekem Yookwon.

- Ti is nekem - simogattam a hátát.

- De mi ez az egész?- tolt el egy kicsit magától - Egyik nap még Jaehyo kapar össze a buszmegállóban, aztán a kórházba visz, de Te egy szót sem vagy hajlandó mondani, hogy mi történt, senkit sem akarsz látni. Aztán másik nap pedig SMSt küldesz, hogy jöjjünk be és leckét is hozzunk... Mi van veled Kyunggie? - nézett rám aggódva.

- Most már semmi rossz, nyugi. Csak... Egy kicsit összekaptunk Jihoval...

- Kicsit? - húzta fel a szemöldökét.

- Kicsit. Meg kicsit hülye is voltam... De most már azt hiszem minden rendben lesz - mosolyogtam rájuk biztatóan. - Ha felépülök, minden úgy lesz, mint rég. Csak jussak el odáig...

- Ne mondj ilyeneket! El fogsz jutni! Így is rendesen megijesztettél... Többet nem hagyom...

- Kedves vagy - öleltem megint magamhoz. - Meséljetek... Veletek mi van? Suliban mik történtek, miről maradtunk le?

Közben Jiho és Minhyuk is körém telepedett és Zico egy puszival üdvözölt.

<Zico>

Mosolyogva figyeltük, és inkább csendben hagytuk egy kicsit pörögni Yookwont.

- Mindig ezt csinálja, ha izgatott - súgta nekem halkan kuncogva B-Bomb, majd mindketten az ágyra ültünk.

Megpusziltam páromat, mire Kwonnie elégedetten vigyorgott ránk.

 - Nem sok mindenről maradtatok le, tök uncsi nélkületek - szusszantott szomorúan. - Befejeztük a tananyagot, nemsokára vizsgák. Jönnötök kellene minél hamarabb. Még van, amiből előbb kéne pár jegy - húzta el a száját, majd megfogta Kyung kezét. - Tudom, hogy beteg vagy, szívem. Biztos meg fogják érteni, de te... te hogy magyarázod ki? - pillantott rám.

Lehunytam a szemeimet, nem hiszem el, hogy folyton rákérdez.

- Yookwon, neked különleges érzéked van ahhoz, hogy elkapd az ember legérzékenyebb pontját - motyogtam halkan. - Nem megyek vissza a suliba. Mert... nincs rá lehetőségem.

Kinyitottam a szemeim, de inkább nem néztem rájuk, hanem Kyung vállára hajtottam a homlokom.

- Hogy... mi? - hallottam meg Kwonnie döbbent sopánkodását. - De hát... Kyung, te ezt hagyod? Ne csináld már, szólj rá, a te fiúd! - ugrott fel barátunk, mire Minyhuk visszahúzta és csitítani kezdte. - Nem Hyukkie, én nem veszek részt ebben a játékban! Te sem akarsz visszajönni? - suttogta kétségbeesetten Kyung kezét szorongatva.

<Kyung>

- Én... Én... - sóhajtottam kétségbeesetten majd Jihora néztem és vissza Kwonniera. - Én már beszéltem vele erről, de nem hallgat rám. És nem is mondhatom meg neki, hogy mit csináljon... Én... Visszamegyek. Aztán majd lesz valahogy.

- De... De miért? - méregetett minket komolyan Yookwon. - Te tudtál erről?! - vonta kérdőre a párját.

- Igen - felelte lazán.

- És hagyod ezt?!

- Kicsim... Ez az Ő dolguk.

- De ez egy rossz döntés... Nem hagyhatjuk.

- Nyugi Yookwon. Nem dől össze a világ, nem megyünk el örökre. Csak Jiho otthagyja a sulit. Én meg csak a vizsgákra megyek be. Ennyi.

- De... Ahj... - fordult el. Nehezen tudta ezt feldolgozni. Megértem. Akárhányszor előjön ez a téma... Nekem is mindig rossz. De ha Zico ezt akarja, nem szólhatok bele, Ő tudja.

<Zico>

Cikin éreztem magam, mindenki úgy néz rám, mintha a világ rossza lennék. Miért nem értenek meg engem is? Komolyan nem értik, hogy jobb így?

- Beszéljünk valami másról - köszörültem meg a torkom. - Veletek mi újság? Jól megvagytok együtt? - kérdeztem felváltva pislogva rájuk.

- Mi jól. Összemelegedtünk nagyon az én kis édesemmel - karolta át Minhyuk a még mindig aggódó arcot vágó Kwonniet.

- Az jó. Örülök nektek - cirógattam meg Kyung kezét, majd összekulcsoltam az ujjainkat. 

A telefonom rezegni kezdett a zsebedben.

- Bocs, srácok - álltam fel, majd az ablakhoz sétáltam. - Szia hyung! Hallgatlak - szóltam bele, miután láttam, hogy Junyhyung az.

- Ma ne menj a klubba. Gyere haza, beszélnünk kell - tért a lényegre.

- Baj van? - kérdeztem bizonytalanul.

- Nincs. Majd itthon megvitatjuk - tette le, én pedig döbbenten bámultam a készüléket.

- Minden oké? - hallottam meg Minhyuk hangját.

- Nem tudom - sétáltam vissza. - Nem értek semmit - bújtam Kyung hátához.

Rosszul csináltam valamit? Vagy... hibáztam a melóban?

<Kyung>

- Semmi baj - suttogva fogtam meg a kezét és lágyan simogattam.

- Minhyuk... Majd ha valamelyik nap összefutsz Jaehyoval... Beküldenéd hozzám? Bármennyire is haragszotok rá, vagy irritál engem, hogy Zicora hajt vagy hajtott... Mégis Ő mentett meg - magyaráztam.

- Hát... Ha szeretnéd. De biztos?

- Igen - bólintottam határozottan.

- Jól vagy? - fordultam Zicohoz és megsimogattam az arcát.

<Zico>

- Persze. Vagyis... azt hiszem. Olyan furcsa volt a hangja - motyogtam kicsit bizonytalanul.

- A bátyád volt? - nézett rám kíváncsian Kwonnie.

- Nem, Junhyung. Most... nála lakom meg... dolgozom. De ezt ne verjétek nagydobra, mert akkor bajba kerülhet, velem együtt.

Bólintottak, de láttam rajtuk, hogy szerintük hibát követek el.

A hívás járt a fejemben, miközben szerelmem kézfejét simogattam, aki nekidőlt a mellkasomnak és hagyta, hogy cirógassam.

- És képzeld, képes volt megvenni azt a halálmasinát - hallottam meg egyszer csak Yookwon durcás hangját.

- Kicsim, az nem halálmasina, az egy paripa! Egy csodálatos gépezet, egy...

- Megvetted a motort? - vágtam közbe, amikor leesett, hogy mi is az a "halálmasina".

- Aha! - vigyorgott rám Minhyuk, mint a tejbe tök.

- Király! - nyújtottam felé a tenyerem, mire belecsapott. - Ha lesz jogsim, nekem lehet egy? - pislogtam, szerintem aranyosan szerelmemre, akinek elsötétült a tekintete kérdésemre. Nem hatottam meg a "cukiságommal." - Jó-jó, nincs motor - adtam meg magam.

<Kyung>

Most már egy kicsit engem is kezdett aggasztani az a hívás. Bár én nem hallottam Junhyung hangját, attól még félve és kíváncsian várom, hogy mit akarhatott.

- Nem. Szó sem lehet motorról - ráztam meg a fejem határozottan. Jiho már épp kezdett volna bele az érvelésbe és Minhyuk is majdnem beleszállt a vitába, de lecsitítottam Őket.

- Nekünk kocsink lesz - simogattam meg Zico arcát. - Azt majd vezetheted. De csak óvatosan. És ezt neked is ajánlom Hyukkie. Mostanság annyi balesetről hallani... - sóhajtottam szomorúan.

- Ugye! Én is mindig ezt mondom neki... - folytatta Yookwon. - De rám nem hallgat... Csak mikor meglesz a baj... Csak ne adja az Isten... - tette össze a kezét és az égre emelte szép szemeit. Jiho és Minhyuk kinevették, én csak a fejemet csóváltam a két csődör viselkedése miatt.

- Most még csak nevettek... De meg ne várjátok, míg miattatok kell ide jönnünk látogatóba... - sóhajtott egy mélyet Kwonnie.

- Naaa szívem - ölelte meg hátulról Minhyuk. - Ilyen nem lesz, ne aggódj - puszilta meg. - De azért valld be, hogy neked is tetszett, ahogy az arcodat simogatta a lágy, langyos szellő, ahogy az izmos testembe kapaszkodtál és együtt szeltük át az autópályákat - festette le mesterien a képet, közben a kezeivel mutogatott. Yookwon csak megforgatta a szemeit és megadta magát.

<Zico>

Durcásan fújtam fel az arcom a kocsi hallatán.

- De egy motor sokkal menőbb! Olyan... igazi rosszfiús! - sopánkodtam, de hiába.

Kwonnie panaszkodására viszont kuncogni kezdtünk. Minhyukkal szeretünk veszélyes dolgokat űzni, még jó, hogy van, aki megállít minket.

- De akkor egy feltuningolt sportkocsi, nitróval, meg minden egyéb király cuccal, oké? - alkudoztam szerelmemmel, aki lemondóan emelte égnek a tekintetét.

- Majd megszereljük mi ketten - kacsintott rám Hyukkie. - Teszünk bele egy-két spéci cuccot, amitől gyorsulni fog, mint a szél.

- Oké, most álljatok le! - szólt ránk Yookwon fenyegetően. - Különben is, a pincérfizetésedből akarsz meggazdagodni? Inkább gyere a suliba, az eszeddel hamarabb pénzt keresnél.

Úgy mondta, mintha csak mellesleg jegyezné meg, de engem nem ver át.

- YA! Tudom, mire megy ki a játék! - emeltem fel az ujjamat - Te nagyobb érzelmi zsarnok vagy, mint anyám. Bűntudatot akarsz kelteni bennem! Különben is nem pincér, hanem pultos.

- Hmm...talán - vigyorgott rám huncut mosollyal.

Összeszorítottam a fogaimat, hogy ne mondjak valami csúnyát.

- Kyunggie szólj rá, vagy... - morogtam páromra sandítva.

<Kyung>

- Nem szólok rá, mert igaza van - csúszott ki úgy mellékesen. Jiho nagy szemekkel nézett rám. - Na jó... Szerintem hagyjuk ezt a témát. Nagyon nem akarok balhét... - sóhajtottam majd ledőltem a párnámra.

<Zico>

Nem szóltam semmit, csak a takaróját bámultam. Nyilván tudtam, hogy nem támogatja ezt az egészet, de azért jól esett volna, ha nem egyedül vagyok mindenki ellen.

Mélyet szusszantottam, amíg a többiek bocsánatkérően pislogtak rám.

- Oké, én most jobb, ha megyek - álltam fel. - Hyung vár. Kíváncsi vagyok, mit akarhat - hajoltam meg kicsit. - Majd találkozunk, beszélgessetek nyugodtan. 

<Kyung>

Nem akartam megbántani egyikőjüket sem és kellemetlen helyzetbe sem szerettem volna hozni Őket.

Nem örültem, hogy sikerült Jihot elűznöm, de persze neki is megvan a dolga, nem ülhet örökké mellettem.

Az álompárocska még maradt velem egy kicsit. Beszélgettünk a suliról, jól leszidtam Kwonnie-t, hogy miért nem hozott be nekem házi feladatokat. Megint csak unatkozni fogok... Aztán lassan nekik is hazafelé vezetett az útjuk.

Később kaptam egy kis "vacsi infúziót" aztán a nővér felkészített arra, hogy délelőtt benéz majd hozzám egy pszichológus. Mondanom sem kell mennyire örültem neki, de ez van. Senki sem foglalkozik azzal, hogy én mit szeretnék. Mindegy is.

Nyolc óra körül álmosan forgolódtam majd lecsuktam a szemeimet és el is aludtam.

<Zico>

Morcosan ballagtam haza. Nem haragudtam rájuk, tudtam, hogy igazuk van és csak jót akarnak, mert szeretnek. Azzal volt bajom, hogy nem találtam a megoldást a problémára. Nem válhatok árulóvá.

Otthon végigjártam a házat, de hyung sehol nem volt, ezért végül bekopogtam a szobája ajtaján.

- Gyere! - hallottam meg a hangját bentről.

Ahogy benyitottam, láttam, hogy az ágyán fekve tévézik.

- Szia. Jöttem, mert hívtál - ácsorogtam az ajtóban.

- Ennyire nem volt sürgős. Gyere ide - ütögette meg maga mellett az ágyát.

Elbizonytalanodtam, miért akarja, hogy az ágyára feküdjek?

Megtettem, amit kért, de megtartottam a tisztes távolságot.

- Beszélnünk kell - kezdte bizonytalanul. Zavarban voltam, egyre jobban féltem, hogy azt akarja mondani, amire gondolok. - Nem akarom, hogy félreérts - hunyta le a szemeit.

Nagyot nyeltem, úgy vártam.

- Mielőtt hívtalak... engem felhívott Taeil barátunk és... arra kért, hogy küldjelek haza.

- De... mi-miért? - ültem fel döbbenten. - Rosszul végzem a munkám? Figyelj, még csak két este voltam. Belejövök egy pár nap múlva.

- Nincs a munkáddal semmi baj - ült fel ő is. - És ő is kedvel téged, mint barát persze. Pont emiatt szeretné, ha... helyrehoznánk az életed. Arra kért, hogy segítsek neked, és ezt persze meg is fogom tenni - sóhajtott nagyot.

Meglepetten pislogtam rá.

- Azt akarod, hogy elmenjek? - suttogtam halkan.

- Dehogy akarom. Nekem nem vagy teher. Örülök, hogy itt vagy. De valahol mélyen te is tudod, hogy haza kell menned. Hisz elmondtad neki, ő pedig elmondta nekem.

- Azt hittem, bízhatok benne - dőltem vissza, de nem néztem rá. Szégyelltem magam, amiért titkon haza vágytam.

- Bízhatsz is. Pont a miatt hívott fel, mert aggódik a sorsodért. Nem mondtad el nekem, mert azt hitted hálátlannak foglak tartani. Ezt tudom, mert annyira ismerlek már - dőlt ő is hátra. - Zico, te a hűség mintaképe vagy. Bár minden bandatagom ilyen lenne - mosolygott rám. - Ezért nem haragszom. Feláldoznád a jövőd, hogy ne tekintselek árulónak. Ez... sokat jelent nekem.

Egy ideig csendben néztük a tévét. Az előző beszélgetés járt a fejemben.

- Nekem... van egy-két orvos ismerősöm. Szerzek nekem az elmúlt hetekre papírt. Kitalálunk neked valami betegséget. Szeretném, ha visszamennél az iskolába.

- És a klub? - kaptam rá a tekintetem.

- Te ne aggódj a miatt. Találok a helyedre embert.

Bólintottam, majd lassan feltápászkodtam.

- Én... akkor megyek, és... összepakolok.

- Nem kell máris indulnod. Nem elzavarni akarlak.

- Én... összeszedem a cuccaimat, és még ma este bemennék a melóba. Az igazolásom úgyis csak holnap lesz meg. Ráérek holnap hazamenni.

Magára hagytam, és a szobámba mentem összecuccolni. Nem voltam nagyon berendezkedve, egy óra alatt mindent a bőröndömbe dobáltam, majd elindultam az utolsó estémet ledolgozni a klubba.

" Holnap hazamegyek." - írtam Kyungnak az üzenetet az utcán sétálva.

20. Rész

<Zico>
Miután elköszöntünk, elsétáltam a leendő munkahelyemig.
Odafelé menet beugrottam a boltba cigiért, majd dobtam egy üzenetet anyámnak, hogy minden rendben velem, van hol laknom, van munkám, és majd hívom, csak ma a kórházban voltam egész nap Kyung-gal.
A klubhoz érve a biztonságiak már vártak, mosolyogva engedtek be.
- Úgy néz ki, laza esténk lesz Zico, lesz időd ma tanulni. - pacsizott le velem mindkettő.
Bementem, majd a pultnál ott találtam Junhyung-ot, épp egy koktélt kevergetett, közben egy hozzám képest apró, fekete hajú, szemüveges sráccal dumált, aki a túloldalt poharakat öblített.
- Hello. Késtem? - hajoltam meg.
- Zico! Dehogy is. Pont időben. - ütögette meg a mellette lévő bárszéket hyung. - Ülj le, beszélgessünk.
- Oké. - foglaltam helyet, majd előkutattam a dohányomat és rágyújtottam.
- Ő itt Taeil. Nem ismered, mert eddig a másik klubomban dolgozott, csak a környékre költözött, ezért áthelyeztem. Ő fog tanítani. Egyenlőre itt lesz veled minden este, amíg úgy nem ítéli meg, hogy már megy egyedül is. Ő már ismer téged, meséltem rólad neki. - magyarázta Junhyung.
- Az jó lesz, köszi. - bólogattam, majd a srácra mosolyogtam.
Aranyos volt a kinézete, a kezei alatt fürgén jártak a poharak, de volt benne valami... nem is tudom. Nyugodtság. Igen, talán ez a megfelelő kifejezés.
- Na én felmegyek. Menj be, barátkozzatok össze. Üdv nálunk, öcsi. - paskolta meg a vállam hyung, majd felment a boxába.
Felálltam,eloltottam a cigimet és átmentem a túloldalra.
- Üdv, munkatárs. - nyújtotta felém a kezét Taeil.
- Üdv. - csaptam bele.
Magyarázni kezdett, hogy mit hogy csináljak. Felsorolta, és meg is mutatta, hogy melyik italt milyen pohárban szolgáljuk fel, milyen mennyiséget kell beleönteni. Megkérdezte, hogy mennyi maradt meg, arra viszont nem számított, hogy újra felsorolom, pontosan ismételve a szavait.
- Wow! - nézett rám nagy szemekkel. - Megvan minden? Mondhatom tovább?
Bólintottam, mire elmagyarázta a bonyolultabb italokat, a koktélokat, megmutatta, hogy csapoljak sört és elmondta, hogy felváltva mosogatunk, addig a másik összeszedi az asztalokról az üres poharakat.
Figyelmesen hallgattam végig, mindent memorizálva, hogy ne bénázzak.
- Ha valamivel gondod akad, szólsz. Az elején mindig figyeld, mit csinálok, és akkor belejössz. Jól számolsz fejben?
- Aha. Matekban penge vagyok. - néztem körbe.
- Oké. Ha van valami kérdésed, hajrá. -  vett elő egy cigit. Rá gyújtott, majd egy ideig méregetett.
- Junhyung elmondta, hogy kerülsz ide. Ne mondd senkinek, hogy kiskorú vagy. A kapcsolatai miatt nem jönnek ellenőrök, de ha elterjed, hogy egy gyereket alkalmazott, a zsaruk rászállnak. Nem nézel ki olyan fiatalnak, szóval nem fog feltűnni senkinek. Viszont jóképű vagy, a csajok bukni fognak rád. - vigyorodott el. Így olyan volt, mint egy cápa.
- Nem érdekel. Szerelmes  vagyok valakibe. - toporogtam kicsit idétlenül, mert zavart, hogy bámul.
- Tudom. Azt is, hogy egy fiúba. - vonta meg a vállát. Nagy szemekkel néztem rá. - Nyugi, nincs bajom a melegekkel.
Az esténk valóban nem volt zsúfolt. Az én dolgom egyenlőre a figyelés volt, közben mosogattam, beszedtem az üres poharakat.
Hajnalban, mikor kiürült a hely, Junhyung megjelent és kijelentette, hogy zárunk.
Mikor mindent elrendeztünk, bezártunk, és hyung-gal együtt mentünk haza.
- Na milyen volt? Tetszeni fog? - mosolygott rám.
- Aha. Tök jó meló, és jófej Taeil is. Mindent megmutatott, szerintem menni fog. - bólogattam.
Mikor hazaértünk, lezuhanyoztam és bedőltem az ágyba aludni pár órát.

<Kyung>
Szörnyű fájdalmakkal kellett megküzdenem csak azért, hogy ne adjam ki magamból azt a kevés mócsingot, amit legyűrtem. Görcsölt a hasam és éreztem magamban a nyomást. Izzadtam, hiába feküdtem bárhogy, kényelmetlen volt.
Felhúztam a lábaimat és összegömbölyödve igyekeztem átvészelni a délutánt, majd az estét.
Néhány órával később megéreztem a gyógyszer hatását, amit kaptam, így tudtam már pihenni.
Pihenőmet egy kopogás zavarta meg majd valaki bedugta az ajtón a fejét.
- Szia. Nem zavarok?- mosolygott édesen a fiú. Mély hangja halk volt, mégis betöltötte a teret.
Válaszul megráztam a fejem mire beljebb merészkedett.
- Hogy vagy?- érdeklődött kedvesen majd kihúzta a széket és leült rá. A válaszom egy szép fintor és egy vállrántás volt.
- Hoztam neked csokit.- nyújtotta át az édességet szégyenlősen mosolyogva.
- Köszönöm.- hajoltam meg egy aprót, elvettem a csokit és az asztalra tettem. Kérdőn nézett rám.
- Nem tudom megenni... Lassan 4 hete semmit sem ettem, a gyomrom most nem bírná. De amint jobban leszek,  megeszem. Köszönöm.- adtam magyarázatot mosolyogva.
- Értem. És mi a bajod, hogy nem ettél? Ezért vagy a pszichiátrián? Tegnap olyan csúnya dolgokat mondtál. Összevesztél valakivel?- kíváncsiskodott finoman.
- Ah... Igen. Az egyik... barátommal. De azt hiszem, most már majdnem minden rendben lesz. Köszönöm, hogy tegnap a segítségemre siettél.
- Igazán nincs mit. A fő, hogy jobban vagy.- mondta magabiztosan.
- Te... Miért vagy bent?- néztem rajta végig. Ő is kórházi pizsiben feszített.
- Én a kardiológián vagyok. Még nem tudják pontosan, mi a bajom. De valószínűleg a szívemmel van valami. Nem igen akar rendesen működni.- mosolygott saját iróniáján.- Ezért is vagyok egy kicsit kipárnázva. Ellustultam. Már másfél hónapja itt vagyok és nem tudják mi a baja a szívemnek, de egyre csak furcsábban viselkedik.
- Jaj... Úgy sajnálom.- sóhajtottam. Mennyi baj van a világon... Pedig nagyon kedves és aranyos srácnak tűnik, biztos nem ezt érdemli...
- Majd lesz valahogy.- mosolygott szélesen. Őt aztán nem ijeszti meg úgy látszik semmi nyavalya. De ez a helyes!- Ne haragudj... Be sem mutatkoztam. Pyo Jihoon vagyok.- nyújtotta a kezét.
- Park Kyung.- szorítottam meg finoman puha mancsát.
Egész sokáig elbeszélgettem Jihoon-nal majd mikor elfáradtunk, visszament a szobájába de megígérte, hogy majd még meglátogat. Figyelmes és cuki fiúnak tűnt. Szimpatikus. Az én kis őrangyalom. Jaj! Jut eszembe... Majd Jaehyo-val is beszélnem kellene...

<Zico>
Rendesen kibuktam, mert mikor legközelebb kinyitottam a szemeimet, és rápillantottam az órára, már dél is elmúlt.
- A francba. - mormogtam csukott szemekkel. Kitapogattam a telefonomat.
" Szia nyuszóka. Hogy érzed magad? Minden rendben?" - pötyögtem félig nyitott szemekkel Kyung-nak az üzenetet, majd felültem az ágyban.
- Remélem van itthon kaja. - morogtam  magam elé, majd kimásztam, és lecsoszogtam a földszintre.
- Majd megszokod a későn fekvést és akkor nem alszod át a fél napot. - kuncogott Junhyung a kanapén tévézve.
- Kösz. - motyogtam álmosan, majd tovább mentem a konyhába.

<Kyung>
Reggel időben keltem. A nővér megkérdezte, hogy kérek-e reggelit de inkább kihagytam. Nem hiányzott kora reggel egy újabb rosszullét. Bár azt szigorúan kikötötték, hogy ezentúl egy nap legalább egyszer muszáj szilárd ételt ennem.
Délelőtt a szüleim jöttek látogatóba a nővéremmel együtt. Teljesen oda voltak, hogy már az este ettem és képes vagyok szóba állni velük.
Bár amint megtudták, hogy Jiho bent volt nálam azonnal kiverték a hisztit. De nem fogták fel, hogy miatta vagyok jobban. Egyre csak azt hajtogatták, hogy mondjam el, mi történt, hogy mit tett velem Jiho. Persze én nem mondtam semmit és elküldtem Őket. Talán Minyoung volt az egyetlen, aki megértett és kiállt mellettem de Őt is letorkolta apa, hogy miért Jiho pártját fogja. Azt már el sem mertem nekik mondani, hogy még mindig szeretem Zico-t és nem dobtam ki.
Hát ez a kis látogatás jól tönkre vágta a kedvemet...
Dél körül Zico írt üzenetet.
"Szia. Minden rendben van, igen. Te hogy vagy? Hogy ment a munka? Tudtál pihenni?"- válaszoltam majd félre tettem a mobilom és kedvetlenül feküdtem az ágyban.
Közben kb egy óra után megérkezett az ebédem, amit ugyan olyan nehézséggel toltam le a torkomon, mint a tegnapi vacsorát. Ha nem nehezebben... Már a látványától is felfordult a gyomrom ennek a pépes szarnak... De muszáj volt. Megígértem.

<Zico>
" Én megvagyok, kicsit furcsa hajnalban lefeküdni, megszoktam, hogy este ágy, mert reggel suli. De majd belejövök. Jól ment, alig voltak, mivel hétköznap van, ezért volt időm memorizálni az árakat, a mennyiségeket meg a többit. Ettél ma valamit? Mit csinálsz? Jól aludtál? Én kibuktam egy fél napra, most reggelizek. " - fogalmaztam kicsit lassan, félkézzel, a másikban egy pirítóst tartva.

<Kyung>
"Ennek örülök.  Csak ügyesen.
Én ettem, igen. Most semmit sem csinálok. Anyuék voltak bent reggel..."- nyomkodtam gyorsan a választ majd visszafeküdtem az ágyamba.
Idő közben Jihoon megint ellátogatott hozzám.

<Zico>
" Tudják, hogy ott voltam tegnap? Gondolom kiakadtak és azt akarják, hogy ne találkozzunk többé... igaz?"
Feszülten vártam, de a válasz egyértelmű volt. Az apukája a múltkor pontosan kifejtette a véleményét rólam.
Felálltam és elmosogattam magam után, majd a nappaliba mentem én is tévézni.

<Kyung>
"Öhm... Lehet. Ezt így konkrétan nem mondták. D-de ugye... Bejössz hozzám? Én megmondtam nekik, hogy Te semmiről sem tehetsz."
- Ne haragudj Jihoon csak a barátom az. Szóval. Mi a hobbid?- fordultam vissza a látogatómhoz.
- Régen kosaraztam. De aztán a betegségem miatt abba kellett hagynom.- sóhajtott szomorúan.- Aztán most néha zenélek. Neked?
- Én nem szeretem a sportokat.- vakartam meg a tarkómat.- Engem zongorára írattak be a szüleim.

<Zico>
" Persze. Ha akarod és ha nem sodorlak bajba vele. Úgyis mindig engem fognak okolni. Én is mindig magamat fogom, mert észnél kellett volna lennem. De inkább utáljanak engem, minthogy benned csalódjanak, mert megtudják az igazságot."
- Szóóóval... kibékültetek? - pillantott rám hyung mosolyogva.
- Öm... nem teljesen, de igyekszünk mindketten. Annyi biztos, hogy... még mindig ugyanolyan őrülten szeretem, csak most... minden más, mert többé nem lakom otthon, nem járok suliba... nem leszünk annyit együtt. - húztam el a szám.

<Kyung>
Üzenete után kicsit felment bennem a pumpa. Miért hiszi mindenki azt, hogy én vagyok a mártír halált halt angyal, Jiho pedig a megtestesült ördög? Ez nem igaz! Bármibe is kerül, elmondom mindenkinek az igazat! Összeszedem magam.
- Nem haragszol ha most felhívom az anyukámat?- fordultam Jihoon-hoz.
- Nem dehogy is. Nekem úgyis mennem kell. Ilyenkor szoktak jönni a barátaim.
- Rendben. Vigyázz magadra.
- Te is hyung. Szia.- amint kilépett az ajtón azonnal tárcsáztam anyut.
Megkértem, hogy ha tud jöjjön be. Ha akarja hozza Jiho anyukáját is. Az apukákat pedig jobb esetben hagyja otthon. Kicsit megijedt. De nem ellenkezett. Azt mondta négyre itt lesznek.
"Be tudsz jönni 4-re?"- írtam vissza kicsit késve Jiho-nak.
Most elmondok mindent. Nem érdekel ha kitagadnak is, de ne Jiho-t hibáztassák mindenért.
Anyuék négy előtt érkeztek. Sajnos aput nem sikerült otthon hagyni...
- Mire várunk már?!- idegeskedett apa.
- Nyugalom.- csitította anyu. Reméltem, hogy Zico is meg fog jelenni. Nélküle képtelen lennék elmondani.

<Zico>
Elbamulva bámultuk a tévét, mivel Kyung nem válaszolt. Biztos van benn nála valaki.
- Remélem helyrehozzátok. Aranyosak vagytok együtt. - böködött meg finoman Junhyung a lábával, mire csak elmosolyodtam. Én is.
A kanapén csilingelni kezdett a telefonom. "Persze, ott leszek." - írtam vissza, majd zsebre tettem.
- Megyek, összeszedem magam. Négyre vár Kyung. - borzoltam a hajába, mire fenéken csapott.
Felmentem és felöltöztem normálisan, beállítottam a hajam, majd a fürdőbe mentem fogat mosni.
- Elmentem! - kiáltottam lefelé trappolva a lépcsőn.
- Oké. Ma is nyolckor kezdesz, nem kell hamarabb jönni. - hallottam meg, de már nem szóltam, hanem becsuktam az ajtót.
Még volt időm, de valami furcsa érzés kerített hatalmába. Miért pont négyre hívott?
Elgondolkodva lépkedtem a kórházig, majd a recepciónál tovább haladtam, mert épp a tegnapi nővérke állt ott, aki intett, hogy mehetek. Felértem, de minden lépéssel egyre csak erősödött a furcsa szorítás a mellkasomban.
Halkan nyitottam be, de mikor megláttam a szobában lévő embereket, megtorpantam.
- Rosszkor jöttem? - pillantottam szerelmemre.

<Kyung>
- Szia.- mosolyogtam rá.- Nem, már vártunk. Csak Te hiányoztál.
Láttam apán, hogy nagyon nem tetszik ez neki. Morogva állt egyik lábáról.
- Gyere ide, kérlek.- nyújtottam felé a kezemet mire Jiho megindult.
- Hozzá ne érj a fiamhoz!- kiáltott rá apa, hangjára összerezzentem.
- Kérlek apa. Szükségem van rá.- motyogtam halkan.
- Arra aki majdnem tönkretett? Mi nem vagyunk elég jók? A szerető családod nem elég? Ennek a vadállatnak a karjaiba szaladsz?- csóválta értetlenül a fejét.
- Apa...- suttogtam a sírással küszködve. A szerelmemről beszél így és ez nekem nagyon fáj...
- Drágám, higgadj le.- fogta meg anyu apa kezét.
- De akkor most miért hívtál ide minket, Kyung?- tért a lényegre Jiho anyukája.
- El kell mondanom valamit... Muszáj ezt tudnotok, hogy megértsétek, miért vagyok itt és miért ragaszkodom ennyire Jiho-hoz.
Mindannyian kíváncsian és félve pislogtak rám.
- De előtte annyit elmondok, hogy ne bántsatok amiért ezt nem előbb mondtam el. És Jiho-t se bántsátok. Ha mégis kitagadtok, megvettek... Én Jiho-val tartok, mert ennyivel tartozom neki és szeretem...- suttogtam el a végét.
- Mi a baj kisfiam?- nézett rám ijedten anyu.- Megrémítesz. Mi történt?
- Hallgassatok végig.- Jiho rájött, hogy mit akarok és le akart róla beszélni de nem hagytam.
- Két éve... Összebarátkoztam néhány felsőbb éves sráccal. Nagyon jófejek voltak velem a suliban. Aztán többször elcitáltak magukkal bulizni. Viszont amikor nemet mondtam, mert nem volt hozzá kedvem, energiám vagy időm, akkor is elrángattak magukkal. Ez volt az, mikor azt mondtam nektek, hogy Yookwon-nál alszom és a többi...- hajtottam le a fejem. A káros szerekről nem mondtam semmit. Azért ennyire nem kell mindent tudniuk.- Aztán egy idő után rájöttem, hogy nem igazán akarok a barátjuk lenni...- Jiho-ra pillantottam. Most jön a legnehezebb része. Szorosan fogtam a kezét.- Nekik ez nyilván nem tetszett. Pedig szépen mondtam nekik... Egyik pénteken... Suli után elkaptak és elhurcoltak...- testem remegni kezdett, ahogy az emlékképek felbukkantak előttem. Egyre nehezebben tudtam beszélni erről.- Aztán egy házikóba vittek és egész hétvégén olyanra kényszerítettek... Amit nem akartam csinálni...- nyeltem egy nagyot.- Megerőszakoltak...-  gördült le egy könnycsepp de azonnal letöröltem és folytattam.- Akkor már nem is tudom mit találtam ki, miért nem mentem haza. Aztán abbamaradtak a zaklatások. Viszont én is megváltoztam. Ezért lettem olyan... Csendes.... Félénk... Jófiú. És jött Jiho. És érkezésével egy időben újra zaklatni kezdtek. De addigra olyan jóba lettünk, hogy ezt el tudtam neki mondani, megértett és meg is védett azoktól a mocskoktól.- mosolyogtam rá szerelmemre.- És nem tudom miért... De mindezek ellenére egy fiú mellett találtam meg azt a boldogságot, azt a pluszt, ami hiányzott. Szeretem Jiho-t. És csakis azért vagyok most itt, mert ott és akkor hülye voltam. Jiho pedig csak segíteni akart ezt feldolgoznom. De nem sikerült. Kérlek... Ezért ne bántsátok... Legfeljebb engem... De Ő semmiről sem tehet.- kezdtem el pityeregni.

<Zico>
Végigfuttattam a tekintetem a benn álldogáló embereken, majd megindultam szerelmem felé, majd meg is torpantam egy pillanatra, amikor az apja rám üvöltött, de  végül mégis csak tovább mentem. Melléültem és megfogtam a kezét. Gondolom védőbeszédet akar mondani értem, hogy ne haragudjanak rám.
Mikor azonban beszélni kezdett, és rájöttem mit akar, nem hagyhattam, hogy megtegye. - Kyung, nem kell ezt tenned, kérlek. Majd megoldunk mindent, mint eddig.
Csendre intett mosolyával, és tovább mesélte a történetet. Fájt hallanom a múltat, éreztem, hogy remeg és minden erejére szüksége van, hogy kimondja hangosan ezeket a dolgokat. Szorosan fogtam a kezét, hogy érezze, mellette vagyok. Mikor befejezte, sírni kezdett, én pedig a karjaimba zártam és simogatni, ringatni kezdtem.
- Nyugodj meg, semmi baj. Nem bánthatnak többé. - suttogtam halkan, tarkóját masszírozva. - Nincs semmi baj. Én itt vagyok. Mindig itt leszek.
Szorosan ölelt, tudtam, hogy nagyon szégyelli magát.
A kórteremben döbbenet  fogadta Kyung vallomását. Csak az ő sírása és az én csitításom törte meg a csendet.
- Jól van kicsim, semmi baj. - vettem arcát kezeim közé. - Megcsináltad. Büszke vagyok rád. - bólogattam mosolyogva.

<Kyung>
Halkan szipogtam Jiho karjai közt. Olyan jó volt, hogy ott volt velem és legalább Ő az én oldalamon állt.
Rettentően szégyelltem magam a szüleink előtt és rosszul is voltam.
- Kisfiam!- szaladt oda hozzám anyu.- Miért nem mondtad el ezt akkor?
- Anyu...- bújtam át az ő karjaiba.- Annyira szégyelltem magam emiatt. Attól féltem, hogy nagyon mérgesek lesztek rám... És megbüntettek... Vagy felfújjátok a dolgot...- szipogtam nyakába.- Nem haragszol rám?
- Hogyan haragudnék, kincsem!- simogatta az arcomat.- Te vagy a mindenem. Én... Azt hittem, hogy vagyunk olyan viszonyban, hogy mindent elmondj nekem...- szipogott Ő is.- Én nem bántottalak volna.
- Anyu... Én annyira sajnálom.
- Semmi baj kisfiam, semmi baj.- simogatta a hátam.- Majd ezentúl jó anyád leszek.
- Ne mondj ilyet anyuci...- szorítottam magamhoz még erősebben, ahogy csak tudtam. Nála jobb anyuka nem kell nekem.
Jiho-hoz is odalépett az anyukája és hátulról átkarolta.
Apa az ablak előtt állt és kifelé bámult.
- A-apa...

<Zico>
Megható volt a jelenet Kyung és az anyukája között.
Anyu átölelt hátulról, én pedig a karjaiba simultam.
- Anya nagyon büszke most rád. - suttogta nagyon halkan a fülembe. - Nagyon ügyes vagy. Nagyon szeretlek, drága kicsi fiam. - puszilta meg az arcomat.
Kyung apukáját figyeltem. Nem tudtam, mi járhat a fejében, de azt előre eldöntöttem, hogyha cirkuszolni kezd, kirángatom innen, kerül amibe kerül. Utána majd feljelenthet.
- É-én... - fordult felénk. - soha nem gondoltam volna, hogy a mi családunkban ilyen megtörténhet. Hogy ilyet tesznek az egyetlen fiammal. - hajtotta le a fejét. - El kellett volna mondanod akkor. Fel kellett volna jelentenünk őket.
- Ez nem ilyen egyszerű. Azok a szemetek arra is képesek lettek volna, hogy megöljék Önöket. - néztem a szemeibe. - Elintéztem őket. Az a két rohadék... megfizetett azért, amit Kyung-gal tett. Igaz, hogy az én bordáim is rámentek. De higgye el... rosszabbul néztek ki, mint én.
Rezzenéstelen arccal nézett engem, majd a fiát.
- Nem is a lépcsőn estél le, igaz? - nézett rám anya, mikor leesett neki, amit mondtam. - Verekedtél a szerelmedért?
- A becsületéért. - mosolyogtam kedvesemre.

<Kyung>
Lassan sikerült lenyugodnom és a sírást abbahagynom. Bár apa reakciója miatt nagyon izgultam. Ha balhézna, azt nem élném túl. De tudom, vagyis bízok benne, hogy ezt is intelligens módon intézi el, ahogy eddig mindent.
Jiho is és én is az anyukánk ölébe bújva vártuk a választ.
- Ez... Derék dolog volt tőled Jiho.- sétált apu az ágyam végéhez.- Nekem nem volt veled bajom. És ebből látom, hogy mikor elmondtátok, mi van köztetek, nem alaptalanul ígérted meg, hogy vigyázol a fiamra. Ezért is lepődtem meg, mikor Kyunggie ide került... Nagyon haragudtam rád, hisz Te magad ígérted, hogy megóvod... Most meg... Miattad van itt... De most már igazán nem tudom mi van...- vallotta az őszintét apu.- Mi történt pontosan, amiért itt vagy?- tette fel nekem a kérdést.- Mert Jiho volt veled egyedül utoljára, mielőtt ilyen állapotba kerültél. Kényszerített Ő is valami olyanra? Bántott?
- Mi? Nem! Apu nem! Nem csinált semmi ilyet. Csak... Tudod... Mi...- olyan kínos volt erről beszélni.- Már voltunk... Úgy együtt... És egyszer sem kényszerített... Nem! Csak hirtelen feltűnt pár emlékkép és aztán összeszólalkoztunk... És nehezen viseltem ezt a helyzetet... És ide jutottam. Jiho soha sem bántott egy ujjal sem. Apa higgy nekem.- bizonygattam az igazam.

<Zico>
Farkasszemet nézett velem az apja, miközben Kyung próbálta megértetni vele a köztünk történteket.
- Rendben. - sóhajtott végül, majd a fiára  rápillantott. - A fiam vagy és hiszek neked. De egy ideig még rajtad tartom a szemem. - mutatott rám fenyegetően ujjaival. - Segíts Kyung-nak meggyógyulni és én nem állok az utatokba. Ha ennyire szeretitek egymást... - fújta ki hangosan a levegőt. - Mit tehetnék én ez ellen?
Lehajolt és megpuszilta a a felesége, majd Kyung fejét, aki belekapaszkodott, mint egy kis majom. Miután pár percig csüngött rajta, elengedte.
- Mindent megteszek, hogy a fia meggyógyuljon és megpróbálom boldoggá tenni. Ezúttal remélem sikerrel járok. - ígértem meg, majd lassan kibontakoztam anya karjaiból.

<Kyung>
Szorosan öleltem meg apát. Hálás voltam neki, amiért hitt nekem és adott még egy esélyt.
- Köszönöm.- suttogtam a fülébe.- Szeretlek.
Jobban éreztem magam. Semmi sem számított csak az, hogy végre nem Jiho a hibás és már nem haragszanak rá, engedik, hogy szeressük egymást.
- Én... Elfáradtam.- engedtem el aput és visszadőltem az ágyba. Sok volt ez nekem egy napra. A reggeli vita és most ez.

<Zico>
Felálltam az ágyról és hagytam, hogy lepihenjen. Sok volt neki ez a mai nap. Betakargattam és megfogtam a kezét.
- Kicsim...-  szólalt meg anyu habozva, mire felé fordultam. - Te nem... jössz haza? Kérlek! Apa nem haragszik rád. Nem fog kiabálni veled. - bizonygatta.
- Nem. - fordultam el. - Jó helyen vagyok. És nem akarok többet erről beszélni. - összeszorítottam a fogaimat, hogy ne remegjenek meg az ajkaim.
Ütemesen simogattam Kyung kezét, közben magam elé bámulva.
Nagyon örültem, hogy ilyen bátor volt ma. Nagyon büszke vagyok rá.

<Kyung>
- Na jól van. Meg leszel kincsem?- simogatta meg anyu az arcomat, válaszul bólogattam.
- Akkor mi megyünk.- fogta meg a kezem apa.- Vigyázz magadra fiam. Ha valami van, hívj nyugodtan.
- Köszönöm.- mosolyogtam rájuk.
- Vigyázz magadra, Kyunggie.- simogatta meg a kezem Jiho anyukája.- Téged pedig várunk haza. Bármikor jöhetsz.- puszilta meg Jiho-t.
- Csókolom. Sziasztok.- köszöntem el tőlük.- Ugye Te maradsz még velem?- néztem fel rá.- Mikorra kell menned mackóm?

<Zico>
-  Nyolcra. Úgyhogy még maradok veled. - mosolyogtam rá halványan.
Zavart, hogy anya felhozta a dolgot. Ígyis nehéz megszoknom, nem kell még ő is megnehezítse.
- Ha meggyógyulsz, elviszlek egyszer magammal és csinálok neked egy fimon koktélt. - mosolyogtam rá. - Szóval gyógyulj meg hamar, mert már alig várom.
Rám mosolygott, én pedig megpusziltam a kezét.
- Szeretlek, kicsim. Köszönöm, hogy elmondtál mindent. Tudom, hogy nagyon nehéz lehetett, de... talán így már jobb lesz, mert kicsit megkönnyebbült a lelked.

<Kyung>
Tudtam, hogy zavarja, hogy az anyukája hívja vissza. Én sem értek Jiho-val egyet ebben a témában de Ő tudja.
Örültem, hogy még tud velem maradni.
- Csücsülj ide mellém...- kértem szépen mire leült mellém az ágyra.
- Én igyekszem a gyógyulással. Képzeld ma ettem ebédet. De kicsit... rosszul lettem. De nem jött vissza.- dicsekedtem.- Én is szeretlek.- mosolyogtam rá.- Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni.- sóhajtottam.- Deee arról mesélj, milyen a munka?- simogattam a lábát.

<Zico>
- A munka egész jó. Ha délután kellene csinálni, nem pedig éjszaka, még a suliba is visszamennék. - vigyorogtam. - Így viszont hajnalban zárunk, mikor buli van, akkor reggel. Úgyhogy a kettőt nem lehet együtt. De... egész jó. A munkatársam egy ilyen pici srác. - mutattam a mellkasomon, hogy kábé meddig ér nekem. - És mikor vigyorog, olyan, mint egy cápa. - nevettem. - De amúgy jó fej, nem kezel úgy, mint egy kölyköt és megkért, hogy forduljak hozzá, amikor nem tudok valamit.
Elmosolyodtam, és végiggondoltam, mit mesélhetnék még neki.
- Azon mondjuk meglepődött, hogy milyen hamar megjegyeztem az italokat, a mennyiségeket, és főleg azon, hogy mire a kezébe vette a számológépet, hogy összeadja a vendég fizetnivalóját, én már mondtam hangosan az eredményt. - vigyorogtam, ahogy eszembe jutott. Ő is elmosolyodott. - Képes volt leellenőrizni, hiába mondtam, hogy az annyi lesz úgyis. Kedvelni fogod. Olyan természetes nyugodtságot áraszt magából, mintha egy buddhista, szent szobor lenne.

<Kyung>
- Oh... Értelek. Akkor jó helyed van ott, ez a lényeg.- mosolyogtam rá. Nagyon sajnáltam, hogy emellett döntött de ez az Ő élete, Ő tudja. Nincs jogom beleszólni. Csak támogatni tudom, akármennyire is ellene vagyok ennek. Legalábbis most még nincs annyi erőm és a helyzet sem olyan köztünk, hogy lebeszélhetném.
- Képzeld... Én pedig találkoztam egy sráccal. Olyan aranyos. Már kétszer meglátogatott és csokit is hozott nekem.- mutattam az asztalon fekvő táblás édességre.- Szegénynek a szívével van baja, pedig olyan rendesnek tűnik és olyan fiatal...- sóhajtottam szomorúan.

<Zico>
Láttam rajta, hogy nem tetszik neki, hogy megléptem otthonról meg a suliból, de nem mert szólni. Őszintén szólva nekem sem volt könnyű, és egy-egy nehéz pillanatban én is haza akartam menni, de nem futamodhatok meg. Gyáva dolog lenne most, hogy ennyi mindent tett értem Junhyung. Ha most kellene döntenem, máshogy döntenék, de már nem számít.
A mellkasomat összeszorította a féltékenység, amikor arról a fiúról kezdett mesélni. Annyira lelkes volt, a szemei csillogtak, ajkai mosolyra húzódtak, én pedig magamban őrjöngtem, mert láttam rajta, hogy a szívébe zárta.
- Aha... az tök klassz. - motyogtam a csokoládét bámulva. Tőle elfogadta, tőlem pedig nem kellett neki semmi.
Próbáltam leplezni az háborgást, ami bennem lezajlik és csak remélni mertem, hogy nem vette észre.
- Nagyon király, örülök. - mosolyogtam, bár szerintem inkább egy erőltetett fintor lett. El akartam menekülni, de akkor gyanakodni kezdett volna, hogy hova ilyen hirtelen.
- Szóval... - tereltem inkább el a témát. -  nem örülsz annak, amit csinálok, igaz? Megértelek, e-egy jobb srác kellene neked, nem egy olyan elcseszett életű, mint én. - mosolyogtam zavartan.

<Kyung>
Rövid válaszaiból levettem, hogy nem igazán örül a kibontakozó új barátságomnak. Ezért inkább hagytam is.
- Olyan hülye vagy...- sóhajtottam fel.- Állandóan ezzel jössz. Kezdem azt érezni, hogy Te nem akarsz már engem...- hajtottam le a fejemet.- Különben miért mondanál ilyeneket... Igen, nem tetszik, hogy otthagytad a szüleidet és az iskolát de attól nem vagy egy pillanatig sem züllöttebb. Mert tudom, hogy nem vagy az. És én szeretlek... Csak szerintem ebben rosszul döntöttél. De ez az én véleményem... Kész... Ne haragudj.

<Zico>
- Ez nem igaz, cicus én nagyon szeretlek, sőt imádlak. El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök, hogy kibékültünk. - fogtam meg a kezét. - Nem azért mondom ezeket, mert nem akarlak, hanem mert... annyira szeretlek, hogy mindig azt hiszem, hogy nem vagyok elég jó hozzád. Kérlek, bocsáss meg, amiért ennyire féltelek. - puszilgattam meg sápadt kezét. - Nincs azzal baj, ha kimondod a véleményed. Én... nekem most kicsit nehéz. - vallottam be. - Ha nem lennék ennyire büszke... gyáva dolog lenne most meggondolnom magam. - vallottam be. - Hyung segített nekem. Befogadott, enni adott, munkát biztosított nekem, vállalva, hogy szarba keveredhet miattam. Hálával tartozom neki. Most pedig... fognám magam és hazasétálnék, csak mert könnyebb otthon. Mert anya mindent megtesz értem, semmi dolgom, csak elmenni a suliba, majd haza. - könyököltem az ágyára, majd arcomat a kezeimbe temettem. - Én... nem árulhatom el azt az ember, aki nem hagyta, hogy az utcán csöveljek, hanem mindent a seggem alá tett. - hajtottam a fejem az ágyra. - Így viszont mindenki más csalódik bennem. A családom, a családod... te... - fújtam ki a levegőt hangosan.

<Kyung>
- De biztos, hogy csak ez az egyetlen módja van, hogy megháláld Junhyung kedvességét? A szüleid is várnak haza. Ahj... Ez olyan nehéz. De egy pillanatig se hidd, hogy csalódtam benned. Szeretlek.- simogattam meg fejét.- Tégy ahogy jónak látod. Én melletted leszek.- cirógattam meg puha arcát.

<Zico>
- Nem tudom, hogy hálálhatnám meg neki azt, amit értem tett. - motyogtam halkan. - Én... tudod jól, hogy számíthattunk rá akkor is, csak kérnem kellett. Szemét dolog lenne bejelenteni, hogy nem dolgozom többé neki és megyek haza.
Csukott szemmel élveztem gyengéd cirógatását. Jól esett, teljesen ellazultam, végre éreztem, hogy fontos  vagyok valakinek.
Viszont a kisördög fúrta az oldalamat.
- Szóval az a fiú... tetszik neked? - suttogtam halkan.

<Kyung>
- Nem tudom Jiho... Várjunk egy kicsit és majd meglátod, hogy lesz jobb.- mosolyogtam rá. Kérdése meglepett.- Mi?! Ki? Jihoon?- vigyorodtam el.- Nem is tudom... Cuki fiú. Figyelmes és megmentette az életemet... Hm... Talán... Tetszik.- játszottam a hajában a tincsekkel. Persze, hogy nem tetszett csak szimpatikus volt számomra Jihoon. Nekem csak Jiho kell. Csak kíváncsi voltam, elhiszi-e és hogyan reagál rá.

<Zico>
Összeszorítottam a fogaimat, amikor kimondta, hogy tetszik neki az a... démon. Arcomat a matracba fúrtam, oda kiáltottam, hogy tompítsam a hangom.
- Hol van? Melyik teremben? - emeltem fel a fejem. - Megkeresem és majd én megmondogatok neki! Mit képzel ő, mi? Én keményen megküzdöttem érted, ő meg megment, mint egy lovag, majd idejön, csokit hoz, meg mosolyog és levesz a lábadról. - mutogattam idegesen. Ez már túl ment minden határon! - Nem verem meg, mert szívbeteg, de ha tovább csábítgat, akkor azt is megteszem. Az enyém vagy, nehogy már idejárjon és itt udvaroljon az ÉN szerelmemnek! - magyaráztam hevesen. - Te meg mit nevetsz? - döbbentem meg, mert hangos hahotába kezdett. - Ne nevess ki! Ennyit számítanak az érzéseim?

<Kyung>
Mókás volt Jiho kirohanását látni és hallani. Azért jól is esett egy kicsit, hogy ennyire ragaszkodik hozzám.
- Olyan vicces vagy ilyenkor...- kacagtam.- Ennél többet érsz nekem az érzéseiddel együtt.- simogattam meg az arcát.- Szeretlek.- vallottam. Láttam az arcán a zavarodottságot.- Csak vicceltem.- világosítottam fel.- Jihoonnie tényleg nagyon aranyos fiú meg minden... De én téged szeretlek. Nyugi, jó? Ne bántsd az én szórakozásom miatt. Majd... Egyszer bemutatom neked...

<Zico>
Először nem értettem, hogy min szórakozik, de aztán felvilágosított, hogy csak viccelt velem.
- Ne viccelődj ilyen dolgokkal! - csikoltam meg oldalát. - Püföltem már el embert miattad, és bármikor képes vagyok újra megtenni.
Átöleltem, és a füléhez hajoltam. Erős gyógyszer illata volt, de nem érdekelt. Szorosan tartottam a karjaimban.
- Elárulok egy titkot. - suttogtam halkan a fülébe. - Te csakis hozzám tartozol. Az enyém vagy és nem adlak senkinek. Kerül, amibe kerül. - pusziltam meg finoman puha arcát.

<Kyung>
- Szeretlek.- simultam kuncogva karjai közé.- Egyenlőre nem is kell senkitől sem tartanod.- kacérkodtam vele tovább.- Csak téged szeretlek úgy.- pusziltam meg majd elengedtem és visszafeküdtem. Kicsit kifárasztott a mai nap. Csak csendben feküdtünk egymás mellett.

<Zico>
Némán figyeltem arcát. Fekete pillái álmosan rebbentek meg néha. Arca még mindig sápad és beesett volt, ajkai kissé cserepesek. Mégis számomra gyönyörű volt, akár egy angyal. - Kyung... - suttogtam halkan, mire felém fordult. - Lassan mennem kell. Előtte... megcsókolnál? Ha nem gond neked. - nyeltem nagyot.

<Kyung>
- Bújj ide.- nyújtottam felé a karjaimat.
Igaz, hogy arra kértem, várjunk de én mégis tudom, hogy neki erre most szüksége van.
Lassan mászott fel karjaimba. Szorosan húztam közel magamhoz és ajkaira hajoltam. Először egy apró puszit nyomtam párnáira majd hosszabb ideig tapadtam rájuk és lágyan masszíroztam. Nyelvemmel végignyaltam alsó ajkán majd gyorsan átdugtam az Övé mellé a szájába. Mikor nyelveink egymásnak simultak jólesően szusszantunk fel. Hiányzott.

<Zico>
Nem akartam neki kellemetlenséget okozni, de valami kellett, ami erőt ad.
A karjai ismerősként üdvözöltek, gyengéden simultam a közéjük.
Mikor végre összesimultak nyelveink, megadóan adtam át neki az irányítást. Szükségem volt rá, belőle merítettem energiát. Éreztem, hogy remegek, de nem zavart. Mellette merek gyenge lenni, mert tudom, hogy nem nevet ki miatta.
Nyelveink mozgásának köszönhetően a keserű gyógyszer íz hamar ellepte a szájüregemet, de még ez is jól esett, mert tőle van.
- Szeretlek. - suttogtam ajkaira. Nem hajoltam el, csukott szemmel, gyengéd puszikkal cirógattam ajkait. - Fogalmad sincs, mennyi erőt adtál nekem most evvel a csókkal.

<Kyung>
- Képzelem...- sóhajtottam majd apró puszijait egy újabb lágy csókká formáltam. Tudtam, éreztem, hogy szüksége van rám, szinte kétségbeesetten kapaszkodott belém.
- Én is szeretlek.- váltam el tőle egy vékony nyálcsíkot húzva, amit gyorsan letöröltem az Ő szájáról és az enyémről is.
- Vigyázz nagyon magadra, reggel majd pihenj sokat.- öleltem meg.

<Zico>
- Rendben. - hajtottam a vállára a fejem pár pillanatra. - Miután felkeltem,  jövök hozzád. - húzódtam el egy kicsit, majd mosolyogva fürkésztem szemeit. - Tényleg köszönöm. Tudom, mit beszéltünk meg. Nem foglak folyton csókkal  nyaggatni, de... most kellett, azok után, hogy anyám felhozta azt a dolgot. Kellett valami, ami feltölt. - simítottam meg arcát. - Most megyek. Ha van valami, telefonon elérsz bármikor.
Nehezen váltunk el, de mennem kellett. Az ajtóban még intettem neki, majd lassan hagytam el a kórházat, és átvágva a városon a klubba mentem.

<Kyung>
Megértettem én a helyzetét. Nem kellett volna magyarázkodnia. Egy aprócska kis csókba senki sem halt bele. És ez egy lassú kezdetnek nem is rossz.
Miután magamra hagyott, szinte azonnal elaludtam. Tényleg nagyon kifáradtam, úgy aludtam, mint a bunda. Csak késő este ébredtem fel. Kaptam egy kis inyekciót majd visszaaludtam.

<Zico>
Mikor beértem, társam mosolyogva fogadott.
- Segítsek valamit? - álltam mellé, majd körbenéztem.
- Nem kell, egyenlőre rend van. Fújd ki magad, minden rendben? - pillantott rám, majd mivel senki nem volt a pultnál, rágyújtott. Követtem a példáját, majd megráztam a fejem. Nem ismerem, nem igazán tudom, hogy mennyire beszélhetek erről neki.
Elgondolkodva szívtam a cigimet.
- Oké, ha nem akarod elmondani. - vonta meg a vállát. - Csináljak neked egy koktélt? Ami egy kicsit ellazít?
- Hyung, le akarsz itatni munkaidőben? - ugrattam, mire felfújta az arcát. - Vicceltem, nyugi. - böktem oldalba.
- Ne kötekedj velem, te kölyök! - csapott vállon. - Inkább mondd el, mi van veled.
Kicsit haboztam, majd elmeséltem neki mindent. Meglepve hallgatta, de nem szólt közbe. - Azt hittem szar volt otthon, azért léptél meg. De neked tök jó életed volt. Velem ellentétben, akinek senkije nincs. - húzta el a száját. - Csak a munkám, meg egy pici lakásom az egyik szar környéken. - vonta meg a vállát.
- Indiszkrét dolog rákérdezni, hogy alakult így? - pislogtam rá, miközben egy kávét csináltam épp az egyik vendégnek.
- Pont azt a hibát követtem el, amit te készülsz. Vagyis... majdnem. A szüleim ellen lázadtam, ezért megléptem otthonról a pasimhoz. Három év után  rájöttem, hogy egy seggfej, aki össze-vissza fekszik mindenkivel. Akkor már Junhyung-nak dolgoztam, ezért a segítségét kértem. Ő adott pénzt, hogy eljöhessek onnan, és azóta... itt vagyok.
- Ezért költöztél a környékre?
- Igen. A másik helyen rendszeres vendég volt az exem, folyton nyaggatott volna. Itt nyugtom van.
Csendben dolgoztunk tovább, néha semmiségekről beszéltünk.
Junhyung nem jött ma be, gondolom otthon bulizik.
Mikor kiürült a klub, Taeil kijelentette, hogy mehetünk, ezért gyorsan elmosogattam, és hívtam egy taxit.
Otthon csendes volt a ház, de az ebédlőben az üres üvegekből arra következtettem, hogy tényleg buli volt.
Csendben osontam fel, majd egy gyors zuhany után ágyba bújtam.

19. Rész

<Zico>
Miután elszívtuk a ciginket, elváltam Minhyuktól és hazamentem.
A szüleim persze azonnal kiverték a balhét, nem beszélve a bátyámról. Csendben hallgattam végig a fejmosást.
- Ez mind szép és jó, de leszarom. Csak a cuccaimért jöttem, lelépek itthonról. Elköltözök. Nem tarthattok vissza. - halálos nyugalommal jelentettem ki.
- Márpedig innen nem mész sehova, fiatalember. Kiskorú vagy, és ha kell, az ágyhoz kötözlek. - jelentette ki apám.
- Ne is próbálj fenyegetni. Megverhetsz, leszidhatsz, akkor is lelépek innen. - kerültem ki őket, majd felmentem a szobámba.
Ahogy beléptem, megrohamoztak az emlékek. Mennyi szerelmes pillanatot éltünk át itt. Pont emiatt nem maradhatok.
Elővettem a bőröndömet és pakolni kezdtem, de  kopogtak, majd Woonie lépett be.
- Ha anyáék küldtek, hogy itt tarts, nem maradok. - szedtem ki a fiókjaimból a dolgokat.
- Nem anyáék küldtek. Zico... - kapta el a karomat, hogy álljak meg. - Hova akarsz menni? Van hol aludnod?
Bólogattam.
- Kihez mész? Van pénzed?
- Van. És nem mondom el. Most még nem. - fordultam el, majd mindent összeszedtem, amire szükségem lehet.
Woonie magamra hagyott, látta, hogy hiába beszél a fejemmel.
Mikor megvoltam, magamhoz vettem a telefonomat, a tárcámat és lefelé indultam.
- Ne menj! - zokogott anya, majd magához szorított.
- Anya... szeretlek, de mennem kell. Itt nem élném túl. Nekem... túl kell lépnem rajta. Megleszek, ne aggódj. - pusziltam meg a homlokát, majd kibontakoztam a karjaiból és  a bőröndömet megfogva elhagytam a házat.
Kinn nagy levegőt vettem, majd elindultam hyung háza felé. Hívhattam volna taxit, de ki kellett szellőznie a fejemnek.

<Kyung>
Sajnos a kis akcióm már az első lépésnél megbukott. Nem tudtam ellopni a kulcsokat. De nem keseredhettem el. Elhatároztam, hogy még este elhagyom ezt a lebujt és ebben senki sem tarthat vissza.
A vizit végeztével magamhoz vettem az egyik könyvemet, hogy lefoglaljam magam és ébren maradjak.
Talán éjfél is lehetett, mikor meguntam a könyvet, kiszakítottam magamból minden hülye zsinórt, fel vettem a köpenyem, zsebre vágtam a mobilom és a berendezésekbe kapaszkodva kiosontam.
A folyosón a fekete korom sötét árnyalatai vették át az uralmat, néhány gép világított csak és a Hold.
Lassan, nehézkesen csoszogtam végig a liftig. Igyekeztem kevés feltűnést kelteni, ami ahogy elnéztem sikerült is.
Nem sok erőm volt, kezdtem szédülni is de összekaptam magam.
Mikor megérkeztem a lifttel, kiszálltam, elővettem a mobilom és tárcsázni kezdtem. Kitaláltam hova megyek.
- Vedd fel...- morogtam a telefonba míg kicsengett.- Vedd fel Zico!- utasítottam idegesebben.- Hol vagy Te szemét?- morogtam.- Megtalállak! Megtalállak és akkor majd a szemembe kell mondanod, hogy gyűlölsz és csak játékra kellettem neked is...!- szorítottam erősen a készüléket. Már remegtem az idegtől. Valami elpattant bennem és legszívesebben dühöngve tomboltam volna de még nem szöktem meg, ezért nem akartam zajongani.
Mérgesen töröltem le egy könnycseppet majd levágtam a telefont.
- Gyáva!- nem sok erőm maradt ezért próbáltam gazdálkodni vele és nem idegeskedni.
Az egyik  folyosón egy ismeretlen helyre kanyarodtam be. Nem tudom, hol lehettem, minden sötét volt. Csak azt éreztem, hogy hihetetlenül kifáradtam és a lábaim bizseregnek, apró csillagok köröznek előttem. Kapaszkodót kerestem de nem találtam sehol, valamit csörömpölve levertem és elestem.
A villany abban a pillanatban kapcsolódott és valaki kikelt az ágyából és ahogy csak tudott hozzám sietett közben orvosért kiáltva.

<Zico>
Junhyung persze azonnal befogadott, nem is kellett kérnem.
- A megszokott szobába, öcsi. Ameddig akarsz. - veregetett vállon, mire hálásan hajoltam meg.
Felhúztam a cuccaimat, és kipakoltam, majd elmentem zuhanyozni, hogy kitisztuljon a fejem.
- Vele sokkal jobb volt. - motyogtam magam elé, mikor végeztem, majd elzártam a csapot.
Összeszedtem magam, és visszamentem a szobába. Ahogy a hajam dörzsöltem, hallottam, hogy csörögni kezd a mobilom. Elővettem, de mikor megláttam a hívó nevét, majdnem elejtettem a készüléket. Csak néztem, azt hittem káprázik a szemem. Mire rászántam magam arra, hogy felvegyem, elhallgatott. Az ágyra dobtam a készüléket, és mellé ülve szuggeráltam percekig.
Inkább felálltam, felöltöztem, majd lefeküdtem, de megint megnéztem az előbbi hívást. Lehet félrenyomott. Vagy álmában ráfeküdt. Vagy a telefonja megkattant.
Persze ezekkel csak magamat nyugtattam, de nem bírtam elaludni, ezért megint elvettem a telefont. Éjjel egy óra múlt. Legalább egy órája nézegetem újra meg újra a telefont.
Mély levegőt vettem, majd megnyomtam a hívás gombot. Lehet rosszul van és segítsége van szüksége.
Minden csengés után egyre nagyobb lett a görcs a gyomromban.
- Vedd már fel! - morogtam magam elé. - Minek hívtál, ha most meg nem válaszolsz?

<Kyung>
- Jól vagy?- guggolt le mellém a fiatal fiú majd segített felülnöm.
- Gyáva!- hajtogattam szegény srácnak megállás nélkül egyre halkabban.- Elrontottam... Az én hibám... Segíts meghalnom!- kapaszkodtam belé.
- B-butaságokat beszélsz. Mindjárt itt lesz egy orvos.- fogta meg a kezem.
- Elegem van...- sóhajtottam majd elvesztettem az eszméletemet.
Nem tudom mi történhetett csak arra ébredtem, hogy a szobámban vagyok és rengetegen álltak körülöttem.
- Kapott nyugtatót. Jobb már, igaz?- mosolygott kedvesen a pszichiáter.
Megvontam a vállam és visszahunytam a szemeimet. Lassan kiürült a szobám.
Reggel behívták a szüleimet és elújságolták nekik, hogy rossz kisfiú voltam. Persze megint én vagyok a hibás, az őrült és a közveszélyes. Állítólag a beszámíthatatlanságom miatt állandó megfigyelés alatt állok. Én ezt nem bírom... Tényleg bele fogok kettyózni. Vagy kivisz innen valaki vagy kiugrok az ablakon de ezt nem fogom végigcsinálni.
Szótlanul, élettelenül fekédeztem az ágyamban, úgy ahogy eddig.

<Zico>
Hiába vártam, nem vette fel a telefont. Magam mellé dobtam a készüléket, de egész éjjel rajta kattogtam. Reggel összeszedtem magam, és lementem Junhyung-hoz.
- Jó reggelt, hyung! Figyelj csak... tudnál adni nekem valami munkát? Nem olyat, mint régen. Nem akarok drogot árulni. Valami... mást.
- Hmm. Az egyik pultos srácom lelépett, beállsz a helyére? A többiek kitanítanak, a klubbot jól ismered. Van kedved hozzá?
- Té-tényleg? De... persze, oké. Csak gondoltam, oda profik kellenek.
- Egy nap az leszel. - vigyorgott. - Kedvellek Zico, te vagy az én öcsikém. Nem hagylak a szarban, mikor annyi éven keresztül vásárra vitted a bőröd és kitartottál. - kacsintott rám. - Este kezdessz, oké?
- Aha! Szuper! Köszi! - hajoltam meg, majd a konyhába mentem, hogy igyak egy kávét. Közben elgondolkodva szívtam a cigimet. Végül megint elővettem a telefonom.
" Hívtál. Visszahívtalak, de nem vetted fel. Biztos elaludtál addigra. Ha még érvényes a mondanivalód, írj. Vagy hívj. Ráérek. " - pötyögtem az üzenetet Kyung-nak. Küldés előtt elolvastam, elég  béna lett. Mindegy, ennél jobbat nem tudok. Megnyomtam a küldést, majd idegesen ledobtam a telefont az asztalra és a lábammal doboltam, amíg vártam.

<Kyung>
Mikor végre mindenki kitakarodott a szobámból, nyugodtan pihenhettem. Igazából egy kicsit felhúzott a bezártság és volt olyan, hogy rám jött a szabadulhatnék de tudtam, hogy már esélyem sem lenne.
Másik pillanatokban csak a halált láttam az egyetlen kiútnak ebből a redvás szobából. Van az a koplalási szint, ami után éhen lehet halni...
Aztán később feladva a harcot, üres fejjel, meghibbanva feküdtem az ágyamon.
Az egyik ilyen üres pillanatomat a mobilom rezgése zavarta meg. Belassulva a sok gyógyszertől vettem a kezembe és olvastam el. Minden betűjét megízleltem és feldolgoztam majd lomhán pötyögtem a választ.
"gyere ide! és mond a szemembe, hogy nem kellek már! mond, hogy rossz vagyok! hogy találtál nálam jobbat. hogy csak szórakozni kellettem. akkor legalább majd nem fog annyira fájni a halál..."

<Zico>
Mikor megérkezett a válasz, megugrottam kicsit. Kíváncsian nyitottam meg, közben a kávémba kortyoltam. Nem kellett volna. Majdnem belefultam a bögrébe, amikor felfogtam a tartalmát.
Felugrottam, kiöntöttem a kávét, elmostam a poharat és felrohantam a szobámba. Magamra kapkodtam a ruháimat, összeszedtem a cuccaimat, majd lerohantam és hívtam egy taxit.
- Hova ilyen sietősen? - pillantott rám Junhyung a papírjai fölött.
- A korházba. Kyung valami hülyeségre készül, beszélnem kell vele. Ő... í-írta, hogy menjek oda.
- Akkor menj. Sok sikert! - mosolygott rám.
- Köszi! - szusszantam, majd mikor meghallottam a dudálást, kirohantam, és bepattabva az anyósülésre bemontam a címet.
A sofőr látta, hogy ideges vagyok, ezért sietett, ahogy tudott. Gondolom, azt hitte, valakimet most vitte be a mentő.
Mikor leparkolt, hamar fizettem, majd beszaladtam, de a recepciónál megtorpantam.
" Itt vannak a szüleid? Apukád nem fog beengedni."

<Kyung>
Nem olyan mélyen aludtam, csak csukott szemmel pihentem. Zico újabb üzenete zavart meg.
"egyedül vagyok."- válaszoltam röviden majd félredobtam a mobilom és visszahunytam a szemeimet.

<Zico>
Megnyugtatott kicsit a válasza. Legalább az apukájával nem kell összebalhézzak. Mivel tudtam, hogy merre van, elindultam a lifttel az emeletre. A folyosókon azért körbekémleltem, nehogy valahol belefussak egy szülőbe vagy orvosba.
A kórterem előtt mély levegőt vettem. Izgatott voltam és féltem attól, hogy rossz vége lesz. Halkan nyitottam be. Kyung a megszokott ágyon feküdt, szemei csukva voltak.
Remegő lábakkal sétáltam oda, és leültem az ágy szélére, majd megérintettem a kezét.
- Szia. - suttogtam, hogy ha elaludt valami gyógyszertől, ne ijesszem meg.

<Kyung>
Hallottam, hogy nyílt az ajtó majd az ágy besüppedt mellettem.
Mikor Zico megfogta a kezem, testem összerezzent, szívem hevesen dobogott, szemeim lassan kinyitottam és elhúztam a kezem.
- Mond.- suttogtam erőtlenül.- Mond ki... És mindennek lesz értelme... Hallani akarom, hogy már nem kellek!

<Zico>
- Miért mondjak ilyet, ha nem igaz? - néztem rá értetlenül. - Mindig is kellettél és mindig is fogsz. Nem hazudok a szemedbe, csak mert azt kéred.
Zavarba hozott a kérése. Ha azért hívott ide, hogy viccet csináljon az érzéseimből, nagyon megharagszom rá.

<Kyung>
- Akkor...- néztem rá nagy, csillogó szemekkel. Teljesen összezavart.
- Akkor azt mond, hogy... Miért van most ez...- morzsoltam el egy könnycseppet.- Mert ennek így... Nincs értelme...- vettem egyre gyorsabban a levegőt. Teljesen magzavarodtam, pánikba estem és nagyon ki akartam keveredni ebből az egészből.

<Zico>
- Shhh, nyugodj meg. - csitítottam. - Vegyél mély levegőket. Nincs semmi baj. Én... tegnap is elmondtam, hogy mit érzek irántad. Ugyanúgy szeretlek, mint az elején. Ez az egész egy... az én hibám, hogy most itt fekszel. Felelőtlen voltam, tudnom kellett volna, hogy neked ez nem megy, és megelégedni avval, amit már megtapasztaltunk, és te is tudod, hogy milyen. Nagyon sajnálok mindent. Ha másnap megkerestelek volna.... akkor talán nem lennél itt.
A szívem hevesen kalapált. Örültem, hogy meghallgatott, hogy elmondhattam szemtől-szemben is, nem csak úgy, hogy elfordul tőlem.

<Kyung>
A párnába temettem arcomat és úgy zokogtam.
- S-sajnálom...- szipogtam a párnába.
De megembereltem magam, felszívtam a könnyeimet és nagyot sóhajtva néztem vissza Jiho-ra.
- Most mi lesz?- kérdeztem halkan, kicsit rekedt hangon.- Lassan a 4. hete nem ettem semmit... És tagnap meg akartam szökni de... nem sikerült. Szerintük beszámíthatatlan vagyok... Jiho... Innen soha nem fogok már kiszabadulni, csak ha a hullaházba visznek.- közöltem a szomorú tényt.

<Zico>
Pislogva hallgattam végig a beszámolót.
- Megszökni? Hova akartál menni ilyen állapotban? - néztem rá értetlenül. Bizonyára az neki is leesett, hogy ha hazamegy, úgyis visszahozzák. - Meg hogy nem vagy beszámítható. Ez marhaság, nem tudnak ők semmit. Azért, mert le akartál lépni, még nem vagy golyós. Nekem is elegem lenne. Azok után, ami történt, valahol... várható volt ez a pánikreakció.
Elmosolyodtam, és óvatosan a keze után nyúltam, de ezúttal nem húzta el.
- Viszont... enned kellene, ezt mindketten tudjuk. Az infúzión nem lehet örökké élni. Ha nem kezdessz el enni, tényleg soha nem lesz vége ennek a rémálomnak.

<Kyung>
- Ho-hozzád akartam menni. Megkeresni... És leszúrni a lábadról...- mosolyodtam el halványan de egy sós csepp megint elárult.
- A-azért nem lehet beszámítani... mert azt hiszik, hogy folyton öngyilkos akarok lenni... meg szökés közben okoztam egy kis galibát. Jiho...- sóhajtottam.
Erőtlenül fogtam a kezét és gondolkoztam.
- És... velünk mi legyen?

<Zico>
Halkan felkuncogtam azon, hogy engem akart levadászni.
- Velünk... nem tudom. Én... szeretlek, de... és ha megint megbántalak? Ha... elvesztem a fejem?
Hangos sóhaj tört fel belőlem.
- Te... mit szeretnél? Akarod, hogy ezentúl inkább csak barátok legyünk? Akkor... te is biztonságban éreznéd magad. Bárhogy döntesz, én... ahhoz tartom magam. Te vagy az én nyuszikám. Úgy  csináljuk, ahogy te szeretnéd. Csak töröljük ezt a hülye öngyilkos dolgot, mert a hideg ráz tőle.

<Kyung>
- Jiho...- cirógattam meg a kézfejét.- Én... Nem tudom.... Szeretlek. De... ez nekem most nem menne.- sóhajtottam és elfordítottam a fejemet.- Kezdhetnénk elölről? És lassabban?

<Zico>
Nem tudom, hogy lehet ezt már ezen a szinten, hogy minden volt köztünk, higy lehet újrakezdeni. De erre nem kérdeztem rá inkább, ő biztos tudja, hogyan  gondolta.
- Persze. - mosolyodtam el. - Ahogy te akarod, jó? Most... az a legfontosabb, hogy meggyógyulj és haza mehess. Tegyél meg mindent érte. Ha összeszeded magad, és látni fogják, hogy akarod, akkor... majd megbíznak benned és nem fognak semmivel piszkálni. Én pedig... egyenlőre megtartom a távolságot, amíg gyógyulsz, utána... elölről kezdjük.

<Kyung>
- Köszönöm szépen.- mosolyodtam el.- Tudod mit? Miattad nem adom fel.- nem tudom mi ütött belém. Talán... túlságosan is szeretem, de ez még lehet, hogy korai... Talán a sors iróniája, hogy ezelőtt még miatta akartam meghalni, most meg érte akarom túlélni.
- Jiho... Megölelsz?- kérdeztem hirtelen ötlettől vezérelve. Nem tudom miért. Talán csak nagyon hiányzott az ölelése és az illata.

<Zico>
- Még szép! - csúsztam közelebb mosolyogva. Kicsit nehézkesen, de feltornázta magát, én pedig a karjaimba zártam.
Hosszú percekig bújtunk össze, közben lágyan cirógattam a hátát.
- Szeretlek. - suttogtam. Ahogy simogattam, éreztem, hogy rettenetesen lefogyott az elmúlt hetekben.
- Végigcsináljuk ezt együtt. Segítek, biztos van valami terápia erre. Meg majd veszek neked sütit, meg csokit, amikor már szabad lesz. - húzódtam kicsit hátrébb. - Nagyon sovány vagy, ez aggasztó. Szeretném, ha megint olyan lennél, mint régen.

<Kyung>
Olyan jó volt hosszú idő után ismét a karjaiban lenni. Megnyugodtam és szinte minden gondom eltűnt.
- Ígérem, hogy igyekezni fogok.- mosolyogtam rá.- Apát majd elintézem, ne aggódj.- simogattam meg karjait majd visszafeküdtem, mert az erőmből csak ennyi tellett.
- De, hogy az orvosoknak mit fogok mondani? É-én nem akarom, hogy arról... kérdezzenek. Mert akkor azt anyáéknak is elmondanák és azt nem akarom...- sóhajtottam.

<Zico>
Miután visszadőlt, a takaróját igazgattam addig, amíg ő megosztotta velem az aggodalmát.
- Ez nem így megy, nyuszika. Az orvosokat köti a titoktartás. Pont, mint a papokat. Ha... beszélsz egy pszichiáterrel vagy pszichológussal vagy akit ők javasolnak... és megkéred,hogy ez maradjon köztetek, akkor neki kötelessége hallgatni. Viszont jó lenne, ha beszélnél egy szakemberrel. Én... mindent megpróbáltam, de csak rossz vége lett. Ők... segíthetnek túllépni, tanácsokat adnak, szakszemmel nézik a dolgot, nem elfogultan, mint én. - fogtam meg újra a kezét.

<Kyung>
- D-de én félek... Jiho. Miért kellene ezt elmondanom egy idegennek? Ez kínos. Ki fog nevetni. Undorodni fog tőlem. Miben segíthetne ha egyszer ez már megtörtént? És a filmekben is mindig úgy van, hogy ha súlyos a dolog, elmondják a hozzátartozóknak. A szüleim ki fognak nyírni, ha megtudják, hogy egy ilyet nem mondtam el nekik. Én ezt nem értem... És nem akarom. Miért nem felejthetem el már végre?- kezdtem megint pánikba esni de észbe kaptam és uralkodtam magamon.- Sajnálom... De gondolod, hogy ez tényleg segíthet?

<Zico>
- Nézd! Tény, hogy sajnos ezen már változtatni nem tudunk. Ha lehetne, megtenném. De... nem tudod magad túltenni a dolgon. És én... nem tudok segíteni neked. Nem fog kinevetni, ez nem szégyen. Nekik az, de neked nem. Nincs miért rosszul érezd magad. Biztos nem fog kinevetni. Meg fog hallgatni és segíteni fog. A szüleid pedig... kérj teljes diszkréciót az orvostól, biztos vagyok benne, hogy számíthatsz rá. Az nem működött, hogy magadba fojtottad. Most próbáljuk meg így. Ha nem működik, vagy nem bírod, vagy köp a szüleidnek... meglépünk innen. Megszökünk együtt. - pusziltam meg a kézfejét.

<Kyung>
- De megígéred!- néztem rá nagy szemekkel, mire mosolyogva bólintott.
- Rendben. Akkor megpróbálom.- határoztam el magam. Ha ez kell a gyógyuláshoz. Megteszem. De ha ez sem segít... Komolyan teszek magammal valamit.
- Jiho én fáradt vagyok.- mondtam halkan.

<Zico>
- Nyugodj meg. Ha elárul, visszakérem a fegyvert Junhyung-tól, és levadászom azt az orvost. - vicceltem, hogy kicsit jobb kedve legyen. - Rendben. Aludj egy kicsit, jó? Menjek haza, vagy maradjak melletted? Estére sajnos mindenképp el kell mennem. Dolgozom ma este. De ne foglalkozz ezzel. Pihenj. - mosolyogtam rá biztatóan.

<Kyung>
Kedves volt tőle, hogy így kiállt mellettem.
- Maradj velem egy kicsit, kérlek.- szorítottam meg finoman a kezét.
Bólintott egyet, betakargatott majd megvárta míg elalszom.
Kíváncsivá tett ezzel a munka dologgal de inkább nem kérdeztem rá. Csak bízom benne, hogy semmi rossz dologba nem keveredett.

<Zico>
Karját cirógattam, amíg elaludt, majd felálltam és az ablakhoz sétáltam. Csendben figyeltem a korház parkját, a sétálgató embereket, a mentőautókat.
Mikor meguntam, visszasétáltam, de nem az ágyra ültem, hanem a székre. Nem akartam felébreszteni. Halkan nyílt az ajtó, egy nővér lépett be.
-Üdvözlöm uram. Ön kicsoda? - kérdezte halkan, mert látta, hogy Kyung alszik.
- Én... a barátja vagyok. Remélem nem baj, hogy maradtam. Ő kérte, hogy üljek itt vele. - dörzsöltem a tenyereimet a térdemhez zavaromban.
- Nem, ha ez... jobb kedvre deríti a fiatalembert. Nagyon rossz passzban van. Ha ön jobb irányba tudja befolyásolni a gyógyulását... maradjon csak. - fogta meg a vállamat.
- Megígérte, hogy enni fog, meg akar gyógyulni. Hozzon majd neki vacsorát. Beszéltem vele, azt mondta, hogy mindent megtesz a gyógyulásért.
- Ennek nagyon örülök. Akkor megyek is, nincs egyedül a beteg. Este hozok neki valami könnyű vacsorát. Fokozatosan kell visszaszoknia az evésre. - hagyott magunkra a nővér.
Csendben ültem, mosolyogva figyeltem az alvó, sápadt szerelmemet.

<Kyung>
Nem tudom mennyit aludhattam de mikor megébredtem láttam, hogy egy infúziót is cseréltek de Jiho mellettem maradt. Talán kora délután lehetett.
- Szia.- susogtam neki erőtlenül.
Jól esett az alvás, jobban éreztem magamat tőle.
- Nagyon unalmas volt engem bámulni miközben alszom?- érdeklődtem. Nem is értem, hogy lehettem ilyen önző, hogy arra kértem, hogy az egész napját velem töltse.

<Zico>
- Szia, kiscica. - üdvözöltem mosolyogva. - Nem, szívesen maradtam melletted. Szeretem nézni, ahogy alszol. - hajoltam előre, és kisimítottam arcából az odalógó tincseket. - Volt itt egy nővér. Megkértem, hogy hozzon neked majd valami vacsorát, mivel az ebédet átaludtad, én pedig nem akartalak felébreszteni. Nem kérsz valamit? Egy kis teát? Vagy valami mást? Lemegyek a büfébe érte neked, ha akarod.

<Kyung>
- Nem, köszönöm, kedves vagy. Maradj csak itt. Te nem vagy éhes? Ettél ma egyáltalán? És hányra kell menned? Mit dolgozol? És a sulival mi lesz? A szüleid mit szóltak?- bombáztam a kérdéseimmel. Szegény azt sem tudta, hova kapjon hirtelen, melyiket válaszolja meg elsőnek.
- Ne haragudj...- hajtottam le a fejem.- Nem sok közöm van hozzá, bocsi. Csak aggódok. De nem is tudom miért... Nagy fiú vagy...

<Zico>
- Ne viccelj, persze, hogy közöd van hozzá. Te nem csak a párom voltál, hanem a legjobb barátom is vagy. Kérdezhetsz bármit bármikor. Csak nem tudtam hirtelen, merre kezdjem. - vigyorodtam el. - Ömm... a nem lakom már otthon. Gondolhatod, hogy nem örültek neki, anyám könyörgött, hogy maradjak. Most Junhyung-nál lakom, ideiglenesen. Ma este kezdek, pultos leszek Junhyung klubjában. Ott, ahol együtt is voltunk. A suli... hát... nem hiszem, hogy befejezem. Pénzt kell keresnem, hogy el tudjak költözni, nem akarom kihasználni a vendégszeretetét. De a suliban meg nem tudnék figyelni, ha egész éjszaka dolgozom. - meséltem. - Ha lesz pénzem, keresek egy albérletet valahol. Ma este nyolcra megyek. Amíg tanulok, addig csak kisegítő leszek. Amúgy nem vagyok éhes, megszoktam, hogy imitt-amott eszek. Te fontosabb vagy, mint egy szendvics.

<Kyung>
- Jiho...- fogtam meg a kezét.- Biztos vagy benne, hogy ez így jó lesz? Miért mentél el a szüleidtől? Bántottak? Figyelj... Szerintem Te még ráérsz a munkával. Jobb lenne ha befejeznéd a sulit... Olyan jó képességeid vannak. De ez az én véleményem. Nem akarok beleszólni, egyszer már elrontottam így. Csak arra kérlek, vigyázz magadra, jó?- néztem rá nagy szemekkel.

<Zico>
- Dehogy bántottak. Csak ha ott maradtam volna, akkor faggatni kezdtek volna, hogy mit csináltam veled. Meg... a szobám rád emlékeztetett. - hajtottam le a fejem. - Nem mernék visszamenni, nem tudnék a szemükbe nézni. Én... nem vagyok olyan jó nekik, mint a bátyám. - sóhajtottam. Kezdett kínos lenni a dolog. - Nincs más választásom. Nem élhetek örökké hyung nyakán. A suli... ez most így alakult. De te gyógyulj meg és mindenképp menj vissza, oké? Neked végig kell csinálnod, hogy ne egy bárban kelljen dolgoznod, hanem valami jobb helyen. - szorítottam meg kicsit a kezét. - Te nem rontottál el semmit. Én rontottam el, és vállalnom kell a következményeket.

<Kyung>
- Ne mondj ilyeneket kérlek. Te semmivel sem vagy rosszabb a bátyádnál. És anyukád imád téged. Most biztos nagyon szomorú. Annyira sajnálom, hogy így alakult.- sóhajtottam mélyet. Hiába mondta, tudtam jól, hogy én is hibás vagyok.
- Meddig maradsz?

<Zico>
- Nem tudom. Innen elég egy óra nekem a klubig, de ha egyedül akarsz lenni... elmehetek. -köszörültem meg a torkom.
Hiába vigasztalt, tudtam, hogy csak miattam csinálja. A bátyám, velem ellentétben tökéletes gyerek, akire büszkék lehetnek. Anya szeret engem, mert a fia vagyok, ráadásul a kisebbik, aki világ életében nagyon anyás volt.
- Amúgy sem kellek oda. A szüleink átjárnak egymáshoz, a tieid, és a nővéred biztos neheztel rám. Így mindenkit megkímélek a kínos találkozásoktól. És a bátyám sem keveredik miattam fasírtba a nővéreddel. Woonie megvédett engem mindig is, még akkor is, mikor én voltam a hibás. Jobb nekik így. - mosolyogtam, de csak hogy leplezzem, hogy mennyire egyedül érzem magam.

<Kyung>
Annyira fájt ezt hallanom tőle. Majdnem beleszakadt a szívem. Végeredményben én tettem tönkre. Miattam van ez az egész galiba.
- Jiho... Elhiszed, hogy nekem akkor is jobb vagy a bátyádnál?- igyekeztem bátorítani és több életet, önbizalmat önteni belé az igazsággal.-  Maradsz?- kérdeztem halkan.

<Zico>
- Persze. Ameddig csak akarod. - cirógattam karját. - Aranyos vagy, tényleg. Pedig találnál jobbat is, mint egy balhés, lecsúszott srácot.
Egy ideig csendben ültünk, ujjaim nem eresztették kezét és karját. -  Ezért szerettelek meg, mondtam már? Mert az első pillanattól elfogadtál így. Nem próbáltál megmenteni magamtól, csak megérteni akartál. És szerettél, amivel elérted, hogy magamtól akarjak megváltozni. De most már mindegy. Keményen fogok dolgozni, és ügyelni fogok, hogy ne hanyagoljalak el. Jövök hozzád, meg majd a eléd megyek a sulihoz... szóval fel a fejjel. - pusziltam meg kézfejét mosolyogva.

<Kyung>
- Ölelj meg, macim.- kértem lebiggyesztett ajkakkal miközben a kezeimet nyújtogattam felé széttárva.
Kicsit feljebb csúsztam és vártam, hogy magához szorítson. Félve, vigyázva ölelte magához gyenge, csontos testem.
Halkan pityeregtem a karjai között. Annyira elcseszettnek éreztem mindent.
- Sa-sajnálom.- szipogtam halkan.

<Zico>
- Nem kell, ne sírj. Mondtam, hogy ne hibáztasd magad. - lágy hangon beszéltem hozzá, közben finoman simogattam. - Most kicsit nehéz lesz az elején, de neked semmi miatt nem kell aggódnod. Mindent megoldok,  igyekszem veled is mindent jól csinálni és mindent megadni neked. Neked annyi a dolgod, hogy meggyógyulj, iskolába járj és boldog legyél, oké? - húzódtam hátrébb, majd pillangópuszit leheltem a homlokára.

<Kyung>
- Jihooo...- zokogtam a nevét. Ahogy erőmből tellett úgy kapaszkodtam belé.
Képtelen vagyok ezt mind elvárni tőle. Eleget szenvedett és most én taszítottam vissza ennek a sűrűjébe.
- Hogy tehetném meg ezeket ha tudom, hogy közben Te nem vagy boldog. Miért kéred ezt tőlem?- töröltem le a könnyeimet.

<Zico>
- Nyugodj meg, ne sírj, kérlek. - öleltem meg újra és gyengéden ringatni kezdtem. - Azért kérem, mert boldoggá akarlak tenni. Szeretlek és mindent meg akarok adni neked. Teljesíteni az álmaidat. Én pedig boldog leszek, ha a közeledben lehetek. Akár mint egy barát, akár mint... több, mint egy barát. Mikor majd kihevered ezt az egészet.
Próbáltam lelket önteni belé, jobban aggódott értem, mint bárki. Ez jól esett, de nem akartam, hogy szomorú legyen. Meg kell gyógyulnia és ehhez sok energia kell. Ne pazarolja ilyesmikre, mint az aggodalom.
- Beszéljünk valami másról, jó? Nem akarom, hogy szomorkodj.

<Kyung>
- Szeretlek Jiho.- sóhajtottam.- És ígérem, hogy mindent megteszek, hogy Te is boldog lehess.- távolodtam el tőle egy kicsit, hogy láthassam az arcát.
Csendben ölelkeztünk, simogattuk egymást de olyan hamar elment az idő. Csak arra eszméltünk, hogy a vacsorámat hozzák.
- Szép estét.- köszönt mosolyogva az ápolónő.- Minden rendben?- kérdezte, mire bólintottam.- Akkor hoztam egy kis vacsorát. Jó lenne ha ezt megenné.- tette elém a tányért.
Valami babakajához hasonlító, sűrű pépes valamit tett oda nekem.
Fintorogva fogtam a kanalat és az étel felett köröztem vele végül beletúrtam.
- Na. Rajta. Csak ügyesen.- biztatott a nővér.- Segítsek?- fogta meg a kezem mire elhúzódtam és hevesen ráztam a fejem, hogy ne.
Jiho-ra pillantottam, aki enyhén mosolyogva izgult értem.
Tovább turkáltam a pépet majd a kanálon egy keveset felemeltem. Izgalommal figyeltek mindketten. Lassan az ajkaimhoz emeltem, szétnyitottam őket, behelyeztem a falatot majd fintorogva ízlelgettem végül egy nagyot nyelve tüntettem el.
Fúj de rossz volt... Bleh... De azért a két örömteli arcért megérte.

<Zico>
- Ügyes vagy, csak így tovább. - biztattam, majd kis habozás után újabb falatot evett. Mi csak mosolyogva figyeltük.
- Egyél csak. Mikor végeztél, nyomd meg a nővérhívót és visszajövök a tányérért. - hagyott magunkra a nővérke.
- Nagyon ügyes  vagy. Büszke vagyok rád. - tapsoltam meg bátorítva.
Pár kanálka után szünetet tartott, én pedig azt hittem egy pillanatra, hogy feladja, de pár perc múlva megint nekifutott.
Mikor nagyjából végzett, letette, én pedig egy szívószálat tettem a poharába és elé tartottam.
- Nem volt valami finom igaz? - húztam el a szám. - De majd idővel biztos kapsz jobbat, csak fokozatosan kell visszaszoknod az evésre.
Mikor leöblítette pár korttyal, elvettem előle a tányért és a szekrényre helyeztem, a pohárral együtt. - Most pihenj. Ettől a trutyitól lassan, pár nap alatt majd kicsit erőre kapsz. - az órámra pillantottam. - Sajnos nekem indulnom kell. Hosszú éjszakám lesz. Reggel alszok valamennyit és majd jövök hozzád. Hozzak valamit neked?

<Kyung>
Hát ha ettől a szartól nem halok meg, akkor már csak jobb lehet minden...
- Nem kérek semmit, köszönöm.- mosolyogtam rá.- Csak vigyázz magadra és majd pihenj.- fogtam meg a kezét.- Szeretlek Jiho.- szusszantam valamivel jobb kedvűen.
Rám mosolygott, lehajolt hozzám, adott két puszit majd magamra hagyott.
Rövid idővel később kicsit rosszul éreztem magam. Émelyegtem, fájt a hasam, szédültem.
Gyorsan megnyomtam a nővérhívót, mire mosolyogva jött be az ápoló.
- Sikerült megenni?
- Igen... De... Rosszul vagyok...- fogtam a hasam. Mély levegőket vettem, hogy le tudjam nyugtatni a gyomromat. Semmi kedvem sem volt kihányni azt az izét...
- Kiviszem ezeket és hozok injekciót.- szaladt el a nővér a tányérommal majd egy szurival tért vissza szinte azonnal.
- Így ni...- nyomta bele az átlátszó anyagot az infúziómba.- B6 vitamint kapott, ettől hamar elmúlik a hányinger. Sajnos ez ezzel jár. Még néhány napig, hétig a gyomra ki akarja lökni a szilárd ételeket, mert nincs hozzászokva. De ha ezt nem engedjük neki, feladja és apránként meg fogja szokni. Egy nap nem ehet olyan sokat, mert most nagyon össze van szűkülve a gyomra. Csak szép fokozatosan. Most pihenjen. Nemsokára hat a gyógyszer. Ne hánytassa meg magát, igyekezzen inkább visszatartani.- mosolygott rám kedvesen mire bólintottam és visszafeküdtem.